I. Erzsébet királynő 1952. február 6-án, édesapja, VI. György király halálának napján lépett az Egyesült Királyság trónjára, és az uralkodásának 70. évfordulójára rendezett nagyszabású eseménysorozat központi ünnepségeit a mától meghirdetett négynapos munkaszüneti hétvégén tartják. Az Ipsos közvélemény-kutató cég az eseményre időzített felmérésében kimutatta, hogy a britek 45 százaléka sorolja a királyi család népszerűségi listájának első helyére a 96 esztendős királynőt.

Napjaink Európájában számos monarchia áll fenn. Ezek többsége ún. alkotmányos monarchia, ahol a tényleges hatalom nagy része a parlamentek kezében van, és az uralkodó már nem befolyásolja az állam politikáját; ezt vagy törvény tiltja az uralkodónak, vagy az uralkodó nem használja ki a tisztségére egyezmény által formálisan ráruházott politikai hatalmat. A kivételek Liechtenstein és Monaco – amelyek inkább félalkotmányos monarchiának számítanak, és ahol a fejedelmek még mindig jelentős befolyással rendelkeznek –, valamint a Vatikánváros monarchikus rendszere.

A tendencia azonban ma is az uralkodói jogok további szűkülése; például a 2000-es években alkotmánymódosítással szűkítették a luxemburgi nagyherceg jogait, mivel az elutasította az eutanáziát engedélyező törvényi jogszabály aláírását. Ezért arról döntött a törvényhozás, hogy a nagyherceg csak kihirdetheti a törvényeket, s azok már nem lesznek a jóváhagyásához kötve.

2022 elején összesen tizenkét szuverén monarchia állt fenn Európában. Ebből hétben királyság az államforma: Dániában, Norvégiában, Svédországban, Spanyolországban, Hollandiában, Belgiumban és az Egyesült Királyságban. Andorra, Liechtenstein és Monaco fejedelemség, míg Luxemburg nagyhercegség. A Vatikán ún. teokratikus – azaz az egyház uralmán alapuló –, választott monarchiának számít, amelyet az állam élén álló római pápa irányít, 1929 óta immár Olaszországtól független entitásként.

Az európai monarchiák közül tíz esetében örökletes az uralkodói tisztség, kettőben viszont választás útján kerül ki az utód: Vatikánvárosban (ahol a pápát a pápai konklávén választják meg) és Andorrában, amely technikailag félig választott diarchia (Andorra államfői lényegében más államokhoz is kötődnek: az egyik Franciaország megválasztott elnöke, a másik a pápa által kinevezett urgelli püspök).

Az európai uralkodók sorában egyedül a liechtensteini herceg nem kap állami támogatást, bár családja a banki üzleti világban vitt szerepe révén a legmódosabbak közé tartozik a világon. A legtöbb juttatást az angol királynőnek és rokonságának jár, ami több más monarchiához viszonyítva – ahol csak az uralkodó kap közvetlen anyagi támogatást az államtól – igen bőkezű rendszernek mondható. A brit királyi család a pénzek jelentős részét a kastélyok, paloták, a királyi pompa fenntartására, továbbá diplomáciai és ceremoniális tevékenységéhez használja fel.

Napjainkban a királyi családok részére jutó – becsült – éves állami támogatás az Egyesült Királyságban 33 milliárd forintnak megfelelő összeg, a törpeállam Monacóban közel feleannyi, azaz 16 milliárd, Hollandiában és Norvégiában 15–15 milliárd, míg Belgiumban 4,6 milliárd forinttal egyenértékű állami apanázs.

Az összehasonlítást nehezíti persze, hogy a pénzügyi igazgatás rendszere országonként eltérő lehet, és nem minden profit és költség válik megismerhetővé a nyilvánosság számára, valamint az uralkodó magántulajdonára vonatkozó rendelkezések is különbözőek lehetnek.

A költségesség és az átláthatóság általánosságban gond a monarchiáknál. Például a brit királyi család évi több tízmilliárd forintnak megfelelő állami juttatását a Sovereign Grant kezelésében áll, és komoly kritikákat kapott az elmúlt időszakban; a brit uralkodó ráadásul emellett jelentős jövedelemhez jut a királyi magáningatlanok és földek éves bevételeiből is (a brit királyi birtok-vagyonkezelő évi tízmilliárd forintnak megfelelő nyereséget termel ki). Az átláthatóság kérdése köztársaságonként és monarchiánként igen eltérő az államfők tekintetében, és ezt a köztársaságokban már formálisan szabályozzák. Bár kimutatások szerint a köztársaságokban elvileg magasabbak a korábbi államfők nyugdíja miatti költségek, a számok ezt nem támasztják egyértelműen alá; egyes monarchiákban pedig az uralkodói államfők családtagjainak nyújtott támogatások növelik meg igazán a kiadásokat.

Vannak becslések, amelyek szerint a brit királyi család állami eltartása – a rejtett költségekkel – valójában a többszörösébe, akár közel 150 milliárd forintnak megfelelő összegbe is kerülhet évente. Ez pedig fölveti azt a jogosnak tűnő kérdést, hogy van-e értelme az adófizetőknek továbbra is fenntartani egy kormányzati hatalommal nem bíró uralkodói család (és rokonság) fényűző életmódját. Egy olyan államban, ahol a monarchák valós közjogi, politikai hatalma már régen megszűnt, és már nem irányítják ténylegesen a kormányzat, a közigazgatás működését.

A gazdasági botrányok nem kerülik Európában az uralkodói házakat sem. Spanyolországban súlyos következményekkel járt, hogy I. János Károly király kenőpénzekhez is juthatott, ezért a lemondásra kényszerülő uralkodó 2020-ban el kellett hagyja a hazáját. Mindez megingatta az uralkodó megbízhatóságába vetett bizalmat is. A spanyol közvélemény mindmáig nagyon megosztottnak mutatkozik a monarchikus államforma megítélését illetően.

Az alkotmányos monarchiák jelenlegi állami keretrendszerének esetleges megszüntetése látszólag komoly anyagi „veszteséget” eredményezne az érintett uralkodói családoknak és akár népes rokonságuknak is, sokuk azért így is megtalálhatná a számítását, például a médiacégek és különböző ügynökségek, akár a sajtó- és bulvármegjelenések rengeteg pénzt is hozhatnak ma már a modern kor beköszöntével – ehelyütt utalhatunk a Meghan-Harry párosra – nagy előszeretettel „celebeskedő uralkodók” számára.

A Piszkostizenkettő rovatban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a 888.hu szerkesztőségének álláspontját.