És úgy tűnik, ennek az elitnek semmi nem drága: a Monty Pythontól, a hét Oscar-díjat bezsebelő Tom és Jerryn át egészen a legendás James Bondig képesek bármilyen kultikus filmipari terméket cenzúrázni, átírni vagy a létrejöttét eltagadni annak érdekében, hogy megfeleljenek az identitáspolitikát zászlajukra tűzők patológiás elvárásaiknak. 

– hangzott el néhány napja Terry Gilliamtől, az ikonikus Monty Python-csoport tagjától arra reagálva, hogy Shane Allen, a BBC komédiaügyi vezetője bizonyos új, a csatornán megjelenő programok kapcsán többek között a Monty Pythonra visszautalva azt mondta, hogy

Jó kérdés, hogy az elviekben liberális és toleráns progresszív média, mint mondjuk a The Guardian, miért nem volt képes megérteni azt az igencsak fajsúlyos problémát, amelyet Gilliam iróniába csomagolt, és miért érezte úgy a lap, hogy ehelyett inkább személyében próbálja megtámadni a színészt, felhánytorgatva a korábbi #metoo-kampányt bíráló – amúgy jogos – szavait, ezáltal egy maradi, perverznek beállítva őt.

De talán nem is arról van szó, hogy a liberális politikai és médiaelit nem képes megérteni az efféle releváns és nagyon hiteles bírálatokat, hanem sokkal inkább arról, hogy nem akarja. Ugyanis nagyon úgy tűnik, ez a kérdés már eldőlt, méghozzá egy felülről meghatározott, önkényes kulturális agenda mentén, miszerint

Ebbe az irányvonalba illeszthetőek azok a modern filmipari válaszok, melyek egy-egy régen rendkívül népszerű, ám mára már politikailag inkorrektnek bélyegzett alkotás új változatát teremtették meg.

Eklatáns példája ennek a törekvésnek az ikonikus Egy rém rendes család (Married… with Children) című amerikai tévésorozat, melynek progresszív megfelelője a Modern család (Modern Family), mely már nem a fehér munkásosztálybeli Al és Peggy Bundy, valamint a gyerekeik – az ostoba szőke libának megformázott Kelly és a szerencsétlen Bud – civakodásáról szól, hanem központi szerepet kap benne egy gyereket nevelő homoszexuális pár, egy kisebbségieket reprezentáló kolumbiai feleség és olyan fehér karakterek is, akiknek mindenük megvan és jó dolgukban nem tudnak mit kezdeni az életükkel (próbálnák ezt a szerepet egy fekete színészhez delegálni...).

Az effajta, újragondoláson alapuló törekvések bár egyértelműen magukon hordozzák a liberális elit kulturális értelemben vett kóserpecsétjét, megjelenésük lényegében ártalmatlan, hiszen semmit sem vesznek el a klasszikus, eredeti alkotások jelentőségéből.

Azonban ennél megjelent egy jóval agresszívabb irányvonal, amely a kultúrmarxizmus jegyeit mossa össze a szélsőségesen faji és nemi alapon működő identitáspolitikával. Az efféle szélsőliberális kultúrpolitika az Egyesült Államokból gyűrűzött be Nyugat-Európába, kiindulópontja pedig a fehér-fekete együttélés és a '60-as évektől datált szexuális forradalom kérdésköre volt.

Ám amikor már arról beszélünk, hogy a következő James Bondot már akár egy fekete színész is eljátszhatná, vagy hogy rasszista volt-e az a jelenet, amikor a Csak kétszer élsz (You Only Live Twice) című Bond-filmben Sean Conneryt mandulaszemű ázsiainak maszkírozták el, akkor kijelenthetjük, hogy itt már nemcsak túlkompenzációról van szó, hanem komoly agendáról.

Hasonlóképpen került feketelistára a Disney egyik amúgy legjobb filmje, A Dél dala – Rémusz bácsi meséi (Song of the South) az Egyesült Államokban tekintettel arra, hogy Rémusz bácsi rabszolgaszlenget beszél, és az egész rabszolgatéma kvázi bírálat nélkül fut végig a filmen. Ez okból kifolyólag a Disney sohasem adta ki az USA-ban ezt a művet sem VHS-en, sem DVD-n.

De ugyanígy járt a hét Oscar-díjat bezsebelő Tom és Jerry is, miután az Amazon egy különleges matricával látta el az általa értékesített DVD-ket, rámutatva arra, hogy a megjelenített tartalom rasszista elemeket hordoz. Nagy valószínűséggel mindenki emlékszik a rajzfilm egyik mellékszereplőjére, a fekete házvezetőnőre, akinek mindig csak a lába látszik. A vádak szerint a Mammy Two Shoes (Két Cipő Asszony) nevű karakter sztereotip módon ábrázolja az afroamerikaiak alárendeltségét.

Mindemellett A dzsungel könyvét (The Jungle Book) is támadták jogvédők, akik szerint Louie király, az orangután és az alattvalói „mások”, mint a többi szereplő, akiknek angol vagy brit akcentusuk van. Úgy vélik, Louie király beszéde nem olyan kifinomult, mint a többi dzsungellakó állaté, mivel az orangután egyfajta szlenget beszél, ami a liberálisok szerint egyértelműen az afroamerikaiak kigúnyolását jelenti. Ráadásul hiába ő a majmok királya, az elárvult Mauglinak azt mondja, olyan akar lenni, mint ő, ami persze sohasem történhet meg. A liberálisok szerint ez pedig az afroamerikaiak fehérekkel szembeni helyzetét jellemzi.

Nem célom, hogy az alapvetően női közönségnek szánt Szex és New York (Sex and the City), vagy a tipikus amerikai életmódot ábrázoló Jóbarátok (Friends) című sorozatok kulturális jelentőségét és hasznosságát firtassam, ám a helyzet mégiscsak az, hogy ezek a tévésorozatok meghatározó elemeit képzeték a késői '90-es éveknek. Ráadásul e két alkotás ellen pontosan azok a csoportok lázadnak ma, akik 20-25 évvel ezelőtt pont, hogy a progresszivitást látták bennük. 

A Szex és New York a kétezres években a modern feminizmust szimbolizálta a nők számára, hiszen alapvetően azt az üzenetet sugallta, hogy négy szingli nő ugyanúgy habzsolhatja az életet, mint a hasonló korú szingli férfiak. Ám az akkor még könnyed trashkultúra egyik gyöngyszeme mára már a feministák gyűlölt célpontjává vált. Kritikusok szerint ugyanis a sorozat kirekesztő, mert rendszeresen

• nem ismeri el a biszexualitást;
• ebből kifolyólag gúnyt űz a transzgenderekből;
• lenézi a kurvákat;
• a főszereplők mind fehérek (!);
• és sztereotipizálják a fekete férfiak nemi szervét.

De hasonlóképpen kezdték ki a Jóbarátok című sorozatot ezek a lelkes liberális megmondóemberek. Elmondásuk szerint a műsor rasszista és szexista, mivel

• Ross leszbikussá vált volt feleségén viccelődnek, miközben Ross egy férfi bébicsősztől megkérdezi, hogy vajon azért ez a hivatása, mert meleg;
• Chandler attól retteg, hogy összekeverik egy homoszexuálissal, eközben a transzvesztita hajlamokkal rendelkező apján nevetgél;
• Joey a kövér nőkön élcelődik,
• és nincs a főszereplők között sem ázsiai, sem fekete, sem bármilyen kisebbségi szereplő.

Nem is olyan rég beszámoltunk róla, dacára annak, hogy az iszlámban kifejezetten problematikusnak, ellentmondásosnak számít az emberábrázolás kérdése, a migránssimogató nyugati popkultúra erre fittyet hányva filmet fog készíteni egy muzulmán női szuperhősről, Kamala Khanról, aki korábban képregényekben szerepelt. A film a Ms. Marvel címet fogja viselni.

De ki gondolta volna, hogy a Batman filmek egyik szereplőjét, Macskanőt és számos más képregényhőst idővel leszbikussá formál a hollywoodi filmipar, hogy megfeleljen az LMBTQ-lobbi nyomásának. Így akarják pánszexuális karakterbe erőltetni Deadpoolt és leszbikussá formálni Wonder Womant is a jövőben.

Emellett mérföldkőnek számít a kultúrharcban a Kedves fehérek! (Dear White People) című film is, amely fekete és kisebbségi egyetemisták szemszögéből magyarázza a világot, természetesen a könnyed humor jegyében a fehérek sztereotip viselkedését megcélozva. 

Akármennyire is van igazság abban, amit Terry Gilliam mond – miszerint ha az ember érvényesülni szeretne, akkor valamilyen kisebbségi identitást kell magára húznia, különben elhordják mindenféle soviniszta, rasszista, kirekesztő hulladékembernek –, nem ez a megfelelő testtartás. Az ilyen kaliberű színészeknek ki kellene használniuk státuszukat és törekedniük kellene arra, hogy a jelenlegi kultúrgyilkos trendet megállítsák és visszafordítsák. 

Mert ha már ott tart a világunk, hogy egy Monty Pythont vagy egy Tom és Jerry-epizódot nem tűzhetünk a képernyőnkre, csak egy olyan Marvel-hőst, aki egyszerre fekete, muszlim, zsidó, ázsiai, homoszexuális és még gyereket is nevel, akkor onnantól kezdve semmilyen filmipari alkotásnak nem lesz relevanciája a többségében fehér, heteroszexuális transzatlanti társadalmat tekintve. Kérdés, hogy akarunk-e egy ilyen világban élni? Én biztosan nem.