„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.” (gróf Esterházy János)

A magyar nemzet veretes történelme során csak úgy ontotta magából azokat a nagyszerű embereket, akik gondolataikkal és tetteikkel méltóak lehetnek arra, hogy életük példaként szolgáljon minden magyar számára, ők maguk pedig valódi példaképekké váljanak.

A második világháborút követően a marxista történelemoktatás és a valódi teljesítményt, a valódi értékeket relativizáló baloldali szemlélet sikeresen feledtette el a magyar nemzettel addigi példaképeit, és tette nehézkessé az új példaképek felfedezését.

A rendszerváltozás után sem lett sokkal jobb a helyzet, sőt a relativizmus a liberális világnak még inkább a sajátja, így nem meglepő, hogy rengeteg kiemelkedő magyar tudós, sportoló, egyházi személy, politikus, művész és hétköznapi hős életútja nem hallatszik ki a XXI. századot jellemző információs zajból, gondolataik és tetteik ismeretlenek maradnak a többségi társadalom előtt.

Szerencsére 2010 óta számtalan pozitív kultúr- és emlékezetpolitikai döntés született, az előrelépés minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen, de még mindig csak az út elején járunk.

Nem szabad azonban megspórolnunk azt a nem kevés munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a XXI. századi magyar nemzet tagjai megismerjék azokat a még élő vagy már elhunyt honfitársainkat, akik valódi példaképek, szilárd bástyák, amolyan világítótornyok lehetnek egy zűrvaros, sötét világban.

Sorozatunk eddigi részeiben gróf Esterházy Jánossal, Brusznyai Árpáddal, vitéz Halassy Olivérrel, Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóval, valamint Takács Károllyal foglalkoztunk, ismertettük példás életútjukat.

A 6. rész Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspökről szól, aki az életét áldozta fel Istenért és Magyarországért, önként vállalta a biztos halált a kommunisták kistarcsai internálótáborában.

Meszlényi Zoltán 1892. január 2-án született Hatvanban, sokgyermekes családban. Kisszeminaristaként az esztergomi bencés gimnáziumban érettségizett, majd Vaszary Kolos esztergomi érsek jóvoltából Rómában hallgatott teológiát.

Nem mindennapi tehetségét mutatja, hogy már húszévesen a filozófia doktora lett. Az I. világháború miatt az egyetemet Innsbruckba költöztették, ezért Meszlényit itt szentelték pappá 1915-ben, majd egy évvel később a teológiai doktorátust is megszerezte.

Tanulmányai befejezése után hazatért, papi hivatását Komáromban kezdte meg. Alig fél évvel később azonban már Esztergomban „találta magát”, Csernoch János bíborosnak elsősorban nyelvtudása és kánonjogi képzettsége miatt volt szüksége az ekkor még mindig csak 24 éves Meszlényi Zoltánra.

A fiatal pap alázatosan végezte a munkáját, és egyre feljebb lépdelt az egyházi ranglétrán. Az egyházmegye teendőinek intézése mellett a tudományos tevékenységre is maradt ereje, mélyen beleásta magát a kánonjogba, több könyvet is írt a témában.

Negyvenhat évesen, 1937-ben szentelték püspökké, jelmondata Bizalommal és hűséggel (Fidenter ac fideliter) lett, élete későbbi szakasza pedig bebizonyította, hogy számára ezek nemcsak üres szavak voltak, hanem valóságos ars poetica.

A felszentelése után is maradt Esztergomban, az egyházmegye segédpüspökeként tevékenykedett. Szolgálatát a második világháború alatt is elkötelezetten végezte, még a világégés vége felé közeledve, 1945 januárjában is papokat szentelt a szeminárium pincéjében.

Serédi Jusztinián 1945-ben bekövetkezett halála után Mindszenty József lett az új esztergomi hercegprímás, aki minden hivatalában megerősítette Meszlényi Zoltánt.

A kiépülő kommunista diktatúra a katolikus egyházat sem kímélte: az iskolákat államosították, a szerzetesrendeket feloszlatták, az egyházi vagyont elkobozták. 1948 karácsonyán aztán még inkább felbátorodott az ateista államhatalom: Mindszenty Józsefet a saját házából hurcolták el, hogy aztán hazug vádak alapján egy koncepciós eljárás keretei között elítéljék.

A bebörtönzött hercegprímást Drahos János kanonok helyettesítette, az ő halála után azonban 1950 nyarán új helynököt kellett kinevezni az érsekség élére. Rákosi Mátyás és Kádár János (utóbbi ekkor belügyminiszter volt) Beresztóczy Miklós békepapot „jelölték” a pozícióra, a káptalan (az egyházmegyéhez tartozó testületi szerv) azonban szembement a kommunista vezetők akaratával, és Meszlényi Zoltánt választotta meg helynöknek.

Az ekkor 58 éves segédpüspök úgy fogadta el a kinevezését, hogy tudta, ezzel gyakorlatilag a saját halálos ítéletét írja alá, hiszen innentől kezdve szálka, sőt inkább gerenda volt a hatalom szemében.

Meszlényi Zoltán a beiktatását követő esküben egyértelművé tette, hogy őt nem fogják tudni megtörni, és a végsőkig ki fog tartani:

Sokat nem is kellett várni a kommunista diktatúra bosszújára, az újdonsült helynököt 1950. június 29-én éjjel Kistarcsára hurcolták, az iratait elkobozták, a lakását pedig kifosztották. Nem folyt ellene nyilvános per, ítélet nélkül tartották fogva.

A kistarcsai internálótáborban aztán megkezdődött Meszlényi Zoltán nyolc hónapig tartó golgotája. Fűtetlen magánzárkában, télen is nyitott ablaknál raboskodott. 248 napon át kínozták, éheztették, éles kavicsokon járatták mezítláb, megtörni mégsem tudták.

Egy rabtársa visszaemlékezése szerint, amikor halkan kifejezte részvétét a püspöknek, Meszlényi ujját az égre emelve csak annyit mondott:

1951. március 4-én érte a halál, melyet vélhetően az elszenvedett embertelen kínok és az orvosi ellátás hiánya együttesen okoztak.

Az esetet titokban tartották, halálának dátumát 1953. január 11-ére hamisították. Tizenöt évig nyugodott jeltelen sírban az Új köztemető 249. parcellájában, mígnem aztán 1966-ban a nyilvánosság kizárásával exhumálták, földi maradványait az esztergomi bazilikában temették újra.

Meszlényi Zoltán boldoggá avatási eljárását Erdő Péter bíboros indította el 2004-ben, s öt évvel később, 2009-ben a katolikus egyház a boldogok páholyába emelte a mártírhalált halt püspököt, ereklyéjét az esztergomi bazilika Szent Adalbert-mellékoltárban helyezték el.

Boldog Meszlényi Zoltán életútja több aspektusból vizsgálva is példaként szolgálhat minden magyar számára. Istentől kapott nem mindennapi tehetségét nemcsak felismerte, de kőkemény munkával meg tudta valósítani azt, ami talán a legnehezebb a földi életben: a képességeit készségekké alakította. Mert ahogy a Szentírás is fogalmaz:

Boldog Meszlényi Zoltántól – a neki adományozott tehetséggel összhangban – valóban sokat követelt a Teremtő, de a Hatvanban született pap nemcsak munkásságával tett eleget az elvárásoknak. Életének utolsó nyolc hónapja, ahogy önként vállalta a szenvedést, az önmeghaladásnak és az önmegváltásnak egy olyan foka volt, amely kétségkívül csak a legnemesebb, legheroikusabb emberekre, a valódi példaképekre jellemző.

– Boldog Meszlényi Zoltán püspöki jelmondata és az ezt tartalommal megtöltő életútja mindannyiunk számára lelki táplálékként szolgálhat a mindennapok küzdelmeiben.