Ceci ne pas un livre

(Magritte után szabadon)

1

Módszerem a megfigyelés.

A megfigyelés árulkodó műfaj. Egyszerre árulkodik a megfigyeltről (mit is csinál; mit akar; mi a szándéka) és a megfigyelőről (mit vesz észre; jól látja-e, amit lát vagy vagy éppen teljes félreértésben van).

A megfigyelésben van valami szemérmetlenség. Hogy a megfigyelő mit vesz észre, az nem függ a megfigyelt jóváhagyásától, mindazonáltal amit lát és aztán elmond arról, amit látott, még mindig kiválthatja a megfigyelt helytelenítését – hogy a megfigyelés moráljáról vagy éppen annak hiányáról ne is beszéljünk. Szóval a megfigyelés nem tökéletes és nem problémamentes műfaj, de kétségtelenül a megismerés eszköze. Ha meg akarom tudni, mi az a dolog, megfigyelem, hogy mi a természete.

2

Mielőtt a XXI. Század Intézetbe csöppentem volna, három rendszeresen visszatérő állítást hallottam az intézet főigazgatójáról, Schmidt Máriáról: „okos nő”, „erős asszony”, „nehéz ember”. Az állítások egyik felével többé-kevésbé tisztában vagyok, tudom, hogy mi az, hogy „nő”, milyen az „asszony”, mire vonatkozik és mire nem, hogy „ember”, de vajon mit jelent, hogy „okos”, „erős” és „nehéz”? Vajon, akik ezt állították, azok rossz megfigyelőnek bizonyultak, vagy éppen a lényeget vették észre, amikor ezeket a kijelentéseket tették? És vajon mi motiválta a megismerésüket: a tisztelet, a félelem, az elismerés vagy esetleg a megismerés vágya? Ezekkel a kérdésekkel vetettem bele magam a megfigyelés munkájába.

3

Politikai eszmélésemtől fogva műhelyekben csiszolódom. Egy műhelyt meg kell szervezni: mindig van valaki, aki megszervezi és vannak, akiket megszerveznek. Egy műhely ugyanis emberekből áll, de a kreativitás működteti. Egy soha meg nem álló kreatív teremtés tartja fenn, mozdítja előre, amely során sajátos módszereket követve különböző emberek ráveszik egymást, hogy együtt, egy irányba gondolkodjanak. A sajátos módszerek ura / úrnője a műhely fejedelme. Ő éri el, hogy legyen műhely, ily módon egy műhely mindig létrehívja az autoritás problémáját. Ha az autoritás problémáját megválaszolják, a műhely működik.

4

Egy működő műhelybe csöppentem bele, ahol politikailag gondolkodnak. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallottam: „az élet harc”; „ingyen nem adnak semmit és azt is visszaveszik”; „az a kérdés, hogy azzal, amit mondanak, mit rejtenek el.” Valamint rendre felmerültek a következő jelzők: „hazug”, „ostoba”, „fogalmatlan”, „lusta”, „gyáva”, „áruló”. Az életnek vannak tehát törvényei, ezek a törvények meg- és felismerhetők, a törvények megszegőit joggal illeti erkölcsi megvetés.

5

De honnan tudjuk, hogy mik a törvények? Onnan, hogy megtapasztaltuk. Van egy tapasztalatom, a tapasztalatomat képes vagyok állítás formájában megfogalmazni és ehhez mérni aztán mindazt, ami történik. A mérés formája a kérdés: „most mi van?”, „most ez hogy?”, illetve a kérdést radikalizálva: „miért kell provokálni”? A tapasztalat ugyanis szükségképpen történeti jellegű. Már megtapasztaltam, tehát már van róla tudásom, tudom, ki ő és mit akar, mi az ő természete. A „most mi van?”, „most ez hogy?” típusú kérdések pedig valójában hazugságtesztek: miért állít magáról most mást, mint amilyen valójában, miért gondolja azt, hogy elfelejtettük, hogy ő kicsoda, mit mondott és mit tett korábban? A történeti tapasztalatra való emlékezés és a cselekvő ezzel való szembesítése a mostban teremti meg az alapot a morális ítélkezésre.

6

A moralitás az igazság. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy tudnánk, mi a moralitás, hanem mert a morális ítélkezés formájában kerül kimondásra a történeti vagy ami ebben az esetben ugyanaz: a politikai igazság. Tudjuk, ki ő vagy kik ők, tudjuk mit akar vagy éppen mit akarnak, és látjuk, hogy most mégis mást mond vagy mondanak – a morális ítélet a hazugság leleplezésének eszköze, egyben tudományos módszer, kimutatni a hazugságok genezisét, elmondani a hazugságok történetét.

7

A „miért kell provokálni” a mindenki számára nyilvánvaló hazugság esetének a kérdése. Amikor mindenki tudja, hogy hazugság áll fenn, még a cselekvő sem leplezi igazán, hogy hazudik – akkor hangzik el a „miért kell provokálni” kérdése. Ilyenkor a provokáló azért provokál, mert tudja, hogy megteheti, mert erősebb és hatalmasabb (a hatalommal való visszaélés esete), vagy azért, mert valamilyen sérelemre vagy érzékenységre akar rájátszani („sót önteni a sebre” – a politikai gonoszság esete). A „miért kell provokálni” a morális ítélet legnyilvánvalóbb kérdése, egyben politikai határhelyzet.

8

A politikai határhelyzet a megismerés legtisztább formája, ekkor válik el a szar a víztől, ekkor tudjuk meg, hogy ki milyen ember, ki a gyáva és ki a bátor, ki az erős és ki a gyenge, és azt is megtudjuk, hogy képes-e valaki önreflexióra, képes-e elmondani az igazságtörténetet vagy magának is hazudik. Ennél a pontnál mérik meg az embert.

9

Hogy ezeket miért is mondtam el? Mert azt gondolom, hogy mindenki olyan könyvet ír, amilyet tud. És olyat tud, amilyen ő maga, amilyen módon gondolkodik és értékeli a világot. A Korszakhatáron című könyvet kétségtelenül Schmidt Mária írta. Ez az könyv Mária könyve.

10

Nem magától értetődő, hogy valakinek a könyve a saját munkája, hogy azt ő írta és olyan, mint ő. Celebek könyveit előszeretettel szellemírók írják, mint ahogy egy politikus sem biztos, hogy maga írja azt a könyvet, amelynek a borítóján a neve áll. Nincs rá ideje, nincs hozzá képessége, vagy egész egyszerűen csak mással van elfoglalva, ezért, amit ő ír, azt valójában mások írják. A celeb és a politikus annyit tesz hozzá, hogy nevére veszi, amit nem ő ír. Ettől fogva az már az ő könyve, noha nem az ő könyve.

11

Schmidt Mária könyvét sokan vennék a nevükre. Tiszta mondatok. Éleslátás. Temérdek gondolat (hányan, de hányan vannak olyanok, akik hálát adnának az égnek, ha csak egy eredeti gondolatuk is lenne, ez a könyv pedig tele van gondolattal.) Ott van tehát a kísértés, hogy mi lenne, ha a nevükre vennék és aztán mégis megtorpannak, vagy egyenesen visszarettennek. Nem a tisztesség rántja őket vissza, ők eleve megtorpanók és visszarettenők. Az eleve megtorpanókban, a visszarettenőkben nincs bátorság. Gyávák ahhoz, hogy bátrak legyenek. Még ahhoz is gyávák, hogy ellopják mások gondolatait.

12

Mária könyve kétségtelenül bátor könyv. Van valamiről egy tapasztalatom, ezt képessé vagyok állítássá alakítani, az állítás „gondol” valamit a világról, ezért meg is hasítja azt egyetértőkre és ellenzőkre. A könyv tehát keresi a vitát. Ha pedig korszakhatáron állunk és még nem dőlt el, hogy kimúlt-e a régi és győz-e az új, egyáltalán mi a régi és mi az új, akkor az egymással vitában és konfliktusban álló állítások között kell igazságot tenni. Igazságot pedig úgy tudok tenni, hogy van tapasztalom arról, hogy valami micsoda, majd most megint megnézem, hogy mit állít magáról, hogy micsoda és a kettő közötti résben felfedi magát a hazugság. A szerzőt ez érdekli: a gyengeség, a romlottság, a kisszerűség, a lustaság, a kétszínűség, a hazugság, az aljasság, a gonoszság – a könyv témája tehát végső soron a politikai rossz. A rosszat pedig el kell ítélni. Mivel azonban a rossz előszeretettel elhazudja magát (vagy egyenesen jónak hazudja magát), nem egyértelmű tehát, hogy mi is a rossz, ezért bátorság kell feltárásához és a rosszat megbélyegző erkölcsi ítélet kimondásához. Ez azonban tudományos módszer is egyben. Végső soron a bátorság nyitja ki a kaput a megismerés előtt: a morális ítélet kimondásával jutunk közelebb az igazsághoz. S mi más is lenne egy történész feladata, mintsem az igazság feltárása?

13

Egy filozófus feladata az igazság kimondása (egyes felfogások szerint elrejtése). A történész pedig feltárja az igazságot, amit elhazudtak. Az igazság elrejtése nem azonos a hazugsággal. A hazugság minősített esete viszont ha valaki filozófusnak (=az igazság kimondójának) hazudja magát.

14

A terjedelmes könyv kulcsfejezete egy magát filozófusnak hazudó emberről szól. A szöveg címe: Egy gyáva élet: Kis János. A „filozófus” (Kis) a szerző, a „történész” (Schmidt) kortársa. Ők ketten ugyanannak az időnek a tanúi. Párhuzamos életek. Az egyik gyáva, a másik bátor. Az egyik a számvetésnél sem képes igazat mondani magáról, a másik engesztelhetetlenül keresi az igazságot (miközben képes a számvetésre: Molnár Tamásnak vagy éppen Pokol Bélának végül is igaza volt, én tévedtem – mondja). Az egyik póluson a gyáva filozófus, a másikon a bátor történész: ugyanakkor egyikük sem képes megbocsátani. A gyáva azért, mert ami jár, az jár, és ha ezt elveszik, vagy megtagadják tőlem, azt nem felejtem el. A bátor meg azért, mert azt vallja, hogy mindenkinek meg kell adni, ami jár: a gyávának, az árulónak, a hazugnak megvetés jár és az, hogy kimondják róluk az igazságot. Se itt, se ott: nincs bocsánat.

15

Mária könyve az engesztelhetetlenség episztemológiája. A nincs bocsánat ereje és az ebből kinyert tudás. Nehéz ezt művelni, mert az igazságot nehéz elbírni, ám mégis könnyű olvasni, mert az igazság mindig tiszta és egyszerű. Mint a reggeli harmat.

16

Magritte-nak van egy képe, egy mélyen elgondolkodtató festmény (a szürrealista Magritte a legtöbb Mária-könyv borítóképéül szolgál, talán azért, mert aki az igazság, a realitás pártján áll, az rendre fenékbe billenti a szürrealitást), szóval ez a kép a Biankó. Éppúgy árulkodik ez a látható és láthatatlan viszonyáról, mint a megfigyelő és a megfigyelt eldöntetlen helyzetéről. A képen valaki, egy nő lovagol keresztül egy erdőn, alakját hol látjuk, hol nem. Figyeljük és ő is figyel minket. Bár hol látjuk, hol nem, tudjuk, hogy ott van és bár ő nem biztos, hogy lát minket, de tudja, hogy figyelik. A lovas takarja a fákat, másrészt meg a fák elrejtik őt. Csak a részleteket látom, az agyam mégis képes kiegészíteni a képet. Látom, amit látok. Látom, hogy ez nem egy könyv,. Ez egy erdőn keresztül lovagló nő, aki kitakarja a fákat és akit magát is takarnak a fák. Látjátok, nincs bocsánat.

Schmidt Mária: Korszakhatáron. Esszék. (Szerkesztette: Baczoni Dorottya). KKTTK Alapítvány, Budapest, 2022.