„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.” (gróf Esterházy János)

A magyar nemzet veretes történelme során csak úgy ontotta magából azokat a nagyszerű embereket, akik gondolataikkal és tetteikkel méltóak lehetnek arra, hogy életük példaként szolgáljon minden magyar számára, ők maguk pedig valódi példaképekké váljanak.

A második világháborút követően a marxista történelemoktatás és a valódi teljesítményt, a valódi értékeket relativizáló baloldali szemlélet sikeresen feledtette el a magyar nemzettel addigi példaképeit, és tette nehézkessé az új példaképek felfedezését.

A rendszerváltozás után sem lett sokkal jobb a helyzet, sőt a relativizmus a liberális világnak még inkább a sajátja, így nem meglepő, hogy rengeteg kiemelkedő magyar tudós, sportoló, egyházi személy, politikus, művész és hétköznapi hős életútja nem hallatszik ki a XXI. századot jellemző információs zajból, gondolataik és tetteik ismeretlenek maradnak a többségi társadalom előtt.

Szerencsére 2010 óta számtalan pozitív kultúr- és emlékezetpolitikai döntés született, az előrelépés minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen, de még mindig csak az út elején járunk.

Nem szabad azonban megspórolnunk azt a nem kevés munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a XXI. századi magyar nemzet tagjai megismerjék azokat a még élő vagy már elhunyt honfitársainkat, akik valódi példaképek, szilárd bástyák, amolyan világítótornyok lehetnek egy zűrvaros, sötét világban.

Sorozatunk eddigi részeiben gróf Esterházy Jánossal, Brusznyai Árpáddal, vitéz Halassy Olivérrel, Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóval, Takács Károllyal, Boldog Meszlényi Zoltánnal, Mansfeld Péterrel, valamint Bódi Mária Magdolnával foglalkoztunk, ismertettük példás életútjukat.

A 9. rész főszereplője Boldog Salkaházi Sára, aki egész élete során a közösség szolgálatát tekintette fő feladatának. Újságíróból lett apáca, a rábízott üldözöttekért az életével fizetett a második világháború vége felé. 2006. szeptember 17-i boldoggá avatása volt az első alkalom, hogy Magyarországon a katolikus egyház egyszerű, középosztályból származó nőt emelt a boldogok sorába.

Salkaházi Sára (Schalkház Sarolta Klotild néven) 120 évvel ezelőtt, 1899. május 11-én látta meg a napvilágot Kassán. Családjáé volt Kassa belvárosában a Schalkház Szálloda. Apja korai halála után édesanyja igazgatósági tagként dolgozott tovább a részvénytársasággá alakított intézményben, jövedelméből tartotta el a három gyermeket.

Sára a kassai Orsolya nővérek iskolájába járt, majd tanítónői oklevelet szerzett, és 1917-től egy évig tanított. A trianoni békediktátum után a Felvidék Csehszlovákiához került, s a hatóságok által a közalkalmazottaktól megkövetelt hűségesküt – magyar érzelmeire hivatkozva – megtagadta.

Boldog Salkaházi Sára | Fotó: MTI

A tanári pálya elhagyása után egy ideig a családi szállóban dolgozott, majd kitanulta a könyvkötői szakmát, és húga kalapüzletében helyezkedett el.

1919-től rendszeresen jelentek meg cikkei az Esti Újság és más felvidéki újságok hasábjain Syphax aláírással. Szülővárosa közéletében élénken részt vett, tárcáiban, novelláiban reagált az aktuális eseményekre, s elsajátította azt a szimbolikus kifejezésmódot, amellyel a kisebbségbe kényszerített magyarság sanyarú sorsát megrajzolhatta.

Első novelláskötete 1926-ban jelent meg Fekete furulya címmel, s a Nyugatban is méltatták. Három éven keresztül szerkesztette a Nép című lapot, a csehszlovákiai Országos Keresztényszocialista Párt újságát. Naplójában így vallott akkori életéről: „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene...”.

1922-23-ban néhány hónapig eljegyzett menyasszony volt, de a jegygyűrűt visszaküldte, mert úgy érezte, hogy rá más sors vár. A szociális érzékenység kora gyermekkorától megvolt benne, a munkásosztály iránti érdeklődés írásaiban is megjelent. 1927-ben ismerkedett meg a Kassán letelepedő, az ősi szerzetesi eszmét modern formában követő Szociális Testvérek Társaságával, amelyet Slachta Margit alapított 1923-ban Magyarországon. Miután elvégezte a társaság szociális és népjóléti tanfolyamát, felutazott a rend budapesti központjába, de a cigarettázó, harsány Sárát bizalmatlanul fogadták.

Visszatérve Kassára leszokott a cigarettáról és az újságírói élet „szabadságáról”, igyekezett jó kapcsolatot kialakítani a kassai nővérekkel. 1930-ban pünkösdvasárnap letehette első fogadalmát Szegváron, jelmondata egyetlen szó: „Alleluja!” lett.

A Szent Benedek lelkiségét követő, a szociális ínséget szenvedők felé forduló közösségben két éven keresztül vezette a kassai katolikus Karitász irodát. Szegény családokat látogatott, élelmet és ruhát gyűjtött, igyekezett minden elesett emberen segíteni. Ezután Komáromban hitoktatóként, karitászszervezőként és ifjúsági vezetőként dolgozott, részt vett a szlovákiai Katholikus Nőszövetség megszervezésében, 1937-ig a mozgalom országos vezetője volt. Szerkesztette a Katolikus Nő című folyóiratot, s vezette a Lithurgia könyv- és papírkereskedést.

A Boldog Salkaházi Sára tiszteletére épült újpalotai római katolikus templom

Kimerültsége miatti rossz állapotát elöljárói hivatásbeli bizonytalanságnak értékelték, s 1934-ben nem engedélyezték ideiglenes fogadalmának megújítását. Három évvel később a Brazíliában élő magyar bencések szociális testvéreket kértek missziós munkára, és ő jelentkezett. Ehhez magyar állampolgárrá kellett válnia, s Budapestre költözött. A második világháború kitörése miatt utazása lehetetlenné vált, az anyaházban egy év alatt tizenötféle munkát végzett. Örökfogadalmát 1940-ben tehette le, új jelmondatának ezt választotta: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Íme, itt vagyok, engem küldj!).

A következő évtől a Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének országos vezetője és a mozgalom lapjának szerkesztője volt. Három év alatt öt új otthont alapított, és elkezdte az első magyar Munkásnő Főiskola építését is. Nevét 1942-ben Salkaházira magyarosította, kifejezve a nemzetiszocialista eszmékkel szembeni ellenérzéseit, s a zsidókérdést is vallási szempontból közelítette meg.

Egyre jobban égett benne a vágy, hogy felajánlhassa életét azon esetre, ha egyházüldözés, a társaság és a testvérek üldöztetése következne be. Az engedélyt megkapta, és életét 1943 őszén – teljes titoktartással – felajánlotta a budapesti anyaházban. A szociális testvérek a vészkorszakban hamis papírokkal felszerelt menekülteket bújtattak házaikban, így a Bokréta utcai munkásnőotthonban is, maga Salkaházi Sára száznál több embert mentett meg.

A nyilasok 1944. december 27-én átkutatták a házat, négy „gyanús személyt” és egy hitoktatót vettek őrizetbe. Salkaházi csak ekkor érkezett, és bár elkerülhette volna a letartóztatást, az otthon vezetőjeként vállalta sorsát. Még aznap este mindannyiukat a jeges Dunába lőtték a Szabadság híd lábánál, a meztelenre vetkőztetett nővér az utolsó percben gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel keresztet vetett magára.

1996-ban posztumusz Bátorság érdemjelet adományoztak neki. Emlékét számos emléktábla és emlékhely őrzi, teret és rakpartot neveztek el róla, a kassai dómban szobra áll.

Salkaházi Sára boldoggá avatási szertartása a budapesti Szent István-bazilika előtt 2006. szeptember 17-én | Fotó: MTI

Boldoggá avatási eljárását a Szociális Testvérek Társasága 1996 végén kezdeményezte, lefolytatását a Szentszék 1997 januárjában engedélyezte. Boldoggá avatási dekrétumát 2006. április 28-án írta alá XVI. Benedek pápa, az ünnepélyes kihirdetésére 2006. szeptember 17-én került sor a budapesti Szent István-bazilika előtti téren, az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros mutatta be. Magyarországon 1083 óta ez volt az első celebrált boldoggá avatás és az első alkalom, hogy Magyarországon a katolikus egyház egyszerű, középosztályból származó nőt emelt a boldogok sorába.