Évek, évtizedek óta erőteljes identitáskérdések tartják lázban az európai nyilvánosságot: merre menjen, merre haladjon civilizációnk? Milyen legyen majd maga az Európai Unió? Legyen-e befogadóbb, integráltabb, vagy éppen hogy legyen társadalmilag „zártabb”, és az összefonódásban tanúsítson mértékletességet? A dilemmák átsugároznak megannyi területre és társadalmi alrendszerre – legélesebben talán a politikára, ekképpen nyilvánvalóan az európai pártéletre is. És kár lenne tagadni, a Fidesz európai néppárti (EPP-s) tagsága is lényegében ennek a folytatásos dilemma-teleregénynek a része, megspékelve persze egy nem elhanyagolható hatalomtechnikai dimenzióval.

A lényegi kérdés ez ügyben tehát úgy írható le: megéri-e egy fontos érdekérvényesítő klub tagjának maradni úgy, hogy közben az embert „ideológiai alapon” folyamatosan zrikálják? »Tagadhatatlan ugyanis, hogy minden hibája, esendősége és gyengülő eredményei mellett az Európai Néppárt ma is az unió egyik lényegi politikai platformja – sőt, ma már sokkal inkább hatalmi, az egyes tagok tárgyalási pozícióit érintő, befolyásoló pártszövetség, mint értékközösség. És ez akkor is igaz, ha az EPP a tavalyi európai parlamenti választáson érte el története egyik legrosszabb eredményét, nyugati tagpártjai politikailag visszaszorulóban vannak, és intellektuális hátraarcot vezényelnek.

A kenyértörésközeli helyzet azonban annak tulajdonítható – ahogy a miniszterelnök is fogalmazott újévi sajtótájékoztatóján –, hogy „rossz az irány, tehát a néppárt egyre inkább liberális, szocialista, centralista irányba tart, és nem áll ki az eredeti értékei mellett”. Mik voltak vagy mik lehettek ezek az „eredeti értékek”, melyektől az EPP sokak szerint eltávolodott, és mi is ez a feltételezetten rossz irány, amely felé megy a(z egykoron?) hatalmas szövetség? Nézzük!

HOL VÁR ÁLLOTT…

„Az új Európa erőteljesen azon lesz, hogy megvalósítsa a keresztyén eszményeket” – állt az Európai Néppárt – Az Európai Közösség Kereszténydemokrata Pártjainak Szövetsége elnevezésű formáció első, 1978-as politikai programjában. És ahogy mára teljesen kikopott a hivatalos megjelölésből az „utónév”, úgy hígult fel lassan a felismerhetetlenségig az EPP keresztyéndemokrata jellege is. Azt persze a „keletkezéstörténethez” hozzá illik tenni, hogy már az sem volt vitáktól mentes, sőt. A politikatörténetileg igen érdekes és a jelenkor számára is tanulságokkal szolgáló ellentétek eredője igazából az volt, hogy egyáltalán tartalmazza-e egy jobbközép európai formáció elnevezése a keresztyéndemokráciára való utalást, illetve nyisson-e más, magát hivatalosan nem ilyen erőként definiáló párt felé.

A „furcsaság” mindebben az volt – és ez erősen kimutatható a korábbi néppárti dokumentumokból és vonatkozó politikai irodalomból –, hogy a második világháború után kibontakozó, és annak igen terhes öröksége által utóhatott mozgalom nem is teljesen azt értette keresztyéndemokrácia alatt, mint amit mi ma Magyarországon annak gondolunk, és amit retrospektív módon hajlamosak vagyunk belelátni a születés körülményeibe. Sokkal inkább volt az laicizált, keresztyénies humanizmus, melyet áthat az ókor görög-római és a felvilágosodás öröksége is. Ezek feltüntetése persze alapvetően még nem jelentene valamiféle elvakult aufklérizmust – görcsös, önmentegetésként ható folyamatos emlegetésük már annál inkább. Ahogy az „emberiség univerzális közösségének” nevében a „nemzetközi társadalmi igazságosság” célként való tételezése is rezonált arra a már kezdetektől megfogalmazott néppárti gondolatra, miszerint – a hetvenes–nyolcvanas évek politikai kontextusában, de – föderatív Európára és egy igazi „európai kormányra” lenne szükség.

…MOST KŐHALOM

A későbbi EPP-s programok és manifesztumok fényében viszont tagadhatatlanul erős volt a „hősidőkben” a ragaszkodás a keresztyén perszonalizmus és a keresztyénszociális gazdaság alappilléreihez – szemben a marxista és (neo)liberális elgondolásokkal. Az önmaga mellett a közössége iránt is felelősséggel tartozó egyén gondolatának, aki „saját érdekeit alárendeli a közösség legitim tekintélyének”, mára azonban teljesen nyoma veszett a néppárti deklarációkból (ezzel szemben az alaptörvény emberképének hangsúlyos eleme).

Sőt, sajnos az egyes kulcsdokumentumok fogalmazásmódja általánosságban is jól leköveti a populáris liberalizmus tantételeinek térnyerését. A „néppárti szakirodalom” maga jegyzi meg, hogy az ötvenes–hatvanas évek sikereit követően háttérbe szorultak az „irányokról” szóló kérdések, és a hatvannyolcas újbaloldali hullámra a keresztyéndemokrata erők képtelenek voltak érdemben reagálni. Elvesztették önbizalmukat, és folyamatosan attól rettegtek, hogy intoleránsnak, kőkonzervatívnak és reakciósnak skatulyázzák be őket. A fokozatos hígulást persze az EPP-n belül is érzékelték egyesek, de egy rövid fellángolást, az 1992-ben elfogadott és valóban „értéktisztázó” athéni alapprogramot leszámítva nem sikerült érdemben fordítani az irányokon. (Ez a dokumentum volt hatályban, mikor a Fidesz 2000-ben csatlakozott az Európai Néppárthoz.)

A kilencvenes éveket követően pedig már nem volt megállás a lejtőn. Bár utalások szintjén a legutóbbi időkben is szerepel a keresztyén emberképre, Istenre való hivatkozás, a szövegek a politikai korrektség jegyében kilúgozódtak, a föderális Európa megteremtésének szükségessége pedig átváltott egy totális „politikai unió” követelésébe – miközben a „patriotizmusnak” és a „nemzetek szükségességének” egyre haloványabb szerep jut. Az EPP alapításakor kárhoztatta a liberalizmust, 2012-re viszont már alapértékként rögzült a „liberális demokrácia”. A család kapcsán először pusztán a férfi-női egyenlőségről volt szó, ahol „a nő a háztartás vezetője” (!), ezt utána a „fundamentális egyenlőség” váltotta „szexuális orientációk” között, majd SZINKRON
a szóhasználatba bekerült a „más életközösségek” tisztelete is. Sőt, a keresztyén alapoktól való teljes eltávolodást jelzi, hogy a 2000-es évek elejére a néppárt már az iszlámot is a sokszínű európai hagyomány részeként jelöli meg – ráadásul úgy, hogy itt, Európában is „saját elveik alapján szervezzék közösségeiket”.

A VÉG KEZDETE?

A második világháború általános tanulságai kapcsán mondta nagyon lényeglátóan Konrad Adenauer, hogy „a keresztyén alapok elhagyása végeredményben Európát a hanyatlással fenyegeti”. Mélységesen igaza volt. A valódi keresztyén gondolattal, de még a „keresztyéniesen humanista” önmagával is egyre gyengébb kapcsolódással bíró Európai Néppárt valóban nem az, ami volt, és pláne nem az, aminek kellene lennie. Nem az az igazán érdekes, hogy mi lesz a Fidesz néppárti felfüggesztésének a vége, hanem hogy magának a néppártnak nincsenek felfüggesztési pontjai. Hogy vissza tud-e térni Adenauer szellemiségéhez, erősen kétséges. Az azonban bizonyos, hogy a Fidesz esetleges távozása az Európai Néppárt számára világnézetileg valóban a vég, a Fidesznek pedig valami sikeres új kezdete lehet.