„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.” (gróf Esterházy János)

A magyar nemzet veretes történelme során csak úgy ontotta magából azokat a nagyszerű embereket, akik gondolataikkal és tetteikkel méltóak lehetnek arra, hogy életük példaként szolgáljon minden magyar számára, ők maguk pedig valódi példaképekké váljanak.

A második világháborút követően a marxista történelemoktatás és a valódi teljesítményt, a valódi értékeket relativizáló baloldali szemlélet sikeresen feledtette el a magyar nemzettel addigi példaképeit, és tette nehézkessé az új példaképek felfedezését.

A rendszerváltozás után sem lett sokkal jobb a helyzet, sőt a relativizmus a liberális világnak még inkább a sajátja, így nem meglepő, hogy rengeteg kiemelkedő magyar tudós, sportoló, egyházi személy, politikus, művész és hétköznapi hős életútja nem hallatszik ki a XXI. századot jellemző információs zajból, gondolataik és tetteik ismeretlenek maradnak a többségi társadalom előtt.

Szerencsére 2010 óta számtalan pozitív kultúr- és emlékezetpolitikai döntés született, az előrelépés minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen, de még mindig csak az út elején járunk.

Nem szabad azonban megspórolnunk azt a nem kevés munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a XXI. századi magyar nemzet tagjai megismerjék azokat a még élő vagy már elhunyt honfitársainkat, akik valódi példaképek, szilárd bástyák, amolyan világítótornyok lehetnek egy zűrvaros, sötét világban.

Sorozatunk eddigi részeiben gróf Esterházy János felvidéki politikussal, Brusznyai Árpáddal, az 1956-os felkelést követő megtorlásokban kivégzett tanáremberrel, az amputált lábbal is világklasszis úszóvá és vízilabdázóvá váló vitéz Halassy Olivérrel, valamint a „szegények orvosával”, Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóval foglalkoztunk, ismertettük példás életútjukat.

Az 5. rész „főszereplője” az a Takács Károly, aki úgy nyert két olimpiai aranyérmet sportlövészetben, hogy nem sokkal előtte egy gránát elvitte a jobb kézfejét, így 28 évesen a nulláról kezdve kellett megtanulnia bal kézzel lőni.

Takács Károly 1910. január 21-én látta meg a napvilágot Budapesten. Szülei nem voltak jómódúak, szerény körülmények között cseperedett fel. Már gyerekkorában egyértelművé vált, hogy a katonai pálya, azon belül is főleg a lövészet az, ami érdekli.

Fiatalon több sportban is kipróbálta magát, de a lövészet volt a mindene, istenadta tehetségének köszönhetően egymás után nyerte a céllövő bajnokságokat. "Egyszerű" származásúként egy olyan sportágban jeleskedett, amely hagyományosan a tisztek terepe volt.

Az 1936-os berlini olimpiára pontosan ezért nem tudott kijutni, mert bár az eredményei kiemelkedőek voltak, az akkori Magyarország csak tiszti rangban lévő sportlövőket küldött az ötkarikás játékokra, Takács pedig ekkor még csak őrmester volt.

A sors furcsa fintora, hogy Berlinben olyan svéd és német altisztek (tehát nem tisztek) győztek, akiknél ő rendre jobb eredményeket ért el. Az illetékesek ezt követően itthon is belátták, hogy nem sok értelme van ennek a szabálynak, így végre Takács Károly is bekerülhetett a válogatott keretébe.

Nem sokkal azután, hogy immáron válogatott sportlövőként készülhetett a megmérettetésekre, 1938-ban egy hadgyakorlat során egy gránát elvitte a jobb kézfejét. A maradandó roncsolódások miatt a jobb kezével lehetetlenné vált a lövés, valamint „fogyatékosnak” nyilvánították, amely az akkori gyakorlat szerint a hadseregtől való elbocsátást vonta maga után. Takács Károly azonban Horthy Miklós kormányzó kivételes kegyelméből továbbra is az állomány része maradhatott.

Horthy kedvező döntése után Takács azonnal elkezdett bal kézzel gyakorolni, jobb kezének elvesztése után is csak egy cél lebegett a szemei előtt: megnyerni az olimpiát.

Rengeteg gyakorlással, emberfeletti akarattal és alázattal tökéletesen meg tudta tanulni, hogyan kell célra tartani és remegés nélkül lőni a gyengébbik kezével is. Egy év sem telt el a balesete óta, amikor megnyerte az országos bajnokságot, majd világbajnok lett a magyar csapattal ötalakos gyorspisztolyban.

Az 1940-es olimpia, melyre éjjel-nappal készült, a második világháború miatt elmaradt, a harcokban természetesen Takács is részt vett, 1945-ben amerikai hadifogságba került.
Amint hazatért, egyből kereste a lehetőséget az edzésre, társai visszaemlékezései alapján egy-egy gyakorlás után bokáig állt a töltényhüvelyekben.

Az 1948-as londoni olimpián jött el az, amire egész életében készült: ország-világ előtt megmutathatta, mit tud, ráadásul a gyengébbik kezével! A verseny úgy alakult, ahogy azt eltervezte, ötalakos gyorstüzelő pisztolyban ötvenkilenc induló közül világcsúccsal lett olimpiai bajnok.

Állítólag a világraszóló diadal után az egyik angol újságíró nem értette, miért bal kézzel fog kezet, azt hitte, hogy ez valami furcsa magyar szokás. Erre felvilágosították, hogy Takács elveszítette a jobb kézfejét, tehát jobbal nem tudna parolázni. Az újságíró azt gondolta, még jó, hogy az újdonsült olimpiai bajnok balkezes, így a baleset után is tudta folytatni a sportlövészetet. Ekkor azonban tájékoztatták arról is, hogy Takács Károly eredetileg jobbkezes, de kényszerből a gyengébbik kezével is megtanult lőni.

Takács a győzelmi beszédében úgy fogalmazott:

Négy évvel később Helsinkiben meg tudta védeni a címét, így kétszeres olimpiai bajnok lett, ráadásul a finn fővárosban saját tanítványa, Kun Szilárd állhatott fel a dobogó második fokára.

Takács, miután befejezte a sportolói pályafutását, addigi klubja, a Budapest Honvéd edzőjeként folytatta a munkát, számtalan tehetséget nevelt ki.

A halál pár nappal az 56. születésnapja előtt, 1976. január 5-én érte Budapesten, sírja az Új köztemetőben található.

Takács Károly egész életében lankadatlan akarattal, elképesztő önfegyelemmel és szorgalommal küzdött azért, hogy a világ legjobb sportlövője legyen. Célja érdekében száműzte életéből az alkoholt, a cigarettát, de még a feketekávét is.

A jobb keze elvesztése után sem keseredett el, a balesetből erőt merítve kettőzött erővel edzett, s dicsőséget szerzett szeretett nemzetének, melynek – ahogy az első olimpiai bajnoki címét követő beszédében fogalmazott – a tehetségét köszönheti.

Takács Károly egy valódi példakép, egy emberfeletti ember, akinek kitartása minden ma élő magyar ember számára példaként szolgálhat az élet megpróbáltatásai közepette.