Mindenki ismeri a klasszikus mesék történeteit: a tisztán leosztott szerepeket, ahol a Rossz hataloméhsége miatt bármilyen gonoszságra képes, de a Jó akár saját élete árán is megküzd vele a tiszta és nemes ügy érdekében. Hiába egy-egy izgalmas összecsapás, azt is mindenki tudja, hogy a végén a jó győzedelmeskedik a rossz felett és boldogan él, míg meg nem hal. Már gyerekként kapizsgálhatunk valamit arról, hogy a világ talán nem ilyen fekete-fehér, a Jó és a Rossz meséje mégsem megy ki a divatból. Sőt! Annyira örök, hogy a felnőttek is hisznek benne – ha nem így lenne, nem lennének ilyen sikeresek az identitásmozgalmak.

A Pride, a radikális feminizmus, a BLM mozgalmak közül egyik sem új, de egyre agresszívebbek, egyre több határt lépnek át – lévén emancipációs mozgalmak, amik addig mennek, amíg meg nem állítják őket. A szélsőséges ideológiájuk, módszereik miatt néha akár nevetségesnek is tűnhetnek, de mégis muszáj komolyan vennünk őket: a jó és a rossz történetére sokan fogékonyak, a politikai küzdelmekben pedig az nyer, aki jobban, hihetőbben meséli el a történetét. Van egy receptjük, ami úgy tűnik, nemzedékek óta beválik:

1. Végy egy ügyet! – Egyértelmű politikai színek nélkül
2. Kelts hisztériát!
3. Meséld úgy a történeted, hogy mindenki tudja: te vagy a jó, aki téged támad tehát csak rossz lehet.

A csoportos hisztéria egy egész közösség együttes állapota, egy megteremtett alternatív valóság. Ebben az előállított, hamis helyzetben pedig kialakítják a saját maguk szólamaikat, amikkel el tudják ütni a számukra kellemetlen érveket: A Pride-mozgalom például a gyerekeket használja pajzsként maga előtt, rájuk, a jóllétükre, a jogaikra, a lelki állapotukra hivatkozik, szólamaikat erre élezi ki. A szólamok, az érvrendszer meggyőzően hat, de elsősorban belülről: a hisztérikus világkép ugyanis zárt és tökéletes, valahogy minden érv tökéletesen kapcsolódik egymáshoz, nincs ellentmondás, minden igazolt, minden stimmel benne. Viszont nem azért stimmel benne minden, mert megfelel a valóságnak. Hanem azért, mert a megalkotott hamis helyzet előfeltevéseit érthető, koherens érvrendszerbe helyezi, és pontosan azt mondja, amit az ebben a helyzetben lévők hallani akarnak.

Az ügyeik régiek, de ez az ő meséjük, ők mesélik, a szereposztás tehát világos: a jók csakis ők lehetnek. A rossz pedig az, akire minden felelősséget háríthatnak, akit az ő maguk szerencsétlen helyzete és a világ szenvedése miatt okolhatnak. A tökéletes ellenségnek pedig – akit szinte az összes ilyen mozgalom vasvillával üldöz – felesége van, családban él és templomba jár.

Az ügyeket felhasználó identitásmozgalmak azért veszélyesek, mert pattanásig feszülő hangulatot keltenek, amiben egyre több a normalitás és béke határait átlépő magatartás, hergelnek az épp kormányon lévő párt és politikusai ellen. A céljuk, hogy az adott kormány ne legyen – de alternatívát nem kínálnak, hogy mi lenne utánuk, az homályos, de a hisztérikus hangulat miatt nem is tűnik olyan fontos kérdésnek. A közösségi hisztéria elvén működő mozgalmak egy illúziót adnak el a józan ész nyelvén, tehát: hihetően. Ilyen az elfogadásról, a világbékéről, az egyenlőségről szóló mese, amikben mind egyértelmű, hogy ki a Jó (ők) és ki a Gonosz (mindenki, aki kritizálni meri őket). A jó és a rossz harcának történetét mesélik, amire pedig kiderül, hogy a meséjük nem más puszta átverésnél, már késő.

A közösségi hisztéria elvén működő identitásmozgalmak egyik fejét, ha levágjuk, elég hamar kinő egy másik – a fejlevágást pedig szépen felírják sérelmeik mellé, amikből aztán újabb történetet gyárthatnak. A receptjük pedig újra és újra ugyanaz marad, a kérdés csak az: Mennyire tudják majd hihetően mesélni?

A teljes írás az Origo-n érhető el.