„Ma este Gulyás Márton záró kérdése az volt, hogy én mit tennék fel arra, hogy április 3-án megnyerjük a választást. Azt válaszoltam, hogy az életemet.”

Ezt posztolta Márki-Zay Péter az oldalán, még nem is olyan rég, s ha komolyan vehető ember lenne, akkor valamit be kéne ebből váltani, vagy legalábbis eljátszani, vagy imitálni, mint 16 éves dark-gothic Cure-rajongó kislánynak az érvagdosást az alternatív klub vécéjében.

Nos, kerestem ezt a Facebook-eseményt a közösségi portálom, ám nem találtam. De a „Szemétszedés és romeltakarítás az ellenzéki összefogás eredményváró helyiségében”, vagy, az „Indulunk önkéntesnek Ukrajnába Petivel” esemény is teljes mértékben hiányzik.

Ma egyébként jó ízléssel bíró jobboldaliként a Jacko-életérzést választom. Tudják, az a mém jár az eszemben, arra gondolok, amikor ül a moziban, és tömi magába a popcornt. Ez fejezi ki leginkább a lelkiállapotomat. Szórakozom. Méghozzá remekül.

László H. írja:

„Én úgy vagyok vele, hogy innentől Fidesz-szavazót nem gyászolok meg, ha meghal. Még ha közeli hozzátartozóm sem. Nem gyűlölöm őket, de hiányozni sem fognak, és sajnálni sem fogom őket. Egyszerűen nincs kedvem érzelmeket fecsérelni rájuk. Én szavazatszámláló voltam. És ezek az emberek sugároztak a boldogságtól. Hát ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem? Valószínűleg örömmel vágatják le a diabéteszes lábukat és halnak korai halált. És én ezt gyászoljam?”

Mélyebben nyúlok a zacskóba, tömöm a számba, és lesek. Ámulok. Kétféle reakció van. Szinte kizárólag. Az ehhez hasonló „szeretet és béke”, illetve a pakolják a bőröndöt. Bármiféle magába nézés, elgondolkodás, szinte semmi, sehol, senkinél.

Márki-Zayt nagyon nem kedvelem, örülök, hogy vesztett, annak pláne, hogy Lázár János is megverte Hódmezővásárhelyen. De. Az, hogy az Összefogás pártjai elpárologtak, eloldalogtak, elsunnyogtak, hogy volt képük egyedül hagyni ott a dobogón veszteségükkel, hogy Márkit hagyják egyedül elvinni ezt a katasztrófát, az tökéletesen tükrözi azt az aljas képmutatást, amit mindig is érzett az ember körülöttük. Hallottam a beszédet, jellemző volt rá, semmi elegancia, semmi alázat. Ennek ellenére az a véleményem, hogy ez a vereség nem csak az övé, hanem azoké a pártoké is, akik reggel még rágalmazva gyalázkodtak, és este gyáván elfutva még kiállni sem mertek szavazóik elé.

Igazából nem is értem, hogy mit vártak a libsik?

Folyton azt hangoztatják, hogy „Hagyd el az országot, mert itt szörnyű”. Meg hogy nem kell utód, ne szülj, az orbáni családpolitika nevetséges. Akkor viszont hogy a manóba akarnak nyerni? A táboruk menjen el, ki a fenébe, utódot, magyarul utánpótlást se hozzon létre, de nyerni szeretnének? És Orbán a hülye, mert azt mondja a táborának, hogy maradj itt és szaporodj!

Nyúlok ismét a zacskóba. Fogy piszkosul, arcomon a vigyor. Én semmihez nem szólok hozzá. Minek? Megy a műsor nélkülem is.

Igazából azt sem értem, miért gondolják, hogy ez nekik jár. A hatalom, vagy bármi. Az összefirkált népszavazási kérdőíves képeket nézem. Büszkén osztják mindenfelé. Ez náluk a teljesítmény. Erre verik a mellüket. Ez az, amit fel tudnak mutatni. Mintha Hunyadi azzal hencegne a csata előtt, hogy direkt nem mosott hajat, vagy, hogy „átdobtam az ellenséges táborba egy kavicsot és ráírtam, hogy »kaki«”.

Mást sem tudnak, mint rombolni. Srácok, nektek nem jár semmi. De tényleg.

„Nyilvánvalóan nincs demokrácia Magyarországon. És nyilvánvalóan nem beszélhetünk szabad választásokról.”

Ezt Márki-Zay Péter nyilatkozta, miután bedobta szavazatát egy demokratikus szabad választáson az urnába. Majd nem sokkal később ez sikerült neki:

„A mai napon, összekötött lábbal, lándzsával a hátunkban, kigúnyolva is azt hittük, meg tudjuk nyerni ezt a választást, nem így történt. Nem csak Milosevic volt minden másnál népszerűbb, Hitler is kétharmados többséget kapott volna az oroszok által körbekerített Berlinben 1945 áprilisában.”

Halkan kérdem: Egy közelben ácsorgó ápoló nem szólt neki, hogy már vége van?