A diszlexia népbetegség. Szar dolog, ha valaki felnőtt létére sem képes végigolvasni egy összefüggő szöveget, vagy megérteni annak jelentését.

Ilyenek például az Index-nél, a 444-nél és HVG.hu-nál a kedves kollégák, akik megpróbálták elsajátítani Stumpf István (jelenleg alkotmánybíró, korábban fideszes kormánytag) körülbelül 10 oldalas írásának értelmét. Nem sikerült. A „Polgár és jogállam” címen megjelent elemzés több száz összefüggő mondatából, átlagosan hármat, négyet sikerült értelmezni. Azokat, ahol a szerző kritizálja a jelenlegi Fideszt.

Meglepő nem? A liberális trollmédiát olvasva az az érzése keletkezhet az embernek, hogy a jobboldalon belüli, újabb robbantásos, leszámolós fejezetről van szó. Hát nem. 

Stumpf írása érdekes és elgondolkodtató, így érdemes az egybites értelmezéseken túllépve, tényleg végigolvasni a cikket – hiszen egy olyan ember perspektívájáról van szó, aki maga is alkotó részese volt a rendszerváltás utáni magyar politika eddigi legsikeresebb alakulatának. Stumpf elemzése a 80-as évektől indul, vázlatosan bemutatja a Fidesz létrejöttének körülményeit. A visszaemlékezésből kiviláglik többek között miért egy jogász nemzedék vált a rendszerváltás motorjává, miért volt olyan fontos a „polgári értékrend” és a – ma már a liberális és hobbi baloldal által kisajátított – „jogállamiság” eszméje.

Mert mindez élesen szemben állt a kommunista rezsimmel. Stumpf és a későbbi Fidesz-alapító fiatalok először a jog értelmezésében kerestek kapaszkodót a felszínen törvényes, valójában a törvényeket és magát az alkotmányt is kirakatnak tekintő, de mindenre rátelepedő diktatúrával szemben. Képzeljük el azt a közeget, ahol a „mindent szabad, amit a jog explicit módon nem tilt” elv felszabadító erővel hat. Ahol az elnyomó rend szabályai között megmaradt résekben kell keresni a szabadság maradványait. Mert ez volt az élő szocializmus.

Stumpf elemzéséből érthető a mai generációk számára is, milyen mértékben határozta meg a rendszerváltás törekvéseit a kommunizmus lopakodó visszatérésével szembeni félelem. Az alkotmányos „túlbiztosítás”, a parlament felett őrködő, kvázi jogállami papság (Alkotmánybíróság) megteremtése mind a diktatúra, a jogosan gyűlölt múlt ellen szólt. Ahogy a választások, vagy a politikai mező korabeli szabályozása is.

A sors fintora, hogy a múlt így is visszatért. Új alakban. Az MDF kormány rövid tündöklését és bukását követően, a színpadra lépett a Horn Gyula féle új baloldal, az újratöltött Szocialista Párt. A rendszerváltók alábecsülték a kommunizmus örököseinek transzformációs és alkalmazkodó képességét. Horn – a maga módján zseniális hatalompolitikus – tudta, hogy Kádárt nem direkt módon kell megidézni, a történelmi idők a változás mellett törtek lándzsát. Így ők az élére álltak. Maguk mellé állították a változások „veszteseit” és megnyerték a rendszerváltás eszméjét, célját csípőből eláruló SZDSZ-t. Alkut kötöttek tehát a rendszerváltó erők egy részével, a többieket a szélre tolták. Ennek olyan legitimációs ereje volt, hogy 2010-ig meg sem lehetett állítani őket, csak egy rövid, átmeneti ciklus erejéig.

A mindent túlélő posztkommunisták sokat tanultak a nagybetűs nyugattól, de nem eleget. Vesztüket a múlt okozta. A múlt kísértete. Olyan jól sikerült az alku a rendszerváltás vesztesei és a tulajdonképpeni leváltottak között, hogy annak szilárd gazdasági alapot próbáltak teremteni, méghozzá Kádár módszerével: a hitelből megvett jóléttel. Szénné adósították az országot, másodszor is. Cserébe, jutalmul, három ciklusig hatalmon maradhattak. Mindenki más pedig kimaradt a körből Jó deal, nem?

A politikában azonban a múlt kísértete az igazi ellenség. Amikor végleg elzáródtak a pénzcsapok (a 2008-as gazdasági válság idején), a hitelbőség megszűnt, a posztszocialista trükk bebukott.

Hornékat valójában nem érdekelte sem a jogállam, sem az Alkotmánybíróság. Egyszerűen nem volt szükségük rájuk, így arra sem, hogy piszkálják a kereteket. Szépen megkerülték az egész puccos antikommunista jogi konstrukciót, egyszerű gazdasági alkukkal. Privatizálni szabad, nem? Nyugdíjat emelni szabad, nem? Hitelt felvenni jóléti kiadásokra szabad, nem?

Egyik sem alkotmányellenes. A rendszerváltó pártok a történelem trükkös játékában jól ráfaragtak arra, hogy kizárólag jogi eszközökkel, jogi garanciákkal próbálták bombabiztosan megakadályozni a kommunisták újjászületését. Meg lehet érteni őket. Stumpf elemzéséből különösen. Jót akartak az országnak.

A Fidesz azonban több volt, mint rendszerváltó erő. Ugyanolyan transzformációs képességekkel rendelkezik, mint a valamikori szocik. A Fidesz nem ragadt le a „fejezzük be a rendszerváltást” projektben. Egyszer ugyan megpróbálta, de 2002-ben elbukott és tanult belőle. Stumpf komolyabb magyarázat nélkül jegyzi meg, hogy 2002-ben a gazdasági értelemben rendkívül sikeres jobbközép párt „stílus okok” miatt bukott el.

Ennek a stílusnak sajnos a része volt a „polgár” fogalma is. Miért bukott akkor el? Mert a politikában a múlt csatáit egy ponton túl nem lehet büntetlenül tovább vívni. Nem a „polgári Magyarország” eszméjével volt a baj, hiszen az eszmék ereje az újraértelmezés lehetőségében van. A Fidesz akkoriban sikeresen egyesítette a Horn által partvonalra tolt rendszerváltó jobboldal erőit. Ennek az ára azonban az volt, hogy azok avitt ideológiai szemlélete és a múlttal vívott küzdelem is a játék része lett. Ájtatoskodás, felesleges szimbolizmus, a távoli, romanticizált történelmi múltba révedés, dohos szagú nemzetpolitika – és sorolhatnának a társadalmi többség számára máig hányingerkeltő és politikaidegen, ideológiai szempontokat.

A 2006-os második vereség egyértelművé tette, nincs olyan, hogy befejezetlen rendszerváltó projekt, nem lehet többé kiharcolni az 1994-ben földre tepert és megalázott jobboldal igazságát. Az elveszett. Új fejezet jön.

A Fidesz 2006 és különösen 2010 után már valóban nem az a párt, ami a megelőző évtizedekben volt. Ez azonban egyáltalán nem baj. A történelem mozgásban van. A régi kontextusok elenyésztek. A párt érdeme, hogy nem adta fel és újrafogalmazta azt, amit a „polgár” fogalma és értékrendje takar. Ezért van gerince, identitása, mégsem lett belőle a múlt harcait megállás nélkül vívó, szánalmas, rendszerváltó Don Quijote.

Stumpf elemzésének ereje, hogy világosan látja és nem tagadja a Fidesz 2010-es átalakulásának történelmi értelmét.

Az igazán izgalmas kérdések itt jönnek: miért is ment neki a Fidesz az Alkotmánybíróságnak? Miért is kellett új alkotmányos rend? Miért nőtt a kormány és a parlament mozgástere a „fékek és ellensúlyok rendszerével” szemben?

Stumpf kritikusként sokkal okosabb annál, hogy elkezdje az egybites diktatúrázást. Bár érezhetően úgy véli a Fidesz túl messzire ment (és ez egy alkotmánybírótól nem meglepő), mégis érti a probléma lényegét (amikor például arról ír, hogy a „rendszerváltás rendszerét” szükségszerű volt bedönteni).

2008 a gazdasági válság éve. Ekkorra a magyar gazdaság vészesen eladósítva, az országot Gyurcsány, a magyar politika bohóca vezeti, őt követi Bajnai, aki azonnal a „bevált” megszorításokhoz és az IMF-hez nyúl. Ha 2010-ben balfaszkodás kezdődik, Magyarország ma együtt takarítja a migránsok után a szart Görögországgal az IMF lélegeztető gépén csüngve.

Nem így lett. Orbán 2010-ben nem tett többet, mint megnövelte a parlament mozgásterét, úgy, hogy visszavett a túlaggódó rendszerváltó jogállam biztosítékaiból (vagy ahogy Stumpf mondja, felszámolta a „rendszerváltás rendszerét”, azaz a múltat), mert azok ma már fékezik az értelmes politikai cselekvést. Ezeket a biztosítékokat a kommunisták ellen vetette be maga a rendszerváltó elit, mert akkor ésszerűnek tűntek. Nem váltak be. Hornék és a magyar baloldal gond nélkül megkerülte őket.

Néha a kevesebb több. Tanulni a múltból és ezzel lezárni azt, nem hiba. Beleragadni viszont annál inkább.

– írja Stumpf.

Stumpf nem ért egyet a változások és a parlamenti mozgástér növelésének mértékével. Azokat túlzónak tartja. Itt nyilvánvalóan elválik az általa képviselt konzervatív-jogállami-elitista és a Fidesz által gyakorolt pragmatikus, aktivista demokrácia-felfogás. Ez a vita egyáltalán nem ördögtől való. Kimenetelét azonban a történelem dönti el.

Az, hogy Orbán ilyen sikeres a válságok kezelésében (gazdasági válság, migráció, árvíz stb.), most inkább az utóbbi felé billenti a mérleget. Stumpf cikke hosszasan méltatja a kormányfőt. Ez az, ami a 444 vagy a HVG diszlexiás olvasatában egyáltalán nem ment át. A korábbi miniszter Orbánt lényegében nem igazán kritizálja. Inkább magát a pártot.

A cikk legtöbbet (szinte kizárólag) idézett bekezdése szerint, ma az a baj, hogy:

Stumpf szerint a megoldás ennek megfelelően a rendszerváltó polgári értékrend helyreállítása. Ez valóban jól is hangzik. Csak, legyünk őszinték: finghegyezés.

A Fidesz ma harmadik ciklusában kormányzó, széles társadalmi és politikai csoportokat integráló néppárt. A világ nem ismer karrierista és tollasodni vágyó droidok nélkül működő társadalmi struktúrát. Ez nem a jelen speciális történelmi sajátossága, hanem minden élő rendszer velejárója, általános emberi jelenség. Így volt ez a rendszerváltás előtt és után is, a 90-es években és a jelenben egyaránt. Ez a reaitás, ami nem jelenti azt, hogy nem kell harcolni ellene. Mert kell. De ez az a fajta harc, ami soha nem ér véget.

A teperők, maguknak pedálozók, seggnyalók és udvari szarkák felbukkanása nem a jobboldal értékvesztésének a jele, hanem antropológiai tény. A nagy számok törvénye. Konvergencia az univerzális emberihez. Általánosabb értelemben pedig, minden generáció arról beszél: ezek a „mai fiatalok” értékvesztettek és dekadensek. Ez az örök generációs percepciós torzítás. „Bezzeg a mi időnkben!” Nos, a mi időnkben mi voltunk a szarháziak az akkor idősebbek szemében. Így megy ez.

A Fidesz fiatalabb politikus generációi valóban nem lehettek részesei a kezdeteknek, a párt-identitás születésének, de legyünk velük annyira türelmesek, hogy az arra érdemeseknek adunk bizalmat. Új idők járnak. A „lojalitás”, a Fideszt jellemző „katonai fegyelem” eddig inkább a párt túlélését segítette.

A „populizmussal” pedig valójában nincs semmi baj. Mert ma azt jelenti, hogy valaki a hétköznapok és a közvélemény-kutatások nyelvén beszél. Ezt kárhoztatni olyan, mint sajnálkozni az sms-ek tömör szintaxisának térnyerése miatt. Lehet ugyan, de felesleges. Ma ilyen a politika és a politikai nyelv. Ez nem a Fidesz, hanem a kor szabványa.

Stumpf elemzéséből így az nem látszik igazán, mi is a baj a Fidesszel magával? Nem a kortárs politikával és annak marketing-nyelvezetével, nem a minden pártban és társadalomban ott teperő karrieristákkal, hanem a mai Fidesszel?

Nem elvenni akarom Stumpf állításainak igazát, csak ezek olyan axiómák, amelyek minden pártra megállnak, nem csak nálunk, bárhol a világon.

A Fidesz ma azért létezik (ennyi év után is), mert képes volt időben szakítani a múlttal, változni és igazodni a történelem által kijelölt feladatokhoz. Nincs mihez és nincs hova „visszatérni”. Nincs „eredet”, ami megtisztítja a jelent annak „hibáitól”.

Azok az értékek és eszmények, amelyek a rendszerváltó fiatalokat motiválták, ma már a múlt részei. Az őket jelölő kifejezések (mint a „polgári Magyarország”) új jelentéssel bírnak. És ez így van jól.

Stumpfnak igaza van abban, hogy a pártnak ügyelnie kell a szarháziakra és a hatalmat a hatalomért szeretőkre. Ügyelnie kell arra, hogy ne szakadjon el a társadalomtól és ne engedje az ország törésvonalait elmélyülni. Mint minden pártnak, aki hosszú távra tervez.

Az idő egyenlőre a Fidesz életképességét igazolja. A múlt csatáit vívni hiábavaló és céltalan. Visszasírni egy „jobb kort” ugyancsak. A történelem, mint velünk élő emlékezet, haszna lényegesen kevesebb, mint a kára. Még ha ezt nem is merjük bevallani.

Fontos tanulni a múlt hibáiból, fontos elemezni azokat. Fontos emlékezni. Időnként. De sokszor jobb egyszerűen túllépni a régin. Hagyni a múltat a francba.