„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.” (gróf Esterházy János)

A magyar nemzet veretes történelme során csak úgy ontotta magából azokat a nagyszerű embereket, akik gondolataikkal és tetteikkel méltóak lehetnek arra, hogy életük példaként szolgáljon minden magyar számára, ők maguk pedig valódi példaképekké váljanak.

A második világháborút követően a marxista történelemoktatás és a valódi teljesítményt, a valódi értékeket relativizáló baloldali szemlélet sikeresen feledtette el a magyar nemzettel addigi példaképeit, és tette nehézkessé az új példaképek felfedezését.

A rendszerváltozás után sem lett sokkal jobb a helyzet, sőt a relativizmus a liberális világnak még inkább a sajátja, így nem meglepő, hogy rengeteg kiemelkedő magyar tudós, sportoló, egyházi személy, politikus, művész és hétköznapi hős életútja nem hallatszik ki a XXI. századot jellemző információs zajból, gondolataik és tetteik ismeretlenek maradnak a többségi társadalom előtt.

Szerencsére 2010 óta számtalan pozitív kultúr- és emlékezetpolitikai döntés született, az előrelépés minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen, de még mindig csak az út elején járunk.

Nem szabad azonban megspórolnunk azt a nem kevés munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a XXI. századi magyar nemzet tagjai megismerjék azokat a még élő vagy már elhunyt honfitársainkat, akik valódi példaképek, szilárd bástyák, amolyan világítótornyok lehetnek egy zűrvaros, sötét világban.

Sorozatunk eddigi részeiben gróf Esterházy Jánossal, Brusznyai Árpáddal, vitéz Halassy Olivérrel, Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóval, Takács Károllyal, valamint Boldog Meszlényi Zoltánnal foglalkoztunk, ismertettük példás életútjukat.

A 7. rész főszereplője az a Mansfeld Péter, aki az 1956-os antikommunista felkelést követő megtorlások legfiatalabb áldozatává vált: alig töltötte be a 18. életévét, amikor Kádár hóhérai felakasztották. Halálának 70. évfordulója múlt hét csütörtökre esett, ezzel az írással emlékezünk meg a magyar nemzet szabadságáért vállalt áldozatáról, s tragikus, de a túlvilágon minden bizonnyal "jó pontnak számító" mártíromságáról.

Mansfeld Péter 1941. március 10-én látta meg a napvilágot Budapesten. Szülei egyszerű munkások voltak, akik 1946-ig saját fodrászüzlettel rendelkeztek. A kis Mansfeld életében egészen hamar negatív konnotációban jelent meg a kommunizmus, ugyanis a második világháború végén a család férfi tagjait a szovjetek kényszermunkára vitték, ahonnan nagyapja nem is tért haza.

Miután Péter szülei 1950-ben elváltak, testvéreivel együtt édesanyjához került.

Az általános iskola elvégzése után esztergályos ipari tanuló lett Csepelen, ahol megtanult gépkocsit vezetni, valamint a szakma legjobb ipari tanulója versenyen az előkelő második helyen végzett.

Az 1956. október 23-i felkelés kitörésekor – budai gyerek lévén – a Széna téri csoporthoz való csatlakozás volt számára az evidens döntés.

A felkelők parancsnoka, a Szabó bácsi néven ismert, 1957-ben kivégzett Szabó János először elküldte, mert túl fiatalnak találta, de később befogadták, a november 4-i szovjet intervencióig velük is maradt.

A 15 éves Mansfeld Péter a harcokban nem vett részt: gépkocsin szállított fegyvert és élelmiszert. Összekötőként járt az óbudai Schmidt-kastélyban és a Szabad Nép-székházban. A szovjet intervenciót követő napokban barátaival fegyvereket gyűjtöttek, melyeket elrejtettek, hogy egy esetleges újabb felkelés alkalmával felhasználhassák azokat.

A szabadságharc bukása után a megszilárduló Kádár-rendszerben folytatta az iskolát, közben egy barátjával kisebb-nagyobb lopások sorozatát követte el, több gépkocsit is eltulajdonítottak. A letartóztatásból egyszer megszökött, összességében három és fél hónapig volt vizsgálati fogságban. Az itt töltött idő és a rabtársaitól hallott elbeszélések a politikailag addig nem tudatos fiút a rendszer ellenségévé tették.

1958 januárjában egy év felfüggesztett börtönre ítélték, de korára és szorgalmára való tekintettel tovább dolgozhatott a munkahelyén. 1958 februárjában Blaski József nevű barátjával bandát alakítottak, amelybe több fiút is bevettek.

Mansfeldnek a pénzszerzés mellett politikai céljai is voltak, a forradalom újraélesztése, a megtorlásokkal szembeni ellenállás, továbbá a forradalom alatti tevékenységéért elítélt sógorának kiszabadítása is cselekvésre ösztönözte.

Fegyverhez rendőrök és munkásőrök lefegyverzése révén akartak jutni, 1958. február 17-én az osztrák követség előtt szolgálatot teljesítő rendőrt lopott autójukba tuszkolták, de végül sértetlenül elengedték.

Ezután újabb akciókat terveztek: ki akarták szabadítani bebörtönzött ismerőseiket, valamint a feljelentőkön is bosszút akartak állni. A megvalósításig azonban már nem jutottak el, 1958. február 19-ére valamennyiüket letartóztatták.

A börtönben – ahol lehallgatták őket és ügynököket állítottak rájuk – Mansfeld nem tört meg, társaira nem vallott, folyamatosan tervezte a szökést. 1958 áprilisában sikerült is meglépnie, de a menekülés közben eltört a karja, majd a kórházban ismét letartóztatták.

A hattagú banda ügyét 1958 októberében kezdték tárgyalni, a vádiratban a legsúlyosabb vádpont az "ellenforradalmi indíttatásból" elkövetett, a népi demokratikus hatalom elleni szervezkedés, valamint a két rendbeli gyilkosságra való szövetkezés volt.

A rendszer a perrel azt a propagandatételt akarta bizonyítani, hogy az 1956-os felkelést a köztörvényes és a reakciós elemek összefogása jellemezte.

Amit csak lehetett, tagadott és elmebetegséget színlelt a cselekmények idején már nagykorú Blaski. Mansfeld mindenben védte barátját, büszkén vállalta Széna téri múltját, s ahol csak lehetett, igyekezett bíráit bosszantani.

Az ügyész az első- és másodrendű vádlottra halálbüntetést kért, de a bíróság 1958. november 21-én első fokon "csak" életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Vágó Tibor vezette Népbírósági Tanácsa azonban Mansfeldet, aki hiába változtatta meg vallomásait, tagadva a szervezkedést és a gyilkossági szándékot (kényszerítésre és nehéz gyermekkorára hivatkozott), 1959. március 19-én halálbüntetésre ítélte.

A tanács szerint a szervezkedés fő irányítójaként személye nagy fokú veszélyt jelentett a társadalomra, megnevelését hosszabb börtönbüntetéstől sem lehetett várni. A fiú az utolsó szó jogán kegyelmet és perújrafelvételt kért, amit a kegyelmi tanáccsá átalakult testület elutasított.

A tizennyolcadik születésnapját néhány nappal korábban betöltött Mansfeld Pétert március 21-én végezték ki, a kivégzése azonban egyáltalán nem volt szokványos, sőt!

A korban a halálos ítélet végrehajtásának hagyományos módja ugyanis az volt, hogy a nyilvánosság kizárásával, hivatalos személyek jelenlétében (ügyész, bíró, orvos stb.) két hóhérsegéd bevezeti az elítéltet az akasztófa alá. Itt felolvassák az ítéletet, majd utasítják a hóhért az ítélet végrehajtására. Ekkor az elítéltet a bitófa alatti kis emelvényre állítják, nyakába teszik a kötelet, majd kirántják a lába alól a dobogót, és a két hóhérsegéd az elítélt lábához kötött kötéllel egy, a bitófa oldalán lévő csiga segítségével megnyújtja a testet, melynek következtében a koponya elemelkedik az utolsó nyakcsigolyától.

A főhóhér ezután egy létra segítségével az elítélt mögé kerül, és egy erőteljes félfordulattal elcsavarja az elítélt fejét, így a nyúltagy azonnal elszakad, és az elítélt már nem érez semmit, néhány perc múlva bekövetkezik a halál.

Mansfeld Péternél ez azonban nem így történt! A kivégzésen a hivatalos személyek mellett ott voltak a nyomozók is, hogy kiélvezhessék „munkájuk” eredményét, az „édes bosszú” perceit. Kivezényelték a rendőrtiszti iskola egy szakaszát is, hogy a hallgatók láthassák, hogyan számol le az „igazságszolgáltatás” a kommunista hatalom ellenségeivel. Ezután a szokásos módon kivezették az elítéltet, a bitófa elé állították és felolvasták a halálos ítéletet.

Pétert ezt követően felállították a bitófa előtti dobogóra, nyakába akasztották a kötelet, és kirántották a lába alól a dobogót. Azonban a hóhérsegédek nem nyújtották meg a testet, és a főhóhér sem szakította el a nyúltagyat, ezért a fiatal halálraítélt nem vesztette el az eszméletét, hanem fuldokolni kezdett, és az életéért küzdő test önkéntelen vonaglásba, rángatózásba kezdett mindaddig, míg el nem vesztette az eszméletét. A 18. életévét épphogy betöltő Mansfeld 13 percig szenvedett, vívta haláltusáját, míg nem távozott belőle a lélek.

Az elterjedt hiedelemmel ellentétben a halálos ítélet végrehajtásával nem Mansfeld nagykorúságát várta meg a bíróság, mert már hatályban volt az a törvényerejű rendelet, amely lehetővé tette a fiatalkorúak halálbüntetését is.

Mansfeld Pétert csak a rendszerváltás után, 1990-ben rehabilitálták, az Új köztemető 301-es parcellájában temették újra, neve a megtorlások embertelenségének jelképévé vált.

Heroikus áldozatvállalása, valamint a fiatal korához illő csibészsége és bátorsága példaként szolgálhat mindenki számára.