A helyzet komoly, ahogy a rendelkezések is. Persze hogy kellemetlen, nem akarom, ki akarok menni, itt a szép idő, végre megnyithattak (volna) a kiülős helyek, nem bírom a szabadságkorlátozást. Két napig poén volt a home office, de most már egy hét után nehéz a bezártság, a macska se élvezi már annyira, hogy nincs egyedül. A szemben folyó építkezés munkásait is lassan névről ismerem, mert a „Józsi, add már ide azt a kék szart, nem azt, a másikat!”-féle mondatokat csak üvöltve lehet egymással kommunikálni. Szóval nagy terhet jelent. Főleg, mert egészséges vagyok, ráadásul nem tartozom a veszélyeztetettek közé sem, simán mászkálhatnék arra, amerre akarok.

De nem fogok. Mert felfogom, mi múlik most ezen.

Amíg lehet, betervezek egy sétát, nem vásároltam fel lisztet meg cukrot sem, szóval néha a kenyér is elfogy. Ilyenkor nagy ívben elkerülöm az embereket. Na várjunk csak: ha mindenki komolyan veszi a koronavírus miatti helyzetet, akkor miért kell annyi mindenkit kerülgetnem az utcákon?

Épphogy kilépek az ajtón, az utca túloldalán apuka telefonálva sétáltatja hároméves ikreit, azok műanyag kismotoron száguldoznak és nemhiszemel, köhögnek. Bele a levegőbe, egymásra. Várok egy kicsit, befordulnak a sarkon. Kissrácok jönnek haza labdát pattogtatva a közeli játszótérről, vannak vagy nyolcan. Nincs suli, lejöttek labdázni. Szerintem is kell a friss levegő, még nem tartunk ott, hogy egy séta tiltólistás legyen, de ők épp azt beszélik meg, hogy átmennek az egyikhez péesezni. Elmegyek a játszótér-sportpálya-fitneszgépes felnőttjátszótér háromszög mellett. A játszótér dugig, négyfős család libikókázik, a sportpályán edzést tartanak, a fitneszgépes felnőttjátszótéren valaki aerobikórát tart. Bőven hatvanöt pluszos nénik-bácsik a kapualjakban, megy az eszmecsere. A kisbolt mellett a helyi alkeszek szokásos napi zsinatjukat tartják, pár órája mehet már az összegyűlt sörösdobozok alapján. Egy napos, koronavírus-mentes tavaszi hétvégi napon nincs kint annyi ember, mint itt most.

Csoportos aerobikóra koronavírus idején.

Minek is otthon maradni. Senkitől nem hallom, de ordít a hozzáállás ennek a nagyjából százharmincöt embernek az arcáról, akik összetömörültek most közel hatvan négyzetméternyi téren.

Hazaérek, kézmosás az első. Amúgy is, de most még alaposabban. Ha dühös vagyok, takarítani szoktam, de most túl tiszta minden. Nem vásároltam fel a fél boltot, nincs betárazva kézfertőtlenítőből, és nincs itthon több vitamin, mint általában. Ha elkapom ezt a vírust, valószínűleg nem lesz nagy bajom, túléltem már sokkal rosszabbat is, a placentán sem megy át, szóval hátradőlhetnék, kihasználhatnám az amúgy kevés szabadidőmet ebben a szép napos időben. Főleg, hogy azokért maradok otthon, akik kint magasról tesznek a kialakult helyzetre. A nyugdíjas-gyülekezetekért a kapualjakban, az immunhiányos féllábú alkoholistáért a kisbolt előtt, a családapáért a játszótéren és a péesezni összetömörülő gyerekekért. Mert közöttük is vannak, akik, ha elkapják a koronát, nem tudják elkerülni a kórházat. Ha pedig egyszerre sokan kerülnek be, az nagyon nehéz helyzetet eredményezhet. Ha így állnak a koronahelyzethez ilyen sokan, akkor ez be fog következni.

A koronavírus krízist hozott mindenki életébe. És ez most még csak a felszín, nem tudni mi lesz hónapok múlva, hogyan hat ez a gazdaságra. Mindenkinek nehéz, de elkeserítő látni, hogy mennyien vannak, akik képtelenek felnőni most ehhez a helyzethez.

Hogy nárcisztikus korban élünk, az egyértelmű, nem kellett ehhez koronavírus, hogy rájöjjünk. A rengeteg baleset, aminek legnagyobb része figyelmetlenségből történik, de egy félórás BKV-út is tökéletes bizonyíték erre. De ez most egy kicsit más. Most azzal kell cselekedni, hogy aki csak teheti, otthon marad. Otthon maradni pedig azt jelenti, hogy nem mész ki az ajtón. Nem mész le trécselni a többiek közé, nem tartasz csoportos edzést a sportpályán, nem jókor jött szünetként értelmezed a home office-t és az iskolabezárást. Mert hiába gondolod magad sérthetetlennek, nem vagy az.