Sokan ismerik a most 76 éves, szakmai szempontból kiváló művészi adottságokkal rendelkezőt, de a pontosság kedvéért a Wikipédia segítségével néhány momentumot mégis felelevenítünk az életéből. Az internetes lexikon szükségesnek tartotta megemlíteni például, hogy Zsámbéki születési neve Zách Gábor. Hosszú művészélete során Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas rendező lett, színházigazgató és érdemes művész. A belvárosi Katona József Színház alapító tagja. Szintén a Wikipédia szerint díjai egy részét a pártállam idején kapta: Jászai Mari-díj (1978), Magyarország Érdemes Művésze díj (1981). Később a szociktól meg a liberálisoktól, Horn Gyula kormányától: Kossuth-díj (1998), Magyar Érdemrend középkeresztje (2002). Budapest Díszpolgára (2010), Demszky Gábor kezéből.

Azt gondolom, hogy ezek után egyáltalán nem csodálható, hogy a távozását bejelentő döntéséről további nyilatkozatot tenni nem kívánó Zsámbéki gondolatai hajaznak az egyetem szenátusának közleményére. E szerint „a modellváltás valódi célja nem az oktatás korszerűsítése, színvonalának emelése, hanem a minőséget és a hagyományokat semmibe vevő erőszakos térfoglalás, a szabad gondolat korlátozása.”

Hogy ezt honnan tudja, elképzelni sem tudom. Mintha nála lenne a bölcsek köve. Mintha kizárólag ő és eszmetársai lennének hivatva arra, hogy javítsanak a minőségen. Amin amúgy időtlen idők óta nem sikerült, sőt. De erről később.

Azt most ne feszegessük, hogy a fenntartónak, amely eddig az állam volt, eztán a kuratórium lesz, amely biztosítja a szükséges pénzt az egyetem működéséhez, miért ne lenne joga ahhoz, hogy megszabja az egyetem működési feltételeit. Ahogy megszabta másik hat egyetemét is, amelyek már augusztus 1-től alapítványi formában működnek, és senki nem távozott onnan dúlva-fúlva, míg a Színművészeti csak szeptember 1-től, de Zsámbéki és mások máris látványosan elfordultak tőle.

Arról nem szólva, amennyiben az egyetem szellemisége megfelel annak az életpályának, amelyet Zsámbéki Gábor kitüntetéseinek kronológiája felrajzol, azzal egyáltalán nem biztos, hogy egyetértenek a kormányt eddig háromszor kétharmaddal megválasztó, színházba, moziba járni szerető magyarok. S egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy nem hullatnak krokodilkönnyeket Zsámbéki Gábor távozása miatt.

Hogy a „minőségről” és az „erőszakos térfoglalásról” mit gondol a szintén nagyszerű tehetséggel megáldott művészember, Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója, az egyetemet működtető alapítvány kuratóriumának elnöke, azt könnyen ki fogják találni. Még július elején nyilatkozta a Népszavának, hogy szerinte „nyitni kellene az intézményben (SZFE), és többféle értékrendre lenne szükség”. A főigazgató szerint a szakmában a Nemzeti Színházhoz vagy „ehhez az oldalhoz elköteleződni még ma is kockázattal jár”. Ha ez így van, márpedig Vidnyánszky szavaiban miért kételkednénk, akkor színházi világban máig nem volt rendszerváltás.

A térfoglalás tehát azt jelenthette Zsámbéki szerint, hogy aki megfelel a kitüntetésekkel izzított pályaívnek, abból lehet „sikeres” művészember, még ha esetleg kevésbé tehetséges is, mint az, aki nem kedveli Horn Gyulát, Gyurcsány Ferencet vagy éppenséggel Demszky Gábort. A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek címzett nyílt levelében pedig úgy fogalmazott, „Az SZFE oktatási munkájának minőségét a szakma jelentős többsége régóta alacsony színvonalúnak tartja. Az SZFE tudományos munkája csak egy partikuláris értéktartományban elemezhető, és ezt az értéktartományt sem az általános elfogadottság, sem az időállóság nem jellemzi.” Hangsúlyozzák továbbá, a társaság szerint az SZFE vezetői és diákjai „küzdelmének” politikai motivációi vannak.

Milyen érdekes, hogy kurta-furcsa lemondásával ezt Zsámbéki Gábor sem cáfolta. Sőt a jövőben sem óhajtja megtenni, mivel ugye elzárkózott a további nyilatkozatoktól. Sőt, határozott lépése inkább arra utal, mintha nem óhajtana az újonnan érkező fenntartókkal, nemzetközi hírű, sikeres művészemberekkel a művészet nyelvén szakmai dolgokról elbeszélgetni. Valószínűleg azért, mert esetleg politikai terepen más a véleménye. Pedig attól, hogy valakinek más a világlátása, még nagyon jól lehetne szakmai alapon együttműködni. Ahogy lehetett volna eddig is, de a „menő, belvárosi művészek” nem voltak hajlandók önszántukból eszmét cserélni a „mucsai, tanulatlan, furkó vidéki” magyarság művészeti képviselőivel.

Még akkor sem, ha annak az államnak pénzén élvezték az életet az elmúlt évtizedben is, amelyet a választók szívük szerint egyáltalán nem nekik szántak. Ők nem olyan lovat akartak, mint amit Zsámbékiék nyergeltek fel, rendszeresen kormányellenes propagandára használva a világot jelentő deszkákat. Csak éppen szerzett jogaik kapcsán megengedhették maguknak, hogy ne engedjék tűzközelbe azokat, akik másként gondolkodtak. Nem véletlenül mondta Vidnyánszky, hogy a Nemzeti Színházhoz, ha tetszik, „ehhez az oldalhoz elköteleződni még ma is kockázattal jár.”

Méghozzá nem kis kockázattal, hiszen egy tehetségéből élő színész akár szakmai a megélhetését is elveszíthette, ha nem parírozott katonásan a liberális baloldali színházi, egyetemi vezetésnek.

Száz szónak is egy a vége, Zsámbéki távozása jelképesen mindenképpen több levegőt hagy a maradóknak és érkezőknek egyaránt. Azoknak, akik a jövőben talán megkezdhetik az értelmes párbeszédet a színházi szakma fejlődéséről, amit a korábbi struktúrában – szakmainak álcázott politikai okokból – akár erővel is meg lehetett akadályozni.

Biztos vagyok benne, hogy az új struktúrában több tehetséges színész, rendező bukkan elő az egyetemről. S az általuk játszott jobb minőségű darabok és filmek inkább fogják elgondolkodtatni, megnevettetni a nemzeti ízlésüknek jobban megfelelő szórakozásra vágyó magyarokat.

A Nagykörúton belül, s azon kívül is, ahogy a Nemzeti Színház is ott teszi hosszú évek óta nagy sikerrel.