Feministák, szolgálólányok és az erõszakszex
2018.07.12. 13:00
A férfiuralmat kiáltó, szülni vágyó nők támogatását tenyészkancaképzőnek tekintő neofeministák körében egyre népszerűbb A szolgálólány meséje című sorozat. Nemcsak polkorrekt logikájuk végső érveléseként szeretnek rá hivatkozni („De hát itthon pontosan az történik, mint a sorozatban!!!”), de egyesek rajongása odáig fajul, hogy szívesen látnák magukat a díszletben is. Egészen ellentmondásosnak tűnhet, hogy a zömében elvált vagy válófélben levő, esetleg harmincas hajadon és húszas elköteleződésfób hölgyekből álló rajongótábor az egyenlőség (már, ha az egyenlőség a férfiak kasztrálását jelenti…) mellett kampányol, közben gyönyörtől csillogó szemekkel várja az új, megerőszakolásokkal teli részeket.
Talán nem nagy titok, Esther Perel is megírta a Szeretkezés fogságban című könyvében, hogy az erotika és a szex olyan intim teret tud megteremteni, ahol – a megfelelő partner esetében persze – a mindennapos szorongás kiengedhet, a megfelelés eltűnhet és bátran kísérletezhetünk azzal, ami a kinti életünkben tabunak számít. Vonzóvá válhat az a viselkedés a másiktól, ami általában taszító, és izgató lehet egy olyan szerep, amit egy általános szituációban amúgy megalázónak éreznénk.
Így lehetséges, hogy egy férfi számára az erotikamentes életben taszító a feleségétől az állandó utasítgatásokat hallani, a szexuális térben ez mégis vonzó lehet számára. A manapság egyre gyakrabban maszkulin, vezető szerepben létező, irányító, nagy felelősséggel terhelt nők számára pedig nem ritka, hogy a nőként minél inkább érvényesülni vágyó elveikkel ellentétes szexuális helyzetek lesznek izgatóak.
A szolgálólány meséje bár a második évad kiszámíthatósága miatt már nézhetetlen, felvethetne absztraktabb szinten vitára alkalmas kérdéseket is, de valójában nem ez történik. Úgy tűnik, leginkább szexuális fantáziát szolgáltat a neofeministák számára. Bár kielégülést aligha okozhat a piros lepelbe öltözve, száj szélét harapdálva való pózolás, innen nézve inkább egy extrémebb mamipornónak számít, mintsem hogy hivatkozási alap legyen a népesedéspolitikai ügyekben. A lassan online Gileáddá váló közösség, mely traccspartinak álcázza egyértelmű politikai tevékenységét miközben tele szájjal politizál, lassan elmagányosodik.
Akkor már nem kell a képernyőre ragadva csorgatni a testnedveket a határfeszegető jelenetek közben, mert lesz hús-vér partner, aki odacsap, ahogy szeretnék. Persze azért közös beleegyezéssel, a megbeszélt határokat betartva, abúzussal nem összekeverve.
Letekint Ránk, Alex!