Horváth Tamás: Ön – amellett, hogy számos nemzeti, jobboldali projekt és művész mecénása – mégiscsak üzletember. Mit csinál Mede Ferenc, amikor dolgozik?

Mede Ferenc: 1998-ban lettem – mondjuk így – kényszervállalkozó, amikor is az addigi munkáltatómmal, egész pontosan a tulajdonosi kör egyik felével összerúgtam a port. Addigra már a kereskedelembe aránylag jól beletanultam, úgyhogy nem féltem váltani.

1998 óta máig négy céget építettünk föl. Fontos a többes szám első személy használata, mert bár az alapvető stratégiát az esetek többségében én határoztam meg, nemcsak enyém az érdem. Mindenképpen szükség volt és van a csapatom többi tagjára is, tudniillik én nagyon jól agyalok és variálok, de nem feltétlenül vagyok kitartó minden tekintetben. Illetve van olyan része az üzletnek, amely egész egyszerűen nem érdekel.

A csapatom tagja a feleségem is, aki a Miskolcon kiépített kis gyártóegységnek az ügyvezetője, ő irányítja gyakorlatilag az egész üzemet. Éves szinten másfél-kétezer tonna acélsodronyt gyártunk le a borsodi megyeszékhelyen, ami az acéliparban egyáltalán nem számít soknak. Ezt mutatja, hogy ehhez a munkához nincs szükségünk 3-4 embernél többre. Ennek ellenére hatékonyak és jók vagyunk, a technológiai újításokra is mindig odafigyelünk.

A speciális acéltermékeinket egyébként nagyjából tíz országba szállítjuk Közép-Európa-szerte, Lengyelországtól Bulgáriáig. A mi „specialitásunk” a nagy fesztávú hidak acélelemeinek a gyártása, amit nem sokan tudnak azon a színvonalon csinálni, mint mi.

Horváth: Az üzleti életben előnyt jelent, hogy Ön felvidéki magyar, aki szlovákokkal együtt nőtt fel?

Mede: Hogyne. A nyelvüket és a mentalitásukat is értem. S bár az utóbbinak bizonyos elemeivel kapcsolatban nagyon kritikus vagyok, képes vagyok ráérezni a gondolkodásukra, amit aztán az üzleti életben kamatoztatok. Egyébként nemcsak a szlovákokkal, hanem a csehekkel és a lengyelekkel, sőt még a bolgárokkal és a románokkal is zöld ágra tudok vergődni üzleti kérdésekben.

Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy szerintem nemcsak a gazdasági szférában lehet előnyt kovácsolni a külhoni magyarok speciális helyzetéből. Orbán Viktor mondta valamelyik évben Tusványoson, hogy

Ez kétszeres megtérülés. Valószínűleg a magyar miniszterelnök sem csak anyagi üzletekre gondolt, hanem sokkal inkább arra, hogy a határon túli magyarságot egy okos nemzetpolitikával úgy lehet hasznosítani, hogy azt a környező nemzetek észre sem veszik, fel sem fogják.

Engedtessék meg nekem, hogy továbbgondoljam ezt a koncepciót:

Ügynökök lehetünk a gazdaságban, a kultúrában, a politikában és az élet egyéb területein is. Ha innen fogjuk meg ezt az egészet, akkor kijelenthető, hogy óriási lépéselőnyben vagyunk.

Az, hogy én felvidéki magyar vagyok, az egy irtózatosan nagy potenciál, amit ki lehet, és ki is kell aknázni. Itt az ideje, hogy támadást indítsunk! Nem katonailag, nem fegyverrel, hanem ésszel és szellemmel. Ehhez persze először egy olyan, a szerves magyar műveltségen nyugvó szellemiségnek kellene létrejönnie, amely elsődlegesen az evangéliumi tanításra, a krisztusi megközelítésekre épít. Tudniillik a népművészetünktől Csontváryig olyan üzenetek vannak kódolva, amelyek arról szólnak, hogy szeresd a felebarátodat és emeld is föl! Mert hosszú távon csak így tudunk előrejutni – nem azzal, hogy eltapossuk a másikat.

Habár vannak pozitív jelek, úgy látom, ezt a szellemiséget egyelőre még az anyaországban sem sikerült teljesen felépíteni.

Horváth: Egyes kutatások szerint a külhoni magyar területek közül a Felvidéken a legerősebb az asszimilációs hatás. Mi lehet ennek az oka?

Mede: Nem olvastam ilyen kutatást, és az eddigi tapasztalataim alapján nem is gondolom, hogy a szlovákiai magyarság ebből a szempontból rosszabbul teljesítene, mint a többi határon túli közösség. Ettől függetlenül tény, hogy a Felvidéken az asszimilációs hatásra ráerősít egy sokak által nem ismert történelmi esemény. Tudniillik, miután Magyarországon vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó átvette a hatalmat, Kun Béla propagandistáinak menekülniük kellett, akik aztán végül Kassán kötöttek ki. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért pont Kassán? Hát kérem szépen azért, mert ezekből az emberekről még a „sajátjaik”, a polgárosodott bécsi, prágai és pozsonyi zsidók sem kértek.

Maradt tehát Kassa, ahova viszont mire elértek, már megkötötték az egyezséget a szabadkőműves Benessel és Masarykkal, hogy amennyiben letelepednek a felvidéki magyar városban, bizonyos alapítványok által megfinanszírozzák a létüket. Cserébe különféle kiadványok, újságok, naplók, könyvek, festmények, plakátok formájában egész egyszerűen le kell szakítaniuk a magyar szellemtestről a felvidéki magyarokat, vagy legalábbis éket kell verniük a felvidékiek és a többi magyar közé. Ezt 18 évig csinálták is. Beleértve azt a Schönherz Zoltán kassai villamosmérnököt, akinek mindmáig a nevét viseli a Budapesti Műszaki Egyetem egyik kollégiuma.

Érdekes adalék, hogy Schönherzet mint kommunista terroristát éppen a dédapám, Dr. Babos József katonai ügyész ítélte halálra 1942-ben. Ugyancsak ő volt az, aki elmarasztaló ítéleteket hozott az újvidéki hideg napokat elkövető csendőrökkel szemben. A dédapám nem azt nézte, hogy ki milyen ideológiát képvisel, hanem azt, hogy ki a bűnös. A nyilas hatalomátvétel után a nyilasok, a háború vége után pedig a kommunisták elől kellett menekülnie. Távollétében mindkét fél halálra ítélte.

Horváth: A BME kollégiumát át lehetne nevezni Schönherzről Babosra.

Mede: Hogyne, ezt fel is fogom vetni. Nonszensz, hogy a patinás Budapesti Műszaki Egyetem egyik kollégiuma a mai napig egy kommunista terrorista nevét viseli.

De visszatérve Kassához: mivel ott születtem 1967-ben, nekem különösen fájó, hogy a két világháború között milyen káros szellemi tevékenység folyt a városban, Kun Béla istentelen propagandistái hogyan befolyásolták a közéletet, a tudatos aknamunkájukkal hogyan tudták lezülleszteni a felvidéki magyarság szellemi elitjét.

Napjaink általános problémája, hogy ez a felvidéki elit az anyaországtól kapott – valóban jelentős – támogatásokat és forrásokat nem tudja megfelelő módon felhasználni, nem termékeny az a talaj, ahova ezek a magvak hullanak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az esetükben általában nem rosszindulatról van szó, hanem egész egyszerűen kompetenciabeli hiányosságaik vannak. És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy a felvidéki magyar elit milyen messze van attól a már említett magyar szellemiségtől, amelynek a létrejötte és az elterjedése a szlovákiai magyarság sorsát ténylegesen előremozdíthatná.

Horváth: Mi kell ahhoz, hogy ez a magyar szellemiség teret nyerjen a Felvidéken?

Mede: Adynak van egy remek verse, amelynek az a címe, hogy „Négy-öt magyar összehajol”. Mindenhol négy-öt magyarnak össze kellene hajolnia, és a maga kis területén meg kellene tennie azt, amit csak tud. Természetesen elengedhetetlen a jól átgondolt, központi irányítás, valamint a megfelelő források rendelkezésre bocsátása is, de önmagában nem elég.

A Felvidéken azt látom, hogy bár van valamiféle, struktúrában gondolkodó építkezés, a legtöbb politikusban nem érzem a szellemiséget. Nem érzem azt, hogy tudnák, hogy miért kerültek oda, hogy mi a dolguk.

A nagy részük csak frázisokat ismételget, amiket valójában nem is ért. Nem tudnak felülemelkedni, és kellő magasságból megállapítani, hogy mi is lenne a szerepük a struktúrában.

Már sokszor elmondtam, és most is elmondom: nem azzal van a baj, hogy kapjuk a muníciót az anyaországból, hanem azzal, hogy olyan emberek rendelkeznek felette, akik, ha úgy alakul, gond nélkül hátba lőnek. Mész előre, felderíted nekik a terepet, ők meg hátba lőnek, mondván mozog ott valami.

Amíg a szellemiség meghatározása nem történik meg és nem sikerül széles körben elterjeszteni azt, hatalmas energiákat használunk fel feleslegesen.

Horváth: Létre lehet hozni egy olyan szlovák elitréteget, amelyik nem liberális, de nem is magyargyűlölő? Az ún. szélsőjobboldalon mintha lenne egy ilyen irányú tapogatózás, Marian Kotleba, A Mi Szlovákiánk Néppárt elnöke valamelyest már finomított a magyarellenes narratíván.

Mede: De csak azért, hogy szavazókhoz jusson. Tudniillik annyira ő sem hülye, hogy ne jöjjön rá, hogy a magyar emberek számára is (sőt, nekik talán még inkább) kiemelt problémát jelent a cigánykérdés. Sajnálatos tény, hogy a szórványban – a Magyarországról érkező iskolatámogatás végett – az összes cigány a magyar iskolába jár. Általános tapasztalat, hogy a magyar szülő a bűz miatt már be sem bír menni az osztályba, inkább kiveszi a gyerekét, és átíratja a szlovák iskolába. Abba a szlovák iskolába, ahol bár nem tud az anyanyelvén tanulni, de legalább normális környezetben fejlődhet.

Ahol a magyarság egy tömbben él, például a Csallóközben, ott az iskolatámogatás kétségtelenül hatékony eszköz arra, hogy a magyarok a magyar iskolába járassák a gyerekeiket. Az Ipolyságtól indulva, Dél-Gömört érintve a Bodrogközön át egészen Ágcsernyőig ezzel azonban – az imént említett okok miatt – csak gyorsul az asszimiláció és a szlovmagyosodás folyamata.

Már jeleztük nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor, hogy területspecifikus támogatási rendszerre lenne szükség, mert ami a Csallóközben működik, az máshol nem biztos, hogy fog.

Ami pedig a szlovákságot illeti, ők is egy hatalmas csapdában vannak. Annyi a különbség, hogy ők ezt a csapdát maguknak állították a téves történelemszemléletükkel és a ferde meglátásaikkal. Ennek ellenére úgy vélem, hogy egyre több szlováknak nyílik fel a szeme, és konstatálja azt, hogy óriási aránytalanságok vannak a magyarság megítélésében.

Van tehát remény, de ehhez egy olyan magyarországi nemzetpolitikára van szükség, amely határozott, van elképzelése, mégis nyitott. Szerintem a mostani magyar kormányzat próbál egy ilyen irányba elmozdulni, sokkal inkább látom a szándékot, mint az ezt megelőző kormányok idejében. Aztán, hogy a szlovákok erre mennyire lesznek fogékonyak, az már egy másik kérdés.

Továbbá azzal is számolni kell, hogy nem tudjuk pontosan, hogy a Kárpát-medence térségében érdekelt nagyhatalmak mit lépnének akkor, ha az események egy olyan irányt vennének, ami nekik nem tetszik.

Horváth: Ha már szóba került a nemzetközi politika, Ön szerint a Visegrádi Együttműködés milyen hatással van a felvidéki magyarságra?

Mede: Maga a V4 mint elképzelés teljesen jó. Értem a mögötte rejlő koncepciót, és értem azt is, hogy elviekben egy ilyen együttműködés hozzájárulhat ahhoz, hogy a közös történelemmel, kultúrával, aktuálpolitikai érdekekkel (pl. a migráció elutasítása) rendelkező posztszocialista, közép-európai országok közeledjenek egymáshoz.

Ugyanakkor, ha azt veszem, hogy a V4-együttműködés mentén a felvidéki magyarság pozíciói gyengülnek, akkor már korántsem egyértelmű a szituáció.

A kérdést szerintem úgy érdemes feltenni, hogy tud-e szimbiózisban működni a gazdaállat és a parazita? A válasz egyszerű: nem, mert a parazita az parazita. Ha viszont már nem parazita, hanem szimbióta (mint például az orvosi pióca), akkor változik a helyzet. Az orvosi pióca megkapja a maga táplálékát, de közben gyógyítja a gazdatestet. Nemcsak kap, hanem ad is.

Akinek nem lenne világos, ebben a történetben a soviniszta szlovákok a paraziták, a jobboldali-konzervatív, de a felvidéki magyarokkal együttműködő szlovákok pedig a szimbióták.

Mede Ferenc a népi gyógyászatban is jártas

Horváth: Mekkora problémát jelent az elvándorlás a felvidéki magyarok körében?

Mede: Óriásit, talán az egyik legnagyobbat. Mondok egy példát. A tehetséges, felvidéki magyar robotprogramozókat támogató alapítványunk első diákjai közül négy Nagy-Britanniában dolgozik, de vannak, akik Prágában, Budapesten, vagy éppen Debrecenben kötöttek ki. Innentől fogva finoman szólva is kétesélyes, hogy visszajönnek-e. A felvidéki magyarságba beruházott egy forint tényleg két forintot fial, csak nem biztos, hogy nekünk.

Újra és újra oda lyukadunk ki, hogy a magyar szellemiség és műveltség tudatosítása nélkül nincs magyar jövő a Felvidéken.

A család és az oktatás segítségével tudatosítani kell a fiatalokban, hogy a tehetség felelősséggel is jár, az emberi életnek ugyanúgy szerves részét alkotják a kötelességek, mint a jogok.

Sajnos az én generációm legtehetségesebb, legértelmesebb tagjai közül nagyon kevésre tudok rámutatni, aki itthon maradt. Egyértelmű, hogy életképesek, ezt nem vitatom. Ugyanakkor nem tudatosítják, hogy aki a nemzeti műveltségét feladja, az gyakorlatilag biorobottá változtatja önmagát. Mert nem a matematikai számolóképesség, hanem az anyanyelv és az anyanyelvhez kapcsolódó műveltség a meghatározó. Aki ezt feladja, az a saját és a gyerekei jövőjét teszi tönkre.

Tény és való, hogy a magyar néplélekben megvan a vándorlás és a világlátás iránti vágy, de éppen az méretteti meg az egyént, hogy végül hazatalál-e, avagy sem.

Horváth: Az interjú során többször említette a szerves magyar műveltség és a magyar szellemiség kifejezéseket. Ha jól tudom, az Ön számára ezek nem pusztán üres szavak: több projektben is részt vesz, amelyek a magyar kultúra és hagyomány bizonyos szegmenseit hivatottak megismertetni az emberekkel.

Mede: Ez pontosan így van. Ezúttal azonban csak kettő, a szívemhez igazán közel álló kezdeményezést emelnék ki, a Völgyet és a Szent Korona Ballont.

Az előbbi gondolata 2010 körül fogalmazódott meg bennem, elképzeltem, hogy milyen jó lenne a Felvidéken létrehozni egy olyan helyet, amely a szerves magyar műveltségnek adhatna otthont előadások és rendezvények formájában.

Gyakorlatilag ebből a gondolatból nőtte ki magát a Gömörpéterfala mellett található Völgy, amely már 2013 óta működik, és hála Istennek hamarosan teljesen elkészül.

Ezt a gyönyörű fekvésű, csoda szép helyet kifejezetten közösségi rendezvényekre hoztuk létre – egy minimális támogatást leszámítva saját pénzből. Az egyik egyesületünk igazgatja a projekt szellemi és kulturális részét, egy kft. pedig a Völgy gazdasági teendőiért (számlázás, reklám stb.) felel.

A Szent Korona Ballon

Ami pedig a Szent Korona Ballont illeti, értelemszerű, hogy ha az ember a szerves magyar műveltséggel foglalkozik, akarva-akaratlanul eljut a Szent Koronához.

És ekkor felteszi a kérdést: mi is valójában ez a Szent Korona? Miért fontos nekünk, magyaroknak? Ha az ember alaposan utánajár, felismeri a tényt: a magyar közjog mindig is személy feletti élő minőségként tekintett Rá, aki minden jog forrása. Ez a szemlélet más nemzeteknél nincs meg, nem létezik.

Mivel nagyon régóta otthonosan mozgok a ballonos sportok háza táján, 2015-ben jött egy gondolat, hogy mi lenne, ha a Szent Koronát ballon formájában ábrázolnánk – anélkül, hogy nevetségessé tennénk.

A kósza gondolatból aztán egyhamar konkrét terv lett, gyártókkal, művészettörténészekkel, festőkkel és még sok mindenkivel egyeztettem. Csak az tartott fél évig, hogy a végleges koncepció és a grafikai vázlat elkészüljön.

Ha működés közben nézzük meg a Szent Korona Ballont, meglehetősen szimbolikus, hogy amikor a felszállás előtt én mint pilóta megeresztem a két 3,5 megawattos égőből a hatalmas lángcsóvát, magammal szemben a Szent Korona Pantokrátort ábrázoló ikonképét látom. Gyakorlatilag a pokol tüzével támadom be a Jóistent, ennek ellenére ő nem bosszút áll, hanem a ballonnal együtt megemel. És ekkor megértem: