Mindig nagy érdeklődéssel figyelem, mikor bukkan fel az ellenzéki térfélen egy nagy volumenű elemzés, bátrabbak esetében egy teátrális jóslat arról, hogy is áll ma Magyarország a nagyvilágban? Mi a baj Magyarországgal? (Ez ugye kötelező kiindulási pont.) A műfaj jeles képviselői között eddig Lengyel Lászlót, Tölgyessy Pétert, Jeszenszky Gézát tartottam számon, de most nagy örömömre befutott Bajnai „libás” Gordon is.

Igen, az a Bajnai jelent meg ismét a politikai térképen, aki – ha jól számolom – már kétszer „elfüstölt”. Egyszer, mikor az ún. „válságkezelő kormányt igazgatta” szakértelmével. És ki ne emlékezne a legendás Millára (s annak mutánsaira), amely 2014-ben úgy porladt el, mint a magyar állam megtakarításai a balliberális kormányzatok idején. (De azt se felejtsük el, hogy Bajnai politikai karrierje előtt a magánszférában tette le névjegyét, mondjuk a Hajdú-Bét üggyel.)

Szóval visszatért Bajnai, de nem akárhogy. Hétpontos elemzést írt a világról, a válságról, a gazdasági, politikai tendenciákról és Magyarországról.

Részletekbe ugyan nem bocsátkoznék, ez ugyanis nem tisztem.

Mégis, ami először feltűnt számomra, az az, hogy ez egy olyan eszmefuttatás lesz, melyből csakúgy csöpögni fog az értelmiségi felsőbbrendűség. (Simán elképzelem, ahogy ezt a világmegváltást Bajnai egy menő külföldi pénzügyi intézet bársonyos székéből írja azon gondolkozván, hogy akkor este most a The Ritz-Carltonban, vagy a The Four Seasonsben legyen a háromfogásos vacsora. Mondjuk: így már értem ezt a magaslati szemléletet.)

Szóval Bajnai.

Rögtön itt a felkonf: „Ebben a helyzetben az Európai Unió és Magyarország sorsfordító évek elé néz”.

Eddig nem volt gond.

De aztán jött a világlátás: „A fokozatos lecsúszás és kiszolgáltatottság ellen az unió népei szempontjából az egyetlen ésszerű stratégia a világban közös fellépés lehet, a jelentős összeurópai gazdasági és önvédelmi potenciál egységes, határozott képviselete a nemzetközi érdekérvényesítési versenyben Kínával, Oroszországgal és – ha nincs más választás – az Egyesült Államokkal szemben is. Az erőforrások egyesítéséhez az érintett területeken mielőbb további integrációs lépések kellenek, megőrizve az Európai Unió sokszínű nemzeti hátterét”.

Az, hogy a szoros integráció és az EU sokszínű nemzeti hátterének megőrzése masszívan kiüti egymást, ne zavarjon senkit. Hogy manapság a bilaterális szerződések kötése a módi, s nem a multilaterális, szintén nem gond Bajnainál.

Meg megint itt van a szokásos középosztály-duma is: „demokráciát tartósan csak széles és stabil középosztályra lehet építeni”. Ha ez nincs, megszületik a félelmeket megszemélyesítő és ellene védelmet ígérő, a népszerűséget az ésszerűség ellenében is használó cinikus hatalmi politika, a radikális populizmus.

Két pont kellett ahhoz, hogy előkerüljenek az itthon 2010 óta, a nemzetközi politikában Trump elnök megválasztása óta puffogtatott közhelyek.

Aztán előkerült a szokásos én mindent megtettem szöveg is: „Magyarország a 2008–2010 közötti radikális válságkezelés nemzetgazdasági eredményeit részben megőrizte, és – levonva egyes tanulságokat – a közvetlen egyensúlyi mutatókat stabilan tartotta”.

Valószínűleg ezek a mutatók annyira stabilak voltak, hogy valószínűleg csak véletlenül közölte 2010-ben az Európai Bizottság akkori elnöke, Manuel Barroso az új magyar kormánnyal, hogy Brüsszel nem tűri el az előírtnál nagyobb költségvetési hiányt.

S a végére nehezen, de befutott a moralizálás is: „Félő, hogy a lenyúlást, a megfélemlítést, a kontraszelekciót, a földesúri viszonyokat, az öncenzúrát és az ipari méretű hazudozást ismerős normaként követő vagy csak hiteles alternatíva híján tudomásul vevő relatív szavazói többség végül súlyos traumák, újabb válság árán juthat el oda, hogy az önsorsrontó keretekből egyszer kilépjen. Ebben a tekintetben a magyar felzárkózás és polgárosodás esélye, a haza és a haladás ügye ma távolabb van, mint 1990 tavaszán volt”.

Mire végig értem a hét ponton, rájöttem arra, hogy ebben a Bajnai-szövegben semmi, de tényleg: semmi újdonság sincs. Ugyanazt a sötét képet festi le, mint Lengyel vagy Tölgyessy a tavaszi finisben. Jó, ne legyünk azért nagyon igazságtalanok: egy kicsit sötétebbre, kicsit hatásosabbra sikerült, mint a korábbi próbálkozások, de a lényeg bizony itt is ugyanaz maradt: az értelmiség (legyen az cuckonzervatív vagy balliberális) még mindig nem érti: