A baloldal mindig is élen járt az indirekt politizálásban, főleg a kultúrán keresztül megy nekik az ideológia csöpögtetése. Elég könnyen meggyőződhetünk a jelenségről, ha bekapcsoljuk a Netflixet, beülünk egy színházi darabra, de a liberális túlsúly egy egyszerű könyvesboltban is érzékelhető. A nyár utolsó napjaira olvasmányt keresve ütött arcon legutóbb a jelenség, amikor beleolvastam egy ígéretes című könyv soraiba: a sztori egy nőről szól, aki „a társadalmi elvárásoknak megfelelően férjhez megy, gyereket szül, munkát vállal – pedig csak élni szeretne„, ezért elhagyja a családját és össze-vissza kefél mindenkivel, aki szembejön.

Elég szomorú, hogy a sikerkönyvek polcára ez a silány mamipornó is felkerülhetett, de az talán még inkább, hogy a „társadalmi nyomás”, mint kifogás ennyire elterjedhetett a gyermekvállalásra nem kész nők között – ami persze az ilyen „irodalmi alkotásoknak” is köszönhető.

Minden nő életében elérkezik az a pont, amikortól komolyan foglalkoztatja a gyermekvállalás kérdése. Többek között evolúciós, biológiai okai vannak ennek, hiszen mint minden faj, így az ember egyik legerősebb tudattalan drive-ja is a fajfenntartás. A nárcizmus korában azonban egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy a gyerekvállalás túl sok lemondással és áldozattal jár, az ösztönök pedig konfliktusba kerülnek az egoval, aminek az eredménye a frusztráltság és a gyerekvállalás miatti szorongás lesz. Ilyenkor sokkal könnyebb mérgesen a környezetre, annak a nyomasztó elvárásaira mutogatni, mint önvizsgálatot tartani és megkeresni a sérelempontokat, az esetleges kötődési zavarok okát vagy tudatosan összefoltozni azt az egzisztenciális szakadékot, amit a szülői elismerés hiánya hagyott hátra. Még józan ésszel is elég belegondolni: A belső késztetéseink, még ha tudattalanul is, de erősebben fognak nyomasztani, mint bármilyen társadalmi nyomás.

A gyerekvállalás, mint társadalmi nyomás már réges-régen nincs jelen a napjainkban, ez maximum egy huszadik századi maradvány, ami egy-két bunkó rokon rosszindulatú „és mikor jön már a baba, kifutsz az időből„ – típusú megjegyzésében lelhető fel. A társadalmi nyomás ma épp ellenkező irányú: soha nem ragyogott így a szingli-kultúra és vele együtt a szivárványszínű, meghatározhatatlan nemű, elköteleződés-mentes kapcsolatok kerültek piedesztálra – és mindez a normalitásban hívőknek valóban nyomasztó. Vagy éppen az is társadalmi nyomás, hogy rendes munkát kell találni a biztonságos megélhetéshez – ez valamiért mégsem nyomasztja a mai harmincasokat, akiknek nagy része most is romkocsmákban tölti az idejét, miközben a kormányt okolja a saját sikertelenségeiért.

A társadalmi nyomás érve a gyerekvállalás esetében ma már csak egy nagyon gyenge kifogás, amivel letakarhatja bárki a rossz döntéseit és elháríthatja magáról a felelősséget. A baloldal pedig sikeresen használja ezt a kifogást: most épp egy könyvesbolt sikerlistás polcán jött szembe a gyakorlat, de ha előbb nem is, akkor egy újabb családtámogatási rendelkezés kapcsán majd újra találkozhatunk vele.