„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.” (gróf Esterházy János)

A magyar nemzet veretes történelme során csak úgy ontotta magából azokat a nagyszerű embereket, akik gondolataikkal és tetteikkel méltóak lehetnek arra, hogy életük példaként szolgáljon minden magyar számára, ők maguk pedig valódi példaképekké váljanak.

A második világháborút követően a marxista történelemoktatás és a valódi teljesítményt, a valódi értékeket relativizáló baloldali szemlélet sikeresen feledtette el a magyar nemzettel addigi példaképeit, és tette nehézkessé az új példaképek felfedezését.

A rendszerváltozás után sem lett sokkal jobb a helyzet, sőt a relativizmus a liberális világnak még inkább a sajátja, így nem meglepő, hogy rengeteg kiemelkedő magyar tudós, sportoló, egyházi személy, politikus, művész és hétköznapi hős életútja nem hallatszik ki a XXI. századot jellemző információs zajból, gondolataik és tetteik ismeretlenek maradnak a többségi társadalom előtt.

Szerencsére 2010 óta számtalan pozitív kultúr- és emlékezetpolitikai döntés született, az előrelépés minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen, de még mindig csak az út elején járunk.

Nem szabad azonban megspórolnunk azt a nem kevés munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a XXI. századi magyar nemzet tagjai megismerjék azokat a még élő vagy már elhunyt honfitársainkat, akik valódi példaképek, szilárd bástyák, amolyan világítótornyok lehetnek egy zűrvaros, sötét világban.

Sorozatunk eddigi részeiben gróf Esterházy János felvidéki politikussal, Brusznyai Árpáddal, az 1956-os felkelést követő megtorlásokban kivégzett tanáremberrel, valamint az amputált lábbal is világklasszis úszóvá és vízilabdázóvá váló vitéz Halassy Olivérrel foglalkoztunk, ismertettük példás életútjukat.

A 4. részben "a szegények orvosát", a 2003-ban boldoggá avatott Dr. Batthyány-Strattmann Lászlót igyekszünk az őt megillető fényben megvilágítani, valódi példaképként állítani az olvasók elé.

Batthyány-Strattman László 1870. október 28-án született Dunakilitiben, a honfoglalás koráig visszanyúló magyar főnemesi családban.

Az érettségi utáni években egyfajta útkeresés jellemezte az életét, ám a kémiai iránti érdeklődése, valamint a rendkívül mélyen megélt katolikus hite sokat segített a neki megfelelő hivatás megtalálásában: az orvosi pálya felé orientálódott. Az egyetem elvégzése után harmincévesen, 1900-ban orvosdoktorrá avatták, élete végéig tartó hivatását sebészként kezdte meg.

Nem sokkal ezután kórházépítésbe kezdett, s a család köpcsényi birtokán megnyitotta Magyarország első korszerűen felszerelt huszonnégy ágyas vidéki kórházát, amelynek hamarosan akkora lett a forgalma, hogy a MÁV különvonatot indított a kis nyugat-magyarországi faluba.

Receptjeit, illetve a felírt szemüvegeket a gyógyszerészek és a látszerészek ingyen beváltották, ugyanis László doktor minden hónap végén egy összegben rendezte a számlát, vagyonának nagy részét a szegények gyógyítására áldozta.

A trianoni békediktátum következtében Köpcsényt Ausztriához csatolták (a mai neve: Kittsee), a szegények orvosa ekkor körmendi kastélyába költözött népes családjával. Mivel birtokainak nagy része a határokon túl rekedt, kórházépítésbe már nem kezdhetett, így kastélyában rendezte be új kórházát a szembetegek számára.

Anyaországi rezidenciáján három vármegye betegei keresték fel, naponta 60-100 gyógyulni vágyó érkezett hozzá, életében összesen mintegy 30 ezer szemműtétet végzett. A szegényeket továbbra is ingyen kezelte, látta el orvossággal, a nincsteleneket ráadásul ruhával és pénzzel is támogatta.

Mindig a legelhagyatottabbakkal kezdte, a gazdagokat lehetőleg más orvoshoz küldte. A saját költségén segítőtársakat, orvosokat, ápolónőket fogadott fel (legfőbb segítője, egyben asszisztense a felesége, Coreth Mária Terézia volt).

Műtéti technikája hatalmas elismerést váltott ki a szakmai körökben. Általános orvosi érdeklődése az egész tudományágat felölelte, szakmai kapcsolatai révén állandóan tudomása volt a szemészet legújabb eredményeiről.

Kevés tudományos publikációja jelent meg, de működéséről tudtak az ország határain kívül is. Számos társaság tagjai sorába választotta, de ő ritkán látogatta üléseiket. Minden idejét a gyógyításnak szentelte.

Batthyány-Strattmann László elhivatott, alázatos gyakorló katolikusként nemcsak a testet, hanem a lelket is gyógyította: operáció előtt és alatt mindig imádkozott, a betegeinek távozásukkor egy-egy vallásos kiadványt vagy legalább egy szentképre nyomtatott imádságot adott.

A szegények orvosának a számtalan műtét és munkaóra mellett a saját családjára is jutott ideje, feleségével tizenegy gyermeket neveltek fel szeretetben és mély istenhitben.

Batthyány-Strattmann László, aki „orvos volt a hercegek között, és herceg az orvosok között”, sok szenvedés és még annál is több meggyógyított beteg után hatvanéves korában, 1931. január 22-én hunyt el Bécsben. Ezt követően a holttestét Körmendre szállították, ahol a kastély kápolnájában ravatalozták fel.

Gyógyult betegei és szegényei három napon át végeláthatatlan sorokban vonultak el koporsója előtt, és hangosan zokogva megvallották: "a herceg úr szent volt". Holttestét Németújváron (ma Güssing) a családi sírboltban helyezték végső nyugalomra.

Halála után egyre nőtt az iránta való tisztelet, sokan imádkoztak a közbenjárásáért. Boldoggá avatási eljárását – a hívek sokaságának óhaját teljesítve – 1944-ben a bécsi érsek és a szombathelyi püspök indította el, amely a második világháborút követően (a politikai helyzet megváltozása miatt) évtizedekig megszakadt.

A perújrafelvétel és az azt követő eljárás azonban eredményes volt: Batthyány-Strattmann Lászlót 2003. március 23-án II. János Pál pápa boldoggá avatta.

A boldoggá avatáshoz szükséges csoda 1989-ben történt, amikor is Batthyány-Strattmann László közbenjárására egy előrehaladott, áttételes rákbetegségben szenvedő beteg orvosilag megmagyarázhatatlan módon hirtelen meggyógyult. A csodás gyógyulást az ügyben eljáró római Orvosi és Teológiai Bizottság tizenkét évvel a megtörténte után valósnak fogadta el.

Boldog Batthyány-Strattmann László a családi jelmondatát ("Hűséggel és szeretettel") egész élete során hitelesen képviselte mind az elvek, mind a tettek mezején. Önfeláldozó, alázatos, altruista életvitele a létezésnek egy önmeghaladó, emberfeletti állapotába emelte. Ha valaki, a szegények orvosa tényleg megfogadta Szent István király Szent Imre hercegnek írt intelmeinek egyik leggyakrabban idézett mondatát: