Bár hazánk továbbra is a béke és a nyugalom szigetének számít, szinte már mindenki találkozott a Nyugaton tomboló úgynevezett „LMBTQ+”-lobbi hozzánk is begyűrűző hatásaival. Térségünkben a bolondéria Lengyelország kapcsán mutatta meg fenyegetőbb arcát, hiszen a nyugati „haladó” sajtó és a különböző „jogvédők” az ilyen emberek védelmének apropóján avatkoztak bele durván a visegrádi partnerünk elnökválasztásába. Mint kiderült, sikertelenül. De a Harry Potter-rajongók azt is hallhatták, hogy kedvenc írónőjük vált persona non gratává az „LMBTQ+”-közösség szemében – mivel azt találta mondani, hogy nőnek születni kell, nem lehet azzá válni.

A mozaikszó első három betűjére ma már aligha kell különösebben kitérnünk, hiszen azok férfi és nő homoszexuálisokat és a biszexuálisokat takarják. Csóválhatjuk a fejünket, ítélkezhetünk, emlegethetjük a hanyatló civilizációkra jellemző erkölcsi züllést, de lássuk be azt, hogy közös belegyezéssel mit tesznek a felnőttek a hálószobájuk magányában nem tartozik ránk. Az, hogy ki akarják üresíteni a házasság intézményét, ami egy férfi és egy nő szeretetszövetsége, már igenis ránk tartozik, de mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy szeretnék elérni az egynemű „házasság” jogi elfogadását és a jobboldali, konzervatív alapállású ember ez ellen fellép a jog és demokrácia által megengedett eszközökkel. Ez világos.

De más lapra tartozik a mozaikszó utolsó két eleme. Mi fán terem az a bizonyos T, mint „transz” és a Q mint „queer”? Nos, a transzszexuális olyan testileg teljesen egészséges férfi, aki magáról azt állítja, hogy nő; illetve nő, aki férfinek gondolja magát. Fontos megérteni, hogy ők minden biológiai szempontból teljesen ép emberek, XX és XY kromoszómapárokkal. Pusztán csak annyi történik, hogy ők ezt a biológiai tényt képtelenek elfogadni. Különböztessük meg őket az interszex emberektől, akik rendellenes kromoszómákkal születnek – nekik valós testi problémával kell megküzdeniük és tényleges orvosi segítségre szorulhatnak. Az interszex tünetegyüttes azonban elenyészően ritka jelenség – az ebben szenvedő embertársaink aránya két ezrelék alatt van. Egészen egyértelmű, hogy az egészségügy tud velük személyre szabottan foglalkozni.

A „queer” lényegében szélsőséges transzszexuális, aki nem pusztán azt követeli a társadalomtól, hogy fogadja el azt, hogy a nemi identitása más, mint a tényleges neme, hanem azt is, hogy az hangulatától függően változik, valamint nem írható le azokkal a szavakkal, hogy „férfi”, illetve „nő”. A genderideológia célja az, hogy arra kényszerítse a társadalmakat, hogy jogi szinten is elfogadják a transzszexuális életformát normálisnak és a hagyományos világnézettel egyenértékűnek, arra hivatkozva, hogy a nem egy társadalmi fikció, amitől az egyén kénye-kedve szerint eltérhet.

Miért ne lehetne ezeket az embereket egy legyintéssel elintézni, mondván, hogy „bolondok”? Kezdjük azzal, hogy a legtöbb transzszexuális áldozat. Egy olyan cinikus szemfényvesztés áldozata, amit nemrég még szinte mindenki bűncselekményként azonosított volna. A transzszexuális emberek testének a „belső képhez igazítására” teljes iparág épült ki. Ennek lényege, hogy cinikus gazemberek egészséges embereket győznek meg arról, hogy teljesen felesleges, lényegében csonkító és gyakran visszafordíthatatlan, viszont irtózatosan drága műtéteken essenek át; vagy életük végéig, de minimum évtizedeken át szedjenek szintén nem olcsó hormonkészítményeket. Miközben a magukat átalakítani kívánó emberek gondolatai, vágyai a valóságban önképzavarok. Mára ezek a szélhámosok arra vetemednek nyugaton, hogy pubertáskorúnál fiatalabb gyermekeknek írnak fel ilyen kezelést. Teszik mindezt arra hivatkozva, hogy a „transznemű” tizenévesek között lényegesen magasabb az öngyilkossági arány, amennyiben nem engedik őket „nemet váltani”. Tehát a folyamatot még idejekorán meg kell kezdeni, olyan kisgyerekeken, akikben még el sem kezdődött a nemiség és a nemi szerepek megértése. Néha annyi elég, hogy a kisfiú szereti felpróbálni az édesanyja ruhadarabjait. Észak-Amerikában olyan eset is megtörtént, hogy egy gyermeket édesapja tiltakozása ellenére vetettek alá hasonló kezelésnek. Ha ez nem gyermekkínzás, akkor jogosan tehető fel a kérdés, mit nevezünk annak?

Amennyiben mindez nem volna elégséges ok (pedig az!) a genderizmus megállítására, nézzük meg mit tesz ez az ideológia a társadalmakkal. A szekták egyik sajátossága az, hogy egészen nyilvánvaló hazugságok teljes szívvel történő elfogadását várják a szektatagoktól. Az igen népszerű szcientológus szekta például azt követeli meg, hogy a követői vakon higgyék azt, hogy az emberi emlékezet 76 ezer milliárd évre nyúlik vissza, ami durván 5500-szor annyi idő, mint amennyi eltelt az ősrobbanás óta. Amikor a genderaktivisták elvárják azt, hogy egész társadalmak építsék bele a jogrendjükbe, hogy bizonyos férfiak hirtelen nővé váltak és bizonyos nők férfivá, pusztán azért, mert annak érzik magukat, szektásítják a nyugati társadalmakat. Ennek a folyamatnak az a következménye, hogy emberek sokasága válik fogékonnyá a legháborodottabb gondolatok iránt is – például elhiszik, hogy a bűnözők szentek és a rendőrök az ellenségeik, mint amit éppen napjainkban történik az USA-ban...

A genderideológiának vannak geopolitikai következményei is. Egy pillanatig se gondoljuk azt, hogy például az Amnesty International vezetői vagy a német médiamágnások elhiszik a transzszexuális maszlagot, amely szerint egy nő pusztán a meggyőződés erejével férfivá válhat, de ha sikerülne világszinten elfogadtatni azt a dogmát, hogy „a transzjogok” is emberi jogok, akkor az lényegesen megkönnyítené számukra, hogy beavatkozzanak szuverén országok belügyeibe. Az Andrzej Duda lengyel elleni lejáratókampány a választás idején mindezt jól példázza.

A genderaktivisták ideológiájának a hátterében a parttalan individualizmus és szabadságfelfogás áll. Nyilván a nyugati liberalizmus ennek a világnézetnek a kiindulópontja, de az már olyan esztelen szélsőségekbe hajlik, amit már nehéz épp ésszel követni. Tömören összefoglalva, a genderideológia felfogása a következő: az egyetlen dolog, ami számít, az az, amit az individuum érez. A külvilágnak kötelessége alkalmazkodni ehhez a belső „valósághoz”. A jognak pedig végső soron mindezt rögzítenie kell. A fizikai világot pedig a modern technológia segítségével úgy kell átalakítani, hogy minden egyes egyén belső „valóságát” kiszolgálja. Ha ehhez csonkító műtét kell, gendersemleges WC, transznemű gyerekmese kell, ám legyen.

A genderizmus hübrisz, olyan dölyfös arrogancia, amely a természet és – ha Ön hívő, Kedves Olvasó – Isten rendje ellen lázít. Attól tartok a nemezis, a jogos megtorlás jut osztályrészéül. Bízzunk abban, hogy nem az egész nyugati civilizációt fogja sújtani!