Az 1990 előtti illegális március tizenötödikék a formálódó Fidesz bátor rendszerellenes lázadásai is voltak. Maradt-e Önben a hosszú hajú forradalmárból, megmaradt-e a Fidesz akkori forradalmi eltökéltsége?

Ha nem maradt volna semmi, akkor nyilván mind 1998, mind pedig 2010 után arra törekedtünk volna, hogy lehetőleg minél kevesebb érdekkonfliktust gerjesztve, minél kockázatmentesebb politikával a hatalomban maradjunk. Mi is lehettünk volna a nemzetközi politikai elit, pénzvilág és sajtó kedvencei, mint a baloldali kormányok és politikusok voltak – Horn Gyulától Medgyessy és Gyurcsányon át Bajnai Gordonig –, akiknek bármit elnéztek – a közmédiában végrehajtott „szőnyegbombázástól” a Nemzeti Bank elnökének lemondatásán, a nemzeti sajtó „kiszárításán”, a „trükkök százain” keresztül a békés ünneplők elleni rendőrattakig, ártatlan emberek meghurcolásáig és megkínzásáig, sőt: az orosz titkosszolgálattal való „rendhagyó” együttműködésig – cserébe azért, hogy kiszolgáltatták az országot és lakóit a multinacionális cégek legnyersebb profitérdekeinek, gyakorlatilag törvényesen kifosztható gyarmattá téve hazánkat. Ha a ’48-as hagyomány a független és – Széchenyivel szólva – „önmaga tengelye körül forgó” polgári Magyarország megteremtését jelenti, akkor a Fidesz ma is ennek a forradalmi hagyománynak az eltökélt folytatója. Még akkor is, ha a lázadás ma már nem az  ókonzervatív, megmeszesedett világgal, hanem – látszólag éppen ellenkezőleg – a világot még egyben tartó konzervatív normák oldalán, az azt szétziláló „haladással” szemben folyik.

Az Index.hu harmincéves újságírójának, vagy Fekete-Győr Andrásnak nincs kapcsolata az állampárttal, mégsem tisztelik az áldozatok emlékét…

Persze, de vajon kik szocializálták ezeket a fiatalokat, kiknek a gondolkodásmódja süt át a gesztusaikból és tetteikből? Hogy is mondta a nevet, Fekete-Győr András? Mi a különbség közte és Kovács László között? Semmi. Mindkettő életfilozófiája, hogy „tanuljunk meg kicsik lenni!”. Annyi örömteli történt, hogy az MSZP-nek végül ezt nem az országgal, hanem csak saját magával kapcsolatban sikerült megvalósítania. A feketegyőrandrások pedig – már, ha nem az ambíciójukat és az önbizalmukat nézzük – „helyből” kicsik, és nagyon remélem, hogy azok is maradnak, mert ha – mint tizenkét SZDSZ-es átok verte éven keresztül volt – egyszer ismét kormányzati programmá válik az ő életfelfogásuk, akkor ennek a nemzetnek befellegzett.

A miniszterelnök megengedőbb terminológiája szerint ők is beletartoznak az „etnikailag homogén Magyarországba.”

„Etnikai”, vagy inkább állampolgársági értelemben természetesen igen, de túl ezen, lelki, erkölcsi értelemben mindenkinek a saját lehetősége, joga, hogy eldöntse, hozzá akar-e tartozni a nemzethez, mint közösséghez. Ha valaki a magyar politikai nemzet tagja akar lenni, akár magyarként, vagy ide származott külföldiként, ennek a közösségnek a múltjában és jövőt építő erőfeszítéseiben, ünnepeiben és tragédiáiban is osztoznia kell.  Aki ezt megtagadja, önmagát rekeszti ki a nemzetből. Õk ebben a közösségben nem akarnak részt venni, nem szeretnék, hogy közös sikereink legyenek. Ha valahogyan hozzá is tartoznak a nemzethez, annak mindenképpen a rosszabbik énjét adják.

Ha Tisza István, vagy Andrássy Gyula a parlament előtti méltó elhelyezését nézzük, vagy azokat az ünnepeinket, például a Nagypénteket, amelyek most visszanyerik régi rangjukat, azt is mondhatjuk, hogy látványosan gyógyulnak a nemzet lelki sebei. A másik oldalon viszont ott vannak a romboló álomgyilkosok, az országot külföldön befeketítők és lejáratók. Ez a kettősség sosem ér véget?

Amióta ember él a Földön, mindig a rossz és a jó viaskodik benne egymással. A több istenségben hívő vallásokban is vannak építő és romboló istenek. Kilábaltunk a posztkommunizmusból, de ez a romboló erő a baloldalon mégis újratermelődött, sőt, a világ más részeiről energiát és biztatást kap. Az ördög egyik neve – Diabolosz – magyarra fordítva szétdobálót jelent. Vannak erők, amelyek, ami épül, azt le akarják rombolni, ami szép, azt be akarják mocskolni. Optimistább korszakomban azt gondoltam, hogy ez a jelenség a kommunizmus hordaléka, és majd jobb lesz, de ma már teljesen világos, hogy ugyanez zajlik az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában, változást remélni tehát felesleges. Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem kellene azt tennünk, amit helyesnek gondolunk.

Az is vágyálom, hogy lesz egy nemzeti minimum, amit senki nem rúg majd fel?

Lehet reménykedni, de az olimpia esete is jelzi, hogy ismét hátba támadtak, és elárultak bennünket, ahogy a „23 millió románozással”, a december 5-i népszavazás gyalázatos kampányával és sokszor máskor megtették. Ugyanakkor volt pár bátortalan kísérlet, például Mesterházy Attila kolozsvári kanosszajárása vagy Kunhalmi Ágnes, Botka László és mások kezdeti kiállása az olimpia, mint nemzetet erősítő közös vállalkozás mellett, amelyek azt jelzik, hogy valahol a lelkük mélyén ők is érzik, hogy nekik is jobb lenne, ha át tudnák lépni a saját múltjuk árnyékát. De – mint az újra és újra visszaeső alkoholisták – nem hisznek benne, hogy sikerülhet, s mindig a legrosszabbkor szembesülnek a kísértéssel, amelynek nem tudnak ellenállni. Vannak azonban valóban gyógyult alkoholisták is, akik közül nagyon sokaknak a hitbéli megtérés hozta el a szabadulást. Ez ad némi reményt, ne vessük el, hogy ha egyáltalán megmarad a baloldal, egyszer nemzeti lesz. De nem hiszem, hogy én azt megérem.

Itt olvasható el a teljes interjú.