„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.” (gróf Esterházy János)

A magyar nemzet veretes történelme során csak úgy ontotta magából azokat a nagyszerű embereket, akik gondolataikkal és tetteikkel méltóak lehetnek arra, hogy életük példaként szolgáljon minden magyar számára, ők maguk pedig valódi példaképekké váljanak.

A második világháborút követően a marxista történelemoktatás és a valódi teljesítményt, a valódi értékeket relativizáló baloldali szemlélet sikeresen feledtette el a magyar nemzettel addigi példaképeit, és tette nehézkessé az új példaképek felfedezését.

A rendszerváltozás után sem lett sokkal jobb a helyzet, sőt a relativizmus a liberális világnak még inkább a sajátja, így nem meglepő, hogy rengeteg kiemelkedő magyar tudós, sportoló, egyházi személy, politikus, művész és hétköznapi hős életútja nem hallatszik ki a XXI. századot jellemző információs zajból, gondolataik és tetteik ismeretlenek maradnak a többségi társadalom előtt.

Szerencsére 2010 óta számtalan pozitív kultúr- és emlékezetpolitikai döntés született, az előrelépés minden kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen, de még mindig csak az út elején járunk.

Nem szabad azonban megspórolnunk azt a nem kevés munkát, ami ahhoz szükséges, hogy a XXI. századi magyar nemzet tagjai megismerjék azokat a még élő vagy már elhunyt honfitársainkat, akik valódi példaképek, szilárd bástyák, amolyan világítótornyok lehetnek egy zűrvaros, sötét világban.

Sorozatunk eddigi részeiben gróf Esterházy Jánossal, Brusznyai Árpáddal, vitéz Halassy Olivérrel, Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóval, Takács Károllyal, Boldog Meszlényi Zoltánnal, Mansfeld Péterrel, Bódi Mária Magdolnával, Boldog Salkaházi Sárával, valamint Semmelweis Ignáccal foglalkoztunk, ismertettük példás életútjukat.

A 11. rész főszereplője Grosics Gyula, aki amellett, hogy a legendás Aranycsapat és a világ egyik legjobb kapusa volt, pályán kívüli tetteivel és ritkaságszámba menő gerincességével is rászolgált arra, hogy példaképként tekintsen rá minden jóérzésű magyar ember.

Grosics Gyula 1926. február 4-én született Dorogon. A futballal is a Komárom-Esztergom megyei bányászvárosban ismerkedett meg. Az iskolai mérkőzéseken jó reflexei miatt a kapuba tették, noha ő csatár szeretett volna lenni.

– nyilatkozta később.

Édesanyja papnak szánta, ezért kapusként az ő kedvéért öltötte magára legendássá vált fekete szerelését, amivel úttörőnek számított a hálóőrök között, és kiérdemelte a Fekete Párduc becenevet.

A Dorogi Bányász NB II-es felnőtt csapatának kapujában mindössze 14 évesen, 1940-ben mutatkozott be. Az első felnőtt bajnoki mérkőzése – szó szerint – megér egy misét.

Történt ugyanis, hogy a háborús készültség miatt a csapat mindkét kapusát laktanyába vezényelték, ahonnan – az addig megszokott gyakorlattal szemben – hétvégére sem kaptak kimenőt. Főhetett is a feje a Dorog edzőjének, hiszen vasárnap délelőtt, egy idegenbeli előtt kapus nélkül találta magát. A 14 éves korából kifolyólag akkor még a Dorog utánpótlásában futballozó Grosics Gyula éppen a vasárnap délelőtti szentmisére igyekezett (amin rendszeresen ministrált), előtte azonban még betért a sporttelepre. Mivel az idő sürgette az indulásra készen álló csapatot, az edző húzott egy merészet, és az arra tévedt fiatal hálóőrt kérte fel, hogy lépjen pályára az aznapi bajnokin.

A mesébe illő történet végül azzal teljesedett ki, hogy a dorogiak biztos győzelmet arattak, és innentől fogva elindult Grosics Gyula páratlanul sikeres kapusi pályafutása is.

Vissza a gyökerekhez – Grosics Gyula (balra) a Dorogi Football Club évad-évezrednyitó ünnepségén vette át a város díszpolgári címét 2001-ben | Fotó: MTI

A Fekete Párduc a Doroggal 1944-ben megnyerte a másodosztályt, majd a Magyar Kupában elődöntőbe, 1945-ben pedig az első osztályba jutott.

Grosics a dorogi sikerek után 1947-ben Budapestre került a MATEOSZ, majd a Teherfuvar SE csapatához. 1950-ben a Bp. Honvédbe igazolt (vagyis inkább vezényelték), amely akkoriban a világ legjobb klubcsapata volt, az Aranycsapat legendás játékosainak többsége itt játszott. A Honvéd színeiben 390 bajnoki mérkőzésen védett, és háromszoros bajnok (1950, 1952, 1954) lett.

A válogatottban 1947-ben a magyar-albán (3-0) mérkőzésen mutatkozott be. A nehéz természetű focistát, akinek nyakában mindig kereszt lógott, és nem volt hajlandó az elvárt összegben békekölcsönt jegyezni, 1949-ben „disszidálási szándék” vádjával őrizetbe vette az ÁVH. Egy évre eltiltották a címeres mez viselésétől, de 1950 májusától már az Aranycsapat alapembere volt. A Fekete Párduc 1947 és 1962 között 86 alkalommal őrizte a válogatott csapat hálóját, 59 győztes, 14 döntetlen és csak 13 vesztes mérkőzésen védett, összesen 96 gólt kapott, miközben csapata 258 gólt rúgott.

Grosics Gyula megakaszt egy angol támadást az évszázad mérkőzésén, a Wembley-ben rendezett Anglia-Magyarország (3-6) találkozón | Fotó: MTI

Tagja volt az 1952-es helsinki olimpiai tornán arany- és az 1954-es berni világbajnokságon – abszolút esélyesként, hatalmas csalódásra – ezüstérmet szerzett csapatnak, továbbá az 1958-as és 1962-es világbajnokságon szerepelt magyar együttesnek. 1953-ban Európa-kupát nyert, ezután következett „az évszázad mérkőzése”, a londoni Wembley Stadionban az angolok elleni 6-3, majd az 1954-es, 7-1 arányban megnyert budapesti visszavágó. Hat alkalommal hívták meg a világválogatottba, négyszer jelölték Aranylabdára.

Az 1954-es berni vb-döntő elvesztése után idehaza tüntetések robbantak ki, és Grosicsot is bűnbaknak kiáltották ki. Máig tisztázatlan okokból hazaárulással vádolták, egy évre mindennemű sporttevékenységtől eltiltották, és 13 hónapon át házi őrizetben tartották. Ezalatt kapusok sorát próbálták ki, de eredménytelenül, így a Budapestről Tatabányára száműzött Grosics 1956-ban visszakerült a kapuba. A forradalom idején részt vett a Honvéd illegális dél-amerikai túráján, de 1957 nyarán mégis a hazautazás mellett döntött, és ismét a tatabányai csapatnál védett.

1962-ben a chilei vb-n bejelentette visszavonulását, mert a Magyar Labdarúgó Szövetség nem járult hozzá, hogy a Ferencvároshoz igazoljon. 1962. október 14-én a jugoszlávok ellen öltötte utoljára magára fekete mezét.

Negyvenhat évvel később – a 82. születésnapján –, a Fradi jelképesen leigazolta, majd 2008. március 25-én a zöld-fehérek kezdőcsapatában kapott helyet. Az angol másodosztályú Sheffield United elleni mérkőzésen egy hazaadás után, a nézők vastapsa között vonult le a pályáról.

Grosics Gyula, az Aranycsapat 82 éves legendás kapusa, a zöld-fehér csapat hálóőreként vonul ki a pályára a Ferencváros-Sheffield United barátságos labdarúgó-mérkőzés előtt | Fotó: MTI

Visszavonulása után az edzői és sportvezetői pályát választotta, markáns keresztény-konzervatív világnézetét sosem tagadta, így senkit sem lepett meg, hogy a rendszerváltást követően, 1990-ben az MDF színeiben indult az országgyűlési választásokon. A parlamentbe nem jutott be, rövidesen belátta, hogy a politikusi hivatás nem neki való.

Grosics Gyulát számtalan díjjal tüntették ki, melyek közül kiemelendő, hogy az évszázad legjobb magyar kapusának, valamint a világ valaha élt legjobb 10 kapusa közé választották. Dorogon, Tatabányán és Budapest XI. kerületében díszpolgár lett. A főváros is díszpolgárságot akart neki adományozni 2009-ben, de Grosics ezt visszautasította, mondván neki semmilyen elismerés sem kell a balliberális rezsimet szolgáló Demszky Gábor akkori főpolgármestertől.

A Fekete Párduc 2011-től haláláig (amely 2014. június 13-án következett be) a Nemzet Sportolója is volt, egykori kiváló labdarúgóként többször hangoztatta, hogy a magyar futballisták esetében egy általános erkölcsi romlás tapasztalható.

Rendíthetetlen hazafiként és vallásos emberként magát a labdarúgást is többre tartotta, mint egy puszta sportágat. Egyik legismertebb idézete így szól:

Reméljük, ezt napjaink magyar futballistái közül is minél többen megfogadják.