Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.” (gróf Esterházy János)

A magyar nemzet veretes történelme során csak úgy ontotta magából azokat a nagyszerű embereket, akik gondolataikkal és tetteikkel méltóak lehetnek arra, hogy életük példaként szolgáljon minden magyar számára, ők maguk pedig valódi példaképekké váljanak.

A második világháborút követően a marxista történelemoktatás és a valódi teljesítményt, a valódi értékeket relativizáló baloldali szemlélet sikeresen feledtette el a magyar nemzettel addigi példaképeit, és tette nehézkessé az új példaképek felfedezését.

A rendszerváltozás után sem lett sokkal jobb a helyzet, sőt a relativizmus a liberális világnak még inkább a sajátja, így nem meglepő, hogy rengeteg kiemelkedő magyar tudós, sportoló, egyházi személy, politikus, művész és hétköznapi hős életútja nem hallatszik ki a XXI. századot jellemző információs zajból, gondolataik és tetteik ismeretlenek maradnak a többségi társadalom előtt.

Szerencsére 2010 óta számtalan pozitív kultúr- és emlékezetpolitikai döntés született, az előrelépés minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen, de még mindig csak az út elején járunk.

Nem szabad azonban megspórolnunk azt a nem kevés munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a XXI. századi magyar nemzet tagjai megismerjék azokat a még élő vagy már elhunyt honfitársainkat, akik valódi példaképek, szilárd bástyák, amolyan világítótornyok lehetnek egy zűrvaros, sötét világban.

Azok után, hogy bő másfél héttel ezelőtt Esterházy János felvidéki magyar politikus példás életútjára hívtam fel a figyelmet („sorozatom” mottójának is egy Esterházy-idézetet választottam), ezúttal az 1956-os magyar felkelést és szabadságharcot követő megtorlásokban alig több mint hetvenegy éve, 1958. január 9-én kivégzett középiskolai tanárt, Brusznyai Árpádot igyekszem az őt megillető fényben megvilágítani, valódi példaképként állítani az olvasók elé.

Brusznyai Árpád 1924. június 27-én látta meg a napvilágot a Csongrád megyei Derekegyházon. Édesapja csendőr volt, a családi házat áthatotta a keresztény-konzervatív légkör: a katolikus hitre és a nemzeti nevelésre egyaránt nagy hangsúlyt fektettek a szülők.

Brusznyai kiemelkedő szellemi képességei már a gimnáziumi évei alatt megmutatkoztak, ráadásul fiatalon a sportban is jeleskedett, csonttuberkulózisa miatt azonban 18 éves korában kis híján teljesen lebénult. A szörnyű betegség következményeitől élete végéig szenvedő férfi a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemre nyert felvételt, ahol görög-magyar-történelem szakos tanárként diplomázott 1949-ben.

A kor szaktekintélyei őt tartották a klasszika-filológia egyik legnagyobb honi ígéretének, amit Homérosz eposzairól írt diplomamunkája és több – az Antik Tanulmányokban publikált – dolgozata is igazolt.

Brusznyai tanársegédként egy ideig a világhírű ókortudós, Moravcsik Gyula mellett dolgozott, a kommunista diktatúra kiépülése után azonban a pártvezetés derékba törte a karrierjét. Brusznyai kispolgári származása és édesapja csendőrmúltja miatt eleve „gyanúsnak” számított, miután azonban katolikus pap testvérét 1951-ben Kistarcsára internálták, végképp nemkívánatos személlyé vált az egyetem falai között.

Brusznyai a váci papi szemináriumban, majd – későbbi felesége, Honti Ilona hatására – az 1948-ig a Piarista Gimnázium nevet viselő veszprémi Lovassy László Gimnáziumban vállalt tanári állást, és 1953-ban kötött házassága után a dunántúli városban telepedett le.

A Lovassyban latint, történelmet, irodalmat, helyettesítő tanárként még természettudományos tantárgyakat is tanított, de ő volt az énekkar vezetője is.

A mai kor embere számára elképzelhetetlen műveltséggel és példa nélküli pedagógusi képességekkel rendelkező Brusznyait a diákjai nagyon szerették, precízségét mutatja, hogy az aktuális óra anyagát mindig pontban a kicsengetéskor fejezte be, ehhez egy régimódi zsebóra nyújtott neki segítséget, amit a mindenkori tanóra kezdetén tett ki a tanári asztalra.

Brusznyait a politika is érdekelte: saját nemzete sorsát egész életében a szívén viselte, nem véletlenül választotta a tanári pályát. Az 1956-os antikommunista felkelés idején sem tétlenkedett sokat, október 23-a után három nappal beválasztották a megalakuló Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanácsba, ahol november 1-jén elnöki pozícióba került.

A szervezet szellemi vezetőjeként, majd tényleges irányítójaként Brusznyai elévülhetetlen érdemeket szerzett a rend és a közbiztonság fenntartásában; a forradalom napjaiban gyakran személyes közbeavatkozásával csillapította le a régi pártfunkcionáriusok és ÁVH-sok ellen irányuló lincshangulatot, többek életét pedig azzal mentette meg, hogy elrendelte őrizetbe vételüket.

Brusznyai időközben zárolta, és a forradalmi bizottságnak utalta át a DISZ – Dolgozók Ifjúsági Szövetsége – és az MDP vagyonát, rendeletet adott ki a téeszesített birtokok egy részének visszaszolgáltatásáról, és kiáltványban követelte a szovjet csapatok kivonását, illetőleg a szabad, többpárti választások megtartását.

November 2-án Budapesten tárgyalásokat folytatott a Honvédelmi Minisztériumban, melyek eredményeként a Veszprém megyei nemzetőrség fegyverekhez jutott, de fontos kiemelni, hogy erélyes fellépésével ezután is megelőzte a vérontást.

Brusznyai a Vörös Hadsereg várható bevonulása előtt is igyekezett megakadályozni a fegyveres összecsapást, ennek ellenére Veszprém megszállásakor a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan decemberben ugyan hazatérhetett, a megtorlást azonban nem kerülhette el.

Brusznyait 1957 áprilisában tartóztatták le, és egy koncepciós perben – államellenes szervezkedés vezetésének vádjával – október 19-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az eljárás során a Győri Katonai Bíróság Népbírósági Tanácsa teljes mértékben figyelmen kívül hagyta Brusznyai valós tevékenységét, a vérontás elkerüléséért tett erőfeszítéseit, és egyes tanúvallomások, illetőleg hibás következtetések segítségével „igazolta” a vádakat.

Az ítélethirdetés után két héttel az MSZMP Veszprém megyei első titkára, Pap János, aki az 1956-os felkelés és forradalom napjaiban még maga kért és kapott is ideiglenesen állást eredeti szakmájában Brusznyai Árpád közbenjárására, levelet írt a Legfelsőbb Bíróság elnökének, melyben – „a megye kommunistáinak és dolgozóinak hangulatára” hivatkozva – a kiszabható legsúlyosabb büntetést kérte Brusznyai Árpád fejére. Habár Brusznyai mellett olyan emblematikus figurák álltak ki, mint Moravcsik professzor vagy Kodály Zoltán, Pap János kérése ennek ellenére meghallgatásra került, s az ítéletet halálbüntetésre módosították.

Brusznyai még a döntés előtt az utolsó szó jogán kifejezésre juttatta, hogy nem folyamodik a kommunisták kegyelméért:

Az ítélet végrehajtása 1958. január 9-én történt meg, egyik vádlott-társa, Horváth Ferenc így emlékezett vissza az eseményekre:

A mártírhalált halt kiváló tanár egy szerető feleséget és egy hároméves kislányt hagyott hátra, élete utolsó, feleségének írt levele alább olvasható:

„Drága jó Édesanyácska, Margitka! Szeretteim!

Tel­jes testi-lelki egészségben, töretlen kedéllyel és opti­mizmussal írom ezeket a sorokat.

Legelőször is: a kö­zelgő karácsony alkalmával kérem rátok a karácsonyi kis Jézus bőséges áldását. A szentestén lélekben vele­tek leszek, s értetek imádkozom.

Magamról csak annyit, hogy jó erőben vagyok, a kultúrcsoportban kapott karmesteri beosztásom szellemileg leköt, s megvan mindenem. Levelem vétele után írhatsz vá­laszlevelet, ebben írjál sokat Margitkáról, s minden otthoni eseményről. Beszélőre és szakkönyvre időben fogok innen engedélyt küldeni.

Drága kicsi Margitkám! Édesapád üzeni neked, hogy nagyon szereti az ő kislányát és sokat gondol Rád. Imádkozik Jézuskához, hogy vigyázzon Rád és – ha szófogadó, jó kislány leszel – vigyen neked ka­rácsonyfát és szép játékot. Addig is, amíg Édesapa nem jöhet haza, légy jó kislány, szerezz sok örömet Édesanyának, meg mindenkinek, és ne feledd el Édesapádat.

Drága párom! Lelkemet szeretném a papírra bízni: szeretlek, jobban, mint valaha, szenvedéseink a jövő boldogságában majd feloldódnak. Csak érted aggód­va, nagy szeretettel őrizlek magamban. Vigyázz ma­gatokra, mindnyájunkért.

Drága jó édesapám! Jó egészséget, lelki erőt és bé­kességet kívánva szeretettel csókolja kezét szerető fia.

Kedves Mindenki! A karácsony, a szeretet ünnepére szeretettel csókolok mindenkit. Kérlek, segítsétek és gyámolítsátok az Enyéimet e nehéz helyzetükben. Viszontlátásig millió csók.

Árpád”

A szívszorító sorok egy egyenes gerincű, igaz szívű magyar férfi szavai, aki életének 33 éve alatt mindvégig alázatosan szolgálta a nemzetét. Szilárd erkölcsi elvei a határhelyzetekben is emberségre és szeretetre sarkallták, egyértelműen neki köszönhető, hogy 1956 októberének végén és novemberének elején nem volt vérontás Veszprémben.

Az adekvát hála helyett azonban az érthetetlen, elemi bosszú hajtotta a kommunistákat. Azonban később Pap Jánossal, az MSZMP Veszprém megyei első titkárával (aki levelében tolmácsolta a „megye kommunistáinak és dolgozóinak kívánságát”) ugyancsak elbánt a sors. Felelőssége Brusznyai halálában egyre nagyobb nyilvánosságot kapott a rendszerváltás után, a megvető tekintetek és a saját lelkiismerete elől az öngyilkosságba menekült 1994-ben.

Brusznyai Árpád egykori munkahelye, a veszprémi Lovassy László Gimnázium a rendszerváltás után 30 évvel még mindig egy, a városhoz és az iskolához semmilyen szinten sem kötődő XIX. századi jogász nevét viseli, aki ráadásul saját korában sem tartozott a legmeghatározóbb személyiségek közé.

Brusznyai Árpád példamutató élete és mártírhalála talán számít annyit az utókor nemzedékeinek, hogy személye végre-valahára az őt megillető helyre kerüljön.

Születésének 100. évfordulója öt év múlva, 2024-ben lesz. Nem igazán tudnék szebb és méltóságteljesebb születésnapi ajándékot elképzelni, mint hogy szeretett gimnáziuma az ő nevét vegye fel.