„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.” (gróf Esterházy János)

A magyar nemzet veretes történelme során csak úgy ontotta magából azokat a nagyszerű embereket, akik gondolataikkal és tetteikkel méltóak lehetnek arra, hogy életük példaként szolgáljon minden magyar számára, ők maguk pedig valódi példaképekké váljanak.

A második világháborút követően a marxista történelemoktatás és a valódi teljesítményt, a valódi értékeket relativizáló baloldali szemlélet sikeresen feledtette el a magyar nemzettel addigi példaképeit, és tette nehézkessé az új példaképek felfedezését.

A rendszerváltozás után sem lett sokkal jobb a helyzet, sőt a relativizmus a liberális világnak még inkább a sajátja, így nem meglepő, hogy rengeteg kiemelkedő magyar tudós, sportoló, egyházi személy, politikus, művész és hétköznapi hős életútja nem hallatszik ki a XXI. századot jellemző információs zajból, gondolataik és tetteik ismeretlenek maradnak a többségi társadalom előtt.

Szerencsére 2010 óta számtalan pozitív kultúr- és emlékezetpolitikai döntés született, az előrelépés minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen, de még mindig csak az út elején járunk.

Nem szabad azonban megspórolnunk azt a nem kevés munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a XXI. századi magyar nemzet tagjai megismerjék azokat a még élő vagy már elhunyt honfitársainkat, akik valódi példaképek, szilárd bástyák, amolyan világítótornyok lehetnek egy zűrvaros, sötét világban.

Sorozatunk eddigi kilenc részében gróf Esterházy Jánossal, Brusznyai Árpáddal, vitéz Halassy Olivérrel, Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóval, Takács Károllyal, Boldog Meszlényi Zoltánnal, Mansfeld Péterrel, Bódi Mária Magdolnával, valamint Boldog Salkaházi Sárával foglalkoztunk, ismertettük példás életútjukat.

A 10. rész főszereplője Semmelweis Ignác, aki felfedezésével és annak gyakorlatba történő átültetésével méltán érdemelte ki az anyák megmentője és az emberiség jótevője jelzőket.

Nem véletlen, hogy a Példaképek 10. része Semmelweis Ignácról szól, ugyanis a világ legnagyobb orvosai között számontartott magyar szakember napra pontosan 201 évvel ezelőtt, 1818. július 1-jén látta meg a napvilágot.

A kicsi Ignác tíz testvér közül ötödikként született egy jómódú, apai ágon hienc (nyugat-magyarországi német), anyai ágon pedig sváb származású budai családba.

A középiskola elvégzése után az osztrák főváros felé vette az irányt, s 1837-ben – édesapja unszolására – a Bécsi Egyetem jogi karára jelentkezett, ahonnan azonban még ugyanebben az évben átiratkozott az orvosi karra.

Habár Semmelweis egy ideig Pest-Budán is tanult, orvosdoktori és sebészdoktori diplomáit, valamint szülészmesteri oklevelét már Bécsben vehette át az 1850-es évek közepén.

A papírok megszerzése után is folyamatosan képezte magát, neves professzorok előadásait és gyakorlatait látogatta, 1846-tól pedig a bécsi közkórház, az Allgemeines Krankenhaus szülészeti klinikáján töltött be tanársegédi állást.

Mikor 1847-ben meghalt az egyik barátja, Semmelweis megvizsgálta a boncolási jegyzőkönyvet, és rájött, hogy az a betegség, amely barátja halálát okozta, valamint az, amelyet gyermekágyi láz néven ismertek, azonos.

Felismerte, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok okozzák azzal, hogy boncolás után kézfertőtlenítés nélkül mennek át a szülészeti osztályra, és ott fertőtlenítetlen kézzel vizsgálják a várandós nőket. Világossá vált számára, hogy ez volt az oka annak, hogy a pusztán bábák és bábanövendékek által kezelt várandós nők körében sokkal ritkább jelenség volt a gyermekágyi láz, mint az orvosok és orvostanhallgatók által is kezeltek között.

Több vegyszer kipróbálása után 1847 tavaszán a klórmeszet választotta fertőtlenítőszernek. Kötelezte az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályokra történő belépés előtti klóros kézmosásra, pár hónappal később pedig kötelezővé tette az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is (ami könyékig, körömkefével végrehajtott, negyedórás procedúra volt).

Intézkedései rendkívül népszerűtlenek voltak, kollégái pedig a statisztikai bizonyítékokat egyszerűen nem vették komolyan annak ellenére, hogy rendelkezései nyomán a gyermekágyi lázban elhaltak aránya az orvosok szülészeti osztályán kisebb lett, mint a bábákén.

Hazatérésére 1851-ig kellett várni, amikor is fizetés nélküli tiszteletbeli főorvosként átvette a Pest város közkórházaként funkcionáló Szent Rókus Kórház szülészeti osztályát.

1855-ben kinevezték a pesti egyetemen az elméleti és gyakorlati szülészet tanárává, de még két évig párhuzamosan a Szent Rókus Kórházban is dolgozott. Munkásságával 0,85 százalékra szorította le a kórházban gyermekágyi láz következtében elhunytak arányát.

Semmelweis Ignác 1857-ben a zürichi egyetemtől is kapott egy állásajánlatot, amit azonban visszautasított, maradt a magyar fővárosban. Ugyanebben az évben házasságot kötött Weidenhofer Máriával, szerelmükből öt gyermek született.

1861-ben készült felvétel Semmelweis Ignácról | Fotó: MTI Fotóbank

Felfedezését csak barátai hosszas unszolására, évekkel később publikálta az Orvosi Hetilapban, A gyermekágyi láz kóroktana címmel.

Ezt követően német nyelven megjelent könyvében fejtette ki részletesebben a megállapításait, az orvoskollégáknak írt nyílt leveiben pedig az új – rengeteg anya életét megmentő – klóros vízzel történő kézmosás alkalmazása mellett tört lándzsát.

Újszerűségével és szenvedélyes hangvételével a hazai, de főként a külföldi szakma túlnyomó részének elutasítását és támadásait váltotta ki.

Magatartásában már évekkel halála előtt furcsaságok mutatkoztak. A felfedezése óta kialakult súlyos önvád („Meggyőződésem, hogy híven tanulságot kell tennem, hogy csak a jó Isten ismeri azoknak a számát, akik miattam szállottak idő előtt sírba.”) mellett a támadások még jobban próbára tették megviselt idegrendszerét, amely 1865 júliusára elmezavarrá súlyosbodott.

Semmelweis felesége a bécsi barátjukhoz, Hebra professzorhoz fordult, aki július 31-én Döbling elmegyógyintézetébe utalta Semmelweist, ahol augusztus 13-án meghalt.

Halálának körülményei évtizedek óta tudományos viták tárgya. A pályája kezdetén, boncolás közben szerzett lueszes (szifiliszes) fertőzés, az ebből kialakult paralysis progressiva (a homloklebenyt legerősebben érintő agysorvadás), illetve a döblingi személyzettől elszenvedett brutális bántalmazás egyaránt felmerült.

A boncolási jegyzőkönyv és a csontmaradványokon 1963-64-ben végzett kórbonctani és radiológiai vizsgálat szerint Semmelweis a jobb kezén kialakult lassú lefolyású csontvelőgyulladásból támadt szepszisben halt meg, abban a betegségben tehát, amelynek kórlényegét felfedezte.

Semmelweis nemcsak mint szülészorvos, hanem mint sebész is kiváló tevékenységet folytatott, hazánkban elsőként ő végzett petefészek-műtétet és másodiknak császármetszést.

Hamvait felesége 1891-ben Budapestre hozatta családjának sírboltjába. 1965-ben új sírba helyezték szülőházának udvarában, mely jelenleg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak ad helyet.

A Semmelweis Egyetem 1969-ben, hosszú folyamat eredményeként vette fel egykori tanárának, Semmelweis Ignácnak a nevét.

Az anyák megmentője és az emberiség jótevője jelzőket méltán kiérdemlő magyar orvos gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezéseinek 1847 és 1861 között nyomtatott formában megjelent egyes dokumentumait 2013-ban az UNESCO a világemlékezet részévé nyilvánította.

Talán még nagyobb elismerés, hogy a Sebészek Világszövetsége 1954-ben a történelem tíz legnagyobb halhatatlan orvosa közé választotta.