A magyar nemzet veretes történelme során csak úgy ontotta magából azokat a nagyszerű embereket, akik gondolataikkal és tetteikkel méltóak lehetnek arra, hogy életük példaként szolgáljon minden magyar számára, ők maguk pedig valódi példaképekké váljanak.

A második világháborút követően a marxista történelemoktatás és a valódi teljesítményt, a valódi értékeket relativizáló baloldali szemlélet sikeresen feledtette el a magyar nemzettel addigi példaképeit, és tette nehézkessé az új példaképek felfedezését.

A rendszerváltozás után sem lett sokkal jobb a helyzet, sőt a relativizmus a liberális világnak még inkább a sajátja, így nem meglepő, hogy rengeteg kiemelkedő magyar tudós, sportoló, egyházi személy, politikus, művész és hétköznapi hős életútja nem hallatszik ki a XXI. századot jellemző információs zajból, gondolataik és tetteik ismeretlenek maradnak a többségi társadalom előtt.

Szerencsére 2010 óta számtalan pozitív kultúr- és emlékezetpolitikai döntés született, az előrelépés minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen, de még mindig csak az út elején járunk.

Nem szabad azonban megspórolnunk azt a nem kevés munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a XXI. századi magyar nemzet tagjai megismerjék azokat a még élő vagy már elhunyt honfitársainkat, akik valódi példaképek, szilárd bástyák, amolyan világítótornyok lehetnek egy zűrvaros, sötét világban.

– ez az idézet Esterházy Jánostól származik, akinek a boldoggá avatási procedúrája éppen a hétfői napon lépett új fázisba.

Esterházy ezzel a mondatával tökéletesen megfogalmazta azt, hogy mi is a magyar nemzet megmaradásának záloga, továbbá a felvidéki magyar politikus egész életével és mártírhalálával maga is példaképpé kell, hogy váljon egyre több magyar szemében.

Esterházy János 1901. március 14-én született a felvidéki Nyitraújlakon. Édesapja, idősebb Esterházy János korai halála miatt édesanyja, a lengyel Tarnowska Erzsébet grófnő nevelte fel két testvérével együtt.

Élete első időszakának meghatározó élménye volt a lengyel édesanyától kapott mély istenhit, valamint a vegyes lakosságú szülőhely, ahol a magyarsággal együtt élő szlovákok nyelvét már gyermekkorában megtanulta.

Középiskoláit Budapesten végezte, majd a mai Szlovákia területén fekvő birtokaira vonult vissza gazdálkodni.

1919-ben az új ország, Csehszlovákia kormánya által meghozott földreform és az ebben kiszabott súlyos adóterhek következtében az Esterházy család sok más arisztokrata birtokos családdal együtt egzisztenciálisan is nehéz helyzetbe került. Esterházy János ennek ellenére a kisebbségi léthelyzetben maradást választotta, s nem költözött a család anyaországi birtokaira.

A politikával már fiatalon kapcsolatba került, a Csehszlovákiában működő magyar politikai formációnak, az Országos Keresztény Szocialista Pártnak 1932-ben a vezetőjévé választották, de nem rejtette véka alá azon nézeteit, miszerint a magyar kisebbség tagjainak össze kell fogniuk – pártszimpátiától függetlenül.

Lelkes szervezőként a dél-felvidéki magyar települések egész sorát járta be. Örömmel vette az egyszerű emberek szíves vendéglátását, s maga is kész volt azonnal a bajbajutottak segítségére sietni. Ilyen volt az 1932-es kárpátaljai nagy árvíz esete is, amikor az árvízkárosultak megsegítésére országos gyűjtést indított.

Az 1935-ös parlamenti választások alkalmával Kassán képviselői mandátumot szerzett a prágai nemzetgyűlésbe, ahol ellenzéki politikusként a magyar kisebbség érdekeinek következetes védelmezője és a fennálló igazságtalan viszonyok kérlelhetetlen bírálója volt.

1936-ban a két magyar párt (az Országos Keresztény Szocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt) egyesülésekor az Egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották.

Benes elnök a pártja számára kormányzati szerepet, Esterházynak pedig tárca nélküli miniszteri posztot ajánlott fel kormányában, a magyar politikus azonban ezt a kecsegtető ajánlatot visszautasította, mondván, előbb a kormány tegyen érdemi változtatásokat a kisebbségekkel szembeni politikájában, mert amíg ez nem következik be, addig nem kívánja nevét adni egy magyarellenes politikához.

1938-ban az első bécsi döntés után, Kassa képviselőjeként a város átadásakor sokak meglepetésére bejelentette, hogy ő a visszacsatolás ellenére Szlovákiában marad, s inkább a határ túlsó oldalán rekedt mintegy 65-70 ezer magyarral vállal sorsközösséget.Tette mindezt úgy, hogy Magyarországon felsőházi bársonyszék és tárca nélküli miniszteri poszt várt volna rá.

A város átadásakor mondott beszédének első mondataiban nyilvánosan kérte Horthy kormányzótól, hogy tartsák tiszteletben a Magyarországhoz került szlovákok jogait.

A második világháború kirobbanásakor tevékenyen részt vett a lengyelországi menekültek magyarországi befogadásának szervezésében, s írásaiban, nyilatkozataiban a szlovákiai magyarságot a lelkiismeret intő szavának betartására szólította fel.

Az önállóvá vált Szlovákia parlamentjének egyetlen magyar képviselőként – és parlamenten kívül magánemberként – védelmébe vette az üldözött szlovákiai magyarokat, sőt az üldözött szlovákiai szlovákokat, cseheket és zsidókat is.

Ezzel együtt mindvégig következetes hirdetője maradt a magyar–szlovák egymásrautaltságnak és sorsközösségnek. Máig kellően nem méltatott érdeme az, hogy ezeket a kérdéseket el tudta választani az aktuálpolitika mindennapi harcaitól, s bennük hosszú távra érvényes, követendő programot tudott mind a magyar, mind pedig a szlovák társadalom elé tárni.

Passzív ellenállása miatt egyre több támadás érte. Karakán jelemét azonban a kiépülő diktatúra körülményei közepette sem adta fel, s véleményét továbbra sem rejtette véka alá. Egy ízben nyilvános helyen jelentette ki, hogy az önálló szlovák állam lényegében egy nagy „svindli”. Kijelentéseiért feljelentették, megvonták parlamenti mentelmi jogát és képviselői mandátumát, majd Szlovákiában bíróság elé állították, s fél év börtönbüntetésre ítélték.

A hatóságokkal idehaza is meggyűlt a baja Esterházynak: 1944 karácsonyán Budapesten a nyilasok letartóztatták és halálosan megfenyegették, mert korábban bírálta őket, valamint a szlovákiai pártját nem volt hajlandó nyilas párttá átszervezni.

A háború vége felé háborúellenes megnyilatkozásaiért a Gestapo is hajtóvadászatot indított ellene. Menekülve, bujkálva vészelte át a világégés utolsó időszakát, és bár elmenekülhetett volna, mégis Pozsonyban maradt.

A háború befejezte után szlovákiai magyar értelmiségiekkel együtt memorandumot készített, amelyben a csehszlovák hatóságok védelmét kérték a magyar lakosság üldözése, kibontakozóban lévő kollektív jogfosztottsága miatt. A memorandum átadása érdekében Esterházy kihallgatást kért Gustáv Husak belügyi megbízottól, aki azonban letartóztatta, s átadta őt a szovjeteknek.

Legközelebbi hozzátartozóit, feleségét, gyermekeit soha többé nem láthatta. A szovjet belügyi szervek – tíz másik pozsonyi magyarral együtt – 1945 júniusában Moszkvába hurcolták, ahol koholt vádak alapján 10 év javító munkatáborra ítélték. A Gulágok poklát megjáró Esterházy János a sarkkörön túl végzetes tüdőbetegséget kapott, egészségi állapota az 1948-as év végére válságosra fordult.

Közben Pozsonyban – távollétében – a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának hazug vádjával kötél általi halálra ítélte őt a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság.

A csehszlovák hatóságok ezt követően kikérőt nyújtottak be a Szovjetuniónak, hogy végrehajthassák rajta a halálos ítéletet. A szovjetek a súlyos beteg Esterházyt 1949-ben szolgáltatták ki a csehszlovák szerveknek. Hazatérte után az akkor még Szlovákiában élő húga, Mária és néhány ügyvéd ismerőse kegyelmi kérvényt adott be a csehszlovák államelnöknek, Klement Gottwaldnak, aki a halálos ítéletet „kegyelemből” életfogytiglanra változtatta.

Az ítéletmódosításkor kórházi kezelés miatt egy ideig Pozsonyban őrizték, ahol szökése elő volt készítve. Vélhetően a csehszlovák hatóságok sem gördítettek volna nagy akadályt a kiszabadítása elé, melyről titkosszolgálati forrásokból természetesen időben értesültek.

Az előre eltervezett akció végrehajtását Esterházy János azonban ismét elutasította, mondván, ő nem bűnös, nincs mi elől elszöknie. Ezt követően a súlyos beteg Esterházyt Csehszlovákia több börtönében is őrizték. Az állandó áthelyezésekre azért volt szükség, mert nézeteivel úgymond „károsan befolyásolta rabtársait”. A róla érkező hírek szerint már a Gulágban is fogolytársai lelki támasza volt.

Az utolsó pillanatig bízott abban, hogy az igazság az ő esetében is győzedelmeskedni fog, és rabtartói szabadon engedik. 1955-ben, a Csehszlovákia felszabadulásának 10. évfordulójára adott általános amnesztia jegyében, büntetését 25 évre mérsékelték, de ebbe nem számították bele a Gulágban eltöltött éveit.

A börtönben az 1956-os magyar felkelés híre még visszaadta számára a szabadság reményét, de a szabadságharc bukása után állapota rohamosan rosszabbodott.

Életének utolsó napjaiban, súlyos betegségében kérte, szállítsák a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén halhasson meg, de ezt a kérését is elutasították.

Mielőtt 1957. március 8-án, 56 évesen, 12 évnyi rabság és súlyos szenvedés után végleg visszaadta a lelkét a Teremtőnek, a mírovi politikai foglyok börtönéből ezt üzente:

Hamvait csak 2017-ben helyezték örök nyugalomra a Nyitra melletti Alsóbodokon. A földi maradványait rejtő Szent Kereszt Felmagasztalása kápolna azóta kedvelt zarándokhellyé vált, ahova a világ számos pontjáról érkeznek magyar és nem magyar zarándokok egyaránt.

Mint arra az írás elején is kitértem, Esterházy János boldoggá avatási eljárása szintet lépett, a procedúrát lebonyolító bizottság január 7-én letette az esküt. A perre a Vatikán még tavaly novemberben bólintott rá, lefolytatására a krakkói főegyházmegye a jogosult.

Csak remélhetjük, hogy az eljárás befejeztével a katolikus egyház a boldogok páholyába emeli Esterházy Jánost, aki félig magyarként, félig lengyelként, szlovákok és csehek között élve hirdette azt a nagyon fontos üzenetet, amelyre az egyre sikeresebb Visegrádi Együttműködés is épül: Közép-Európa nemzeteinek össze kell fogniuk és együtt kell működniük az európai keresztény civilizáció fennmaradásáért.

Át kell látni az öreg kontinens halálára törő felforgató erők ármánykodásain, és nemet kell mondani a sovinizmusra, amely már nemegyszer testvérháborút és pusztulást okozott Európában.

A Közép-Európában élő testvérnépek békés egymás mellett élése, szülőföldön történő megmaradása, illetve gyarapodása (mind minőségi, mind mennyiségi értelemben) az egész európai civilizáció érdeke, nekünk, a Duna mentén élő nemzeteknek pedig létkérdés.

Ugyanakkor Esterházy Jánostól azt is megtanulhatjuk, hogy bizonyos kérdésekben nincsen helye megalkuvásnak, a magyar kisebbség jogait illetően – a példáját követve – nem ismerhetünk kompromisszumot.