Az elmúlt huszonöt évben – nagyon leegyszerűsítve – Magyarországon három harmadból állt a választásra jogosultak tábora. Vagy talán pontosabb, ha három pólusról beszélünk. Egyharmad jobboldali-konzervatív, egyharmad szocialista-liberális és egyharmad érdektelen, soha nem szavazó. Harmadokról beszélünk, és valóban, kisebb-nagyobb eltérésekkel kirajzolódik a fenti képlet. A harmadokkal nem pártokat, inkább politikai ideológiákat, világszemléletet írunk le, ezek időről időre más és más mozgalomban, pártban öltöttek testet, de mégis igaz a tételünk. Rendszerint két nagy pólus játszotta le a választásokat, az otthon maradottakat pedig soha, semmilyen erő nem kényszerítette választásra (ezért megmosolyogtató, amikor az ellenzéki pártok a nem választókra hivatkoznak, mondván, ott vannak a tartalékaik, miközben mindig voltak és lesznek is közügyek iránt egyáltalán nem fogékony emberek).

A nyolcmillió választóból nagyjából ötmillióan szoktak elmenni választani (plusz-mínusz félmillió felfokozott hangulat, illetve érdektelenség idején), és ez az ötmillió ember sokáig a jobboldali-baloldali töréspont mentén választott az aktuális kínálatból. Előfordult, hogy valamelyik pólus szó szerint agyonverte a másikat (1994-ben az MSZP, 2010-ben a Fidesz), de jobbára az történt, hogy kormányt koalíciós társakkal tudtak alakítani. Más szóval: az a tény, hogy az SZDSZ, az FKGP, az MDF vagy a MIÉP bejutott vagy nem jutott be, kivel lehetett szövetkezni, matekozni, támogatásról tárgyalni, döntően befolyásolta a „nagyok” kormányképességét.

Az utolsó olyan választás, amelyben maradéktalanul érvényesült a háromharmad elve, a 2006-os volt. Utána három olyan fordulat következett, amely alapjaiban rajzolta át a fenti szerkezetet. Először is a Fidesz maximalizálta a szavazatait, begyűjtötte a kisebb jobboldali pártok választóit, és a már akkor is meglévő mintegy kétmillió szavazóját Magyarországon példátlan profizmussal megszervezte, magánál tartotta. A másik fordulat a baloldali pólus felbomlása, az MSZP összeomlása és a liberális parlamenti érdekképviselet eltűnése volt. A harmadikat pedig a Jobbik megjelenése jelentette.

Mindhárom fejlemény életbe vágóan fontos a Fidesz számára. A saját tábor egyben van, kompakt és megingathatatlan, azonkívül jól szervezett, könnyen elérhető, gyorsan mozgósítható. Ez a választási győzelem első alapfeltétele. A másik a baloldal széttagoltságának fenntartása. Ahogyan a választásról választásra megismétlődő szoci cicaharcot elnézzük, a Fidesz szempontjából ez is rendben van. A Jobbik megerősödése pedig tovább forgácsolja a baloldali harmadot: akit a Fidesz holdudvarából felszippanthattak, már régen náluk van, egy ideje – főleg az úgynevezett néppártosodással – már csak balról csipegetnek, tovább mélyítve a baloldali egyharmad választási esélyeit. Miután a Jobbik növekedési pályája véges, és a hitelessége napról napra kopik, önálló harmadot soha nem tudnak alakítani. Bár abban Vona Gábornak tulajdonképpen igaza van, hogy a világ túllépett a hagyományos baloldali-jobboldali felosztáson, a Jobbik mégsem tagozódott be egyik nagy harmadba sem, és miután a teret már betöltötték mások, így szükségszerűen találták magukat a politikai senki földjén.

Bő fél évvel a választások előtt a hagyományos baloldali pártok lényegében újrajárják a 2014-es utat: egymás fölé akarnak kerekedni, veszekednek, vitatkoznak, a sajtóban üzengetnek. A választók szempontjából ennek egyetlen eredménye lehet: ahogyan Mesterházy Attiláról, úgy Botka Lászlóról vagy Gyurcsány Ferencről sem hiszik el, hogy képes lenne vezetni az országot. Az utolsó pillanatban valószínűleg összekalapálnak valamilyen egységet, de a lényeget szem elől tévesztették: nem tettek egyetlen lépést sem az elmúlt években lemorzsolódott egymillió választójuk felé, nem keresték meg őket, nem mutattak fel alternatívát számukra. Így aztán hiába viselkednek önálló pólusként, hiába tesznek úgy, mintha lefednék az egykori baloldali-liberális egyharmadot, választási szereplésük alighanem csak néhány parlamenti helyre elegendő.

Ezért a Jobbik, a Momentum, a DK, az LMP, az Együtt, a Párbeszéd Magyarországért jelenléte tulajdonképen kikövezi a Fidesz útját az újabb és újabb választási győzelmekig. Hiába futtatja a baloldali sajtó egyik-másik újoncot, a döntő pillanatban a Fidesznek nem egy párttal, hanem az egész baloldali harmaddal kell megmérkőznie. Jelenleg viszont az a helyzet, hogy a sok párt és mozgalom miatt nincs szervező, vezető erő a balliberális oldalon, senki nem veszi fel a versenyt a tömbként tornyosuló Fidesszel. Amíg Orbán Viktor egyben tartja a saját táborát, és nincs szüksége szövetségesekre, a baloldali pólus pártjai alapvető dolgokban sem tudnak megállapodni. Ha pedig igen, akkor rendszerint már késő, a vereség érzete körüllengi őket, és istenigazából senki sem hiszi el, hogy győzhetnének.

A Fidesz bukásához egy időben három tényezőt kellene teljesítenie az ellenzéknek. Egy: meg kellene bontani a Fidesz kétmilliós táborának egységét. Kettő: egy új, nem kompromittálódott vezetővel újra kellene szervezni a baloldali egyharmadot, hiszen a töredékes, szétvert baloldalról a jelenlegi választási rendszerben szavazatok tízezrei, százezrei morzsolódhatnak le. Három: mindenre kiterjedő ellenzéki együttműködést kellene hirdetni, amelynek Vona Gábor, Gyurcsány Ferenc, Botka László, Szél Bernadett és Fekete-Győr András egyaránt részese.

Miután erre a forgatókönyvre finoman szólva is csekély az esély, egyelőre a Fidesz nyugodtan készülhet a tavaszi választásra. Nem azt mondjuk, hogy győztek, hanem hogy nyugodtan készülhetnek. Nagy különbség, de 2017 nyarának végén egyetlen kormánypárt sem kívánhat többet.