„És előttünk áll a mítoszát vesztett ember, aki minden múltak közepette múlttalanul és múltra éhesen, örökké kielégítetlenül kapar, hogy valami gyökeret leljen”

(Nietzsche: Im-ígyen szóla a Zarathustra)

Volt egyszer egy Tarantino.

Kérdezhetnénk, Nietzschét parafrazálva, hogy lehet, hogy az a rengeteg ember, ott, a tömött mozikban még semmit sem hallott arról, hogy Tarantino halott és mégis a filmjét nézi.

Merthogy halott, ez kétségtelen. De nem mi öltük meg őt.

Akkor halt meg, amikor magát übermensché emelve megalázta az átlagembert. Általugorlak, mondta, és megcsinálta filmjét Hollywoodról. A Charles Manson-gyilkosságról. Vagy nem is arról.

A Volt egyszer egy... Hollywood paródia. Mindennek a paródiája. A hatvanas éveknek. A filmkészítésnek. A brutalitásnak. A komolyan vehetőségnek. És Isten paródiája is: Tarantino zokogva, őrülten veti magát az ütlegelt ló nyakába. A film értékéhez az sem ad hozzá, hogy az egyik isten gesztust tesz egy másik istennek.

Mert a minden érték átértékelője készített egy közel háromórás filmet, aminek egy üzenete van: „bekaphatjátok.”

Bekaphatod te ott az ötödik sor hatos székében, miközben teli szájjal tömöd magadba a pattogatott kukoricát. Te is bekaphatod hetedik sor közepe, te is és te is, mindenki bekaphatja. De ha kijössz a moziból, mivel munkál benned a sznobizmus és a szégyen, mondd azt a többi szolgalelkűnek: ez aztán a mestermű, de nem biztos, hogy te érteni fogod, mert nem is értheted.

Friedrich Tarantino már átértékelt mindent, amit csak lehetett: megfordította a szerelem és bosszú értelmét a Kill Billben, az amerikai történelem előjeleit a Djangoban, a zsidókérdést a Becstelen Brigantykban, most pedig nekifeszült Hollywoodnak. Kész, vége, ott állunk mítoszok nélkül.

Tarantino halott.

Ott nyugszik Paula Schultz ismeretlen sírhelyében.