GFG: Vágjunk bele a közepébe. Az írásait olvasva könnyen gondolhatja az ember, hogy Ön machiavellista. Van számos, úgy tűnik, közhelyszámba menő, máshonnan nézve meg eredeti vagy inkább felháborító feltevése a politikáról, mint hogy a politikusok általában hazudnak, és az az ügyes politikus, aki okosan el tudja rejteni az összefüggéseket az átlagember előtt. Vagy: az emberek igenis felejtenek, kitartó munkával el lehet feledtetni a korábbi bűnöket. Vagy: a választásokon az emberek nem jutalmaznak, hanem büntetnek, az ellenzék sohasem a saját teljesítményének köszönheti azt, ha nyer, hanem a kormány balf888szságainak. Vagy: a politikában nem az eszmék, a meggyőződések, a mondatok számítanak, hanem a tettek és így tovább.

 

Gazda: Vitatkoznék ezzel az állítással, hogy machiavellista lennék. Amit fölsorolt, az nagyjából stimmel. Tényleg azt gondolom, hogy a politika cselekvés. Amikor kommunikáció a politika, az is cselekvés, a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében. De az, hogy ezt kimondom vagy elismerem, nem azt jelenti, hogy örülök is neki, vagy hogy dicsérem. Azt látom ugyanis ma, hogy a politika eszmei és erkölcsi értelemben kiüresedett. A baloldalról egyszerűbb beszélni, az elvesztette a munkásosztályt, és innentől kezdve nagyon nehéz bármi mást is kitalálnia. Egyébként a baloldalról is sokkal többet gondoltam volna évekkel ezelőtt. Most itt Magyarországról beszélek…

 

GFG: Igen, ezt akartam kérdezni, hogy mi a perspektívánk?

 

Gazda: Máris belecsúsztunk Magyarországba, biztos azért, mert itt vagyunk a nulladik kilométerkőnél (nevetés). Szóval a baloldal elvesztette, a jobboldal pedig feladta azokat az eszmei, ideológiai és morális alapokat, amelyekkel megítélésem szerint jó ideig rendelkezett. És itt máris Orbán Viktornál tartunk. Én úgy gondolkodom róla, hogy az a mozgás, amit a '90-es években végrehajtott, koherens és hiteles volt. A világmagyarázatai is. Azok sokszor hitelesek ma is, legalább részben, a bajok akkor kezdődnek, amikor már üzeneteket fogalmaz meg. Viszont ma már úgy érzem, legkésőbb a 2008-as szociális népszavazás óta, hogy vagy valóban – hogy klasszikust idézzek, ez elkerülhetetlen, még ha közhelyszámba megy is – politikai termék volt eszmeként és keretként már az egész polgári Magyarország is, vagy menet közben veszett el. Elsősorban hatalomtechnikai okokból.

 

GFG: 2014-ben írt egy hosszú cikket a cink.hu-ra, hogy milyen Magyarországot szeretne. Ez egy tanulságos, hosszú írás volt, és a végén van egy lista, ami az Ön nemzeti minimumát tartalmazza.

 

Gazda: Újra kellett volna olvasnom. De azért emlékszem rá nagyjából.

 

GFG: A kérdésem arra vonatkozna, hogy a politikát célzó realista feltevései vajon nincsenek-e konfliktusban vagy feszültségben a milyen Magyarországot szeretnék kérdésre vonatkozó megjegyzéseivel. Sőt, a listán belül is mintha lennének feszültségek, arra gondolok, hogy ki lehet-e elégíteni valamennyit egyszerre és egy időben. Nem szeretne hepciáskodó, izgága politikát látni, de szeretne egy saját érdekeivel tisztában lévő, azt érvényesíteni tudó, magyarul beszélő Magyarországot. A feltételeket meg kell teremteni, a kitűzött, vágyott politikai célt senki sem adja nekünk ajándékba.

 

Gazda: Ezek a feszültségek vagy konfliktusok, ha vannak, nem zavarnak engem. Egyrészt teljesen idealista vagyok szerintem, másrészt magammal is folyton vitatkozom. Könnyen lehet, hogy abban a cikkben is ez történt. De a hepciáskodás és a határozottság között azért vannak különbségek. Van egy eszmei-erkölcsi minimum, amely mentén lehet határozottnak lenni. Ha ide csapok és oda csapok, ha folyton hadonászok a macsetével, az nekem nem rokonszenves.

 

GFG: És az nem lehet, hogy eszmei-morális tartalom is van, és a kritikák nagy része inkább az eszközhasználatra vonatkozik? És ami onnan nézve ide-oda hadonászás, az egy másik szemüveggel nézve következetes politika?

 

Gazda: Akár lehet is, de az én szemüvegemen keresztül nem annak tűnik.

 

GFG: Mi az Ön szemüvege? Milyen szemüveg ez?

 

Gazda: Többször nem fogom mondani, hogy idealista vagyok. Továbbá számomra nagyon fontos az esztétika is. Végül pedig lehet, hogy annak, amit mondok, a reálpolitika szempontjából nincsen semmilyen jelentősége, csakhogy én nem reálpolitikus vagyok, hanem egyszerűen csak kíváncsi.

 

GFG: A reálpolitika és az esztétikum hogyan egyeztethető össze?

 

Gazda: Ha politikus lennék, lehet, hogy azt mondanám, hogy összeegyeztethetetlenek. De nem vagyok politikus.

 

GFG: Tehát nem szépnek, hanem hatékonynak kell lenni.

 

Gazda: Ezt én nem vitatom élből. Az viszont nagyon fontos kérdés, hogy ennek a hatékony politikának mi a valóságos tartalma. Nem is feltétlenül esztétikailag, hanem még egyszer: erkölcsileg és eszmeileg. 2017-ben például mintha nem lenne szokás emlegetni a közjót sem. Pedig azon is el lehetne gondolkodni, hogy az mi. Nem biztos, hogy az én számomra ugyanaz, mint az Ön számára, vagy Orbán Viktor számára, vagy – urambocsá! – Gyurcsány Ferenc számára. Azt érzem, hogy erről igazából sok gondolkodás ma nincs. Egy olyan időszakban vagyunk, amikor a cselekvésben is sokkal több a kommunikáció, mint a valóságos tartalom. A verbális és a döntéshozó politika közötti különbségekkel tisztában kell lennünk, de mi van akkor, amikor az előbbi elveszi a helyet az utóbbitól?

 

GFG: Nem lehet, hogy ez egy ilyen illeszkedés a világhoz? Az emberek kezében ott van a mobiltelefon, mindenki a Facebookon csüng, a gyerekek kütyükkel játszanak.

 

Gazda: Dehogynem, lehet.

 

GFG: Az embernek az a benyomása, amikor az Ön írásait olvassa, mintha búslakodna a világ előrehaladásán. Hogy „úristen, előre halad a világ és nincs mit tenni, csak búslakodni”.

 

Gazda: Na itt azért muszáj pontosítani néhány dolgot. Én nem vagyok szomorú. Egyáltalán nem. Azt viszont az adott pillanatban, jelen időben biztosan nem tudjuk megítélni, hogy mikor megy előre a világ, hogy merre van az előre, és merre vannak az abszolút zsákutcák, mikor, honnan kell majd esetleg visszafordulnunk. Személyes szál: én például néhány hete töröltem magam a Facebookról.

 

GFG: Miért?

 

Gazda: Mert arra jutottam, hogy egyszerűen nincs szükségem arra a típusú, és arra a mennyiségű információtömegre, ami ott nap mint nap szembejött velem. Ezt most tripla idézőjelben mondom: nem vagyok kíváncsi annyi ember annyi véleményére. Nagyon kíváncsi vagyok egyébként sok mindenkinek a véleményére, de arra a mennyiségre, ami elém került, hát arra nem.

 

GFG: Nem tud már az ember szelektálni.

 

Gazda: Azt sem akarom tudni, hogy a barátaim vagy ismerőseim éppen mit csinálnak. Nem érdekel. Ha érdekel, akkor írok nekik e-mailt, vagy felhívom őket telefonon. De az, hogy ellett-e a kutyájuk, nem érdekel. A kutya ellik egyáltalán?

 

GFG: Lehet, hogy a Facebookon ellik. (nevetés) De visszatérve ahhoz, amiről beszéltünk, van tehát egy kihívás, amit a XXI. század intéz, de van egy másik is, amit meg a konkrétumok. Arra gondolok, hogy egy politikusnak a hús-vér emberek között, az adott viszonyok között kell hatékony politikát csinálnia, például Közép-Európában, az adott a politikai kultúra keretei között.

 

Gazda: Persze. Csakhogy az is fontos szerintem, hogy én nem azt mondom, hogy „hé, öreg, azt kellett volna csinálnod, amit én mondok, és nem azt, amit te csinálsz”. Én nem adok tanácsot. Én azt mondom, hogy amit te csináltál, az nekem adott esetben nem tetszik. Azt is mondhatom, hogy tetszik – olyan is volt már. Tehát más a pozícióm. Az ő dolga az, hogy azt tegye, amit tesz. Az én dolgom meg az, hogy kifejezetten a kíváncsiságomból fakadóan megvizsgáljam: az, amit ő tett, konkrétan nekem rokonszenves-e, vagy nem. Majd elmondjam a véleményemet azoknak, akik kíváncsiak rá.

 

GFG: Ez egy tartható pozíció. Ez a közélet iránt érdeklődő átlagember pozíciója, még ha történetesen közíró is az illető.

 

Gazda: Lényegében igen, így van. Mindenesetre ülök a laptoppal az ölemben, és meg tudom mindezt írni. Persze az is igaz, hogy ma már mindenki meg tudja csinálni ezt: ül a Facebook előtt és megírja. Tényleg az a kérdés, hogy miközben én kíváncsi vagyok, és a kíváncsiságom eredményeit beleírom az internetbe, akkor bárki kíváncsi-e még arra, hogy én mire vagyok kíváncsi?

 

Fűrész: Mikor kezdett publicisztikákat írni?

 

Gazda: 1991-ben. Kárpátalján születtem, ott nőttem fel, katona voltam Fehéroroszországban, Ungváron végeztem az egyetemet, ott is írtam már ide-oda, de alapvetően ukrán-magyar fordító voltam az ifjúsági lapnál. 1991-ben áttelepültünk, és 5 évig korrektor voltam. Nem akartam még újságíró lenni, mert nem ismertem elég jól Magyarországot. De azért voltak ötleteim, és nyáron meg is jelent az első olyan írásom, amit számon tartok. Az Élet és Irodalomban jelent meg, aminek akkor Kovács Zoltán vezette a publicisztikai rovatát. Felhívtam telefonon, teljesen ismeretlenül, mondtam, hogy írtam egy cikket, bevinném. Meglepődött, bevittem, elolvasta, és azt mondta, hogy ez jó. Az volt a címe, hogy Határ, és arról szólt, hogy milyen bonyolult dolog eljönni valahonnan, végleg, majd megérkezni valahová. Aztán úgy 2-3 havonta jöttek még le az ÉS-ben cikkeim, ilyesmi volt a termékenységem szintje akkoriban. Aztán 1996-ban lettem napilapos újságíró a néhai Kurírnál, 2006-ban internetes az Indexnél, 2011-ben főszerkesztő az Origónál, de közben és azután is voltak kanyarok, jó sok, mire eljutottam a Magyar Nemzet véleményrovatának vezetéséig.

 

GFG: Kikérheti magának nyugodtan, de nekem sokban hasonlatos ez a pozíció és szerep TGM-éhez.

 

Gazda: Dehogy kérem ki. Megtiszteltetés nekem. TGM-nek nagy rajongója vagyok, még ha gyakran nem is értek vele egyet. (nevetés) Okos és nagyon jól is ír. Ez az utóbbi különösen fontos. Az esztétika miatt.

 

GFG: Innen nézve azokhoz a búsképű lovagokhoz tartozik, akik mögül eltűnt a kontextus, és előttük áll a szélmalom. Van néhány Don Quijote típusú alakja a magyar közéletnek.

 

Gazda: Az nem jó – most lehet, hogy el kell gondolkodnom magamon –, ha én ilyen búslakodó-szomorkodó-nosztalgiázó figurának látszom. Mások is mondták már, hogy egyik vagy másik cikkemnek milyen nosztalgikus hangulata van. Ez nem akar így lenni. Nem gondolom egyáltalán, hogy régen minden jobb volt. Frászt kapok a régen mindentől. Semmi sem volt jobb, sem a '90-es évek eleje, sem a '80-as évek vége, a pezsgéssel és a forradalmi, rendszerváltó lázzal együtt sem. Az élet megy tovább, és ez így van rendjén. Oké, az is nyilvánvaló, hogy tényleg új kihívások vannak most: attól, hogy én otthagytam a Facebookot, még nem szűnt meg, hanem iszonyatosan fontos platform maradt. Ott zajlik az emberek élete, vagy az, amit életnek gondolnak – tévedésből. De én megtehetem, hogy lelépek onnan, és ez is jó, van választásom. Ugyanúgy, ahogy a Facebook elődjét, a kereskedelmi televíziózást is ignoráltam. Ezt akár a politikára is tovább vihetném. Most az a kérdés, hogy a politika beszél-e hozzám. 1998-ban még beszélt, volt olyan tartalma, olyan mondatai is, amelyek konkrétan hozzám is szóltak. Most ilyen mondatokat nem nagyon találok, és nem csupán a Fideszről beszélek. Sehol sem találok ilyeneket. Ez az én problémám, és akkor lehet, hogy ez egy ilyen Don Quijote-i pozíció valóban. Az a különbség, hogy én azért nem szaladok neki a szélmalomnak, hanem inkább megpróbálom leírni, hogy hogy néz ki, és hogy mi a baj vele.

 

GFG: Ön többször is írja magáról, hogy 100%-ig liberális. Én értem, talán inkább érteni vélem, hogy ezt hogy érti. Azt is hozzá szokta tenni, hogy viszont nem gyűlöli azokat a dolgokat, amiket azok gyűlölnek, akik ma liberálisnak tartják magukat.

 

Gazda: Hát nem tudom. Most ebben a pillanatban úgy érzem, a gyűlölet túl erős szó. Akkor, amikor ezt leírtam, valószínűleg harsányabb akartam lenni, mint amilyen most lennék. De mire is gondolok; elég sokat írtam arról is, hogy topikok versenye zajlik a magyar közéletben. Hogy a legegyszerűbb példát hozzam, nekem egyszerre fáj – bár nem túl jó szó ez a fáj, de nem jut hirtelen az eszembe jobb – a holokauszt és Trianon. Én nem versenyeztetem őket. Magyarországon nagyon sokan versenyeztetik őket, innen is, amonnan is. Ezek a fajta versenyek engem nem érdekelnek. Vagy mondok mást. Én nem abból ítélem meg Vidnyánszky Attila munkásságát, hogy politikailag elkötelezett-e, és ha igen, akkor mennyire. De ezt mondhatnám bárkire a jobboldal szereplői vagy művészei közül.

 

GFG: A jégkorong, amit nagyon kedvel, liberális sportág egyébként?

 

Gazda: Azt hiszem, az ilyen kategóriák ott nem érvényesek. Maradjunk annyiban, hogy a jégkorong szórakoztató, esztétikailag rendkívül magas színvonalú, korszerű, fejlődőképes sportág, sőt a közösségteremtő ereje is figyelemre méltó. És akkor a soundtrackről még nem is beszéltünk. A vesztes meccsek utáni, a közönség által rendszeresen elénekelt dalról sem.

 

GFG: És ha egy kicsit komolyabbra fordítjuk a szót: mi zajlik a világban – a liberalizmus után? Ön szerint melyek a legfontosabb tendenciák? Mi a változás természete? És akkor elszenvedői vagyunk-e, vagy alakíthatjuk azt?

 

Gazda: Nem árt, ha próbálunk alakítani. Én minden ellenkező látszat ellenére nem bánom, ha egy politikus próbál aktív lenni. Hogy mi zajlik a világban? Hogy mi jön? Ahhoz már tényleg nem vagyok elég bátor, hogy kiselőadást tartsak erről.

 

GFG: Három mondat.

 

Gazda: Persze, csak ahogy mondani szokás, vastag könyveket lehetne megtölteni ezzel… Mindegy, vágjunk bele. Először is nem gondolom azt, hogy a nyugati kultúra menthetetlenül halad az összeomlás felé. Azt sem, hogy Európa ezt tenné. Annak ellenére, hogy van szerintem legalább két marha nagy problémája. De lehet, hogy fél óra múlva többet mondanék. Az egyik, hogy  az élet arra való, hogy reprodukálja, továbbvigye, továbbörökítse önmagát. Erről a nyugati kultúra az elmúlt évtizedekben megfeledkezett. Nem tartja szempontnak. Nem csinálnak, nem szülnek az emberek gyerekeket. A demográfiai problémát rettenetesen komoly problémának tartom – már amennyiben fenntartandónak gondoljuk a nyugati kulturális értékeket. Ha nem, akkor tök mindegy. Én azt gondolom, hogy fenntartandók vagy megőrzendők lennének. A másik, ami szerintem érdekes és fontos, hogy Európának akkor van értelme, ha egész Európában gondolkodunk.

 

GFG: Geográfiai, kulturális, történeti, civilizációs vagy milyen értelemben?

 

Gazda: Mindegyikben. Angela Merkel és Vlagyimir Putyin is beszélt korábban a Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó Európáról. Szerintem is akkor van értelme Európának, ha ezt így komolyan vesszük. Akkor lenne identitása. Miért ne? Az a helyzet, hogy Vlagyivosztokban is ugyanúgy rock and rollt hallgatnak, mint Lisszabonban.

 

GFG: Bár a rock and roll amerikai, nem? Ha már identitás.

 

Gazda: Vagy angolszász – de nagyon jó megél szláv nyelvterületeken is. Kicsit több benne ott az érzelem, ami történelmileg érthető. Szóval, az engem zavar, hogy ez nem így van. Mármint, hogy jelenleg nincs benne a világról szóló beszédben mindez.

 

GFG: Nyitnék egy zárójelet. Vajon nem állandó vitakérdés volt-e, hogy a földrajzi értelemben vett Európa egybeesik-e a civilizációs értelemben vett Európával? Nem lehet, hogy egyáltalán ez a vita is az európai identitás meghatározó része? Mármint, hogy állandó vita folyik arról, hogy hol kezdődik és hol ér véget Európa, mi tartozik bele, és mi nem?

 

Gazda: Pont ezt mondom. Miért érezné magát kevésbé európainak az, aki Londonban vagy Párizsban él, attól, hogy valaki Novoszibirszkben civilizációs értelemben szintén európainak tartja magát? Európát ebben a tág értelmében kell felfogni. Ehelyett miközben a jobboldal a migrációt és Soros Györgyöt tünteti fel viszonyítási pontként, amelytől minél távolabb kell lennünk, aközben a baloldali-liberális világ ugyanezt teszi Putyinnal és az oroszokkal. Távolítja magát, hozzájuk képest próbálja meg magát definiálni. Kitalálja, hogy mik az oroszok, és hogy mit akarnak. Miközben az oroszok nem lerohanni akarják Európát, hanem hozzá szeretnének tartozni. A maguk kicsit birodalmi, bumfordi és néha ostoba módján, de mégis. Már I. Péter is ebben látta az esélyt és a jövőt. Annak viszont, ami most zajlik az oroszokkal kapcsolatban, az égvilágon semmi értelme sincsen. Hacsak az amerikai geopolitikai tényezőket nem tekintjük meghatározónak ebben a kérdésben. Egyébként tekinthetjük, nem?

 

Fűrész: Tekinthetjük.

 

GFG: Megpróbálok összegezni, csak azért, hogy segítsem az érvek további kifejtését. Először is Ön azt mondja, hogy van értelme Európáról beszélni, Európának viszont súlyos problémája a saját önfenntartó képessége. Aztán azt is mondja, hogy szükség lenne tág értelemben valahogy újradefiniálni Európa identitását, aminek megvan a geográfiai vetülete is: Lisszabontól Vlagyivosztokig. Mégpedig azért – és már ezt én teszem hozzá –, hogy Európa fenn tudjon maradni, meg tudja védeni magát a külső fenyegetésektől, és erős identitása legyen, ne pedig gyenge.

 

Gazda: A nagy Európa erősebb Európa, ez biztos. De amiről beszéltem, az részben mégis két különböző dolog. Attól, hogy azt mondjuk, Oroszország is Európa – és ad absurdum egyszer csak NATO- és EU-tag lesz –, attól még nem fog több gyerek születni hirtelen. Ötletem sincs 2017-ben arra, hogy egyébként az európai ember mikor és mitől fog rájönni arra, hogy mi az élet értelme. Semmilyen jel nem mutat arra, hogy erre a közeljövőben rádöbbenhetne. Még egyszer: a természetben tényleg egyebet sem csinál minden, csak reprodukálja önmagát. A fű, a fa, az állat, a virág, minden, leszámítva a nyugati embert. Nem azt mondom, hogy a nyugati ember ne élvezze az életet, mert élvezni az életet tök jó, hanem azt mondom, hogy valahogy rá kellene jönnie, hogy a kettő együtt is megy. Vagy mennie kellene.

 

---

 

GFG: Csak ez áldozatot kíván, nem? Azt gondolja a nyugati ember, hogy nem tudom élvezni az életet, mert van három gyerekem, akikről gondoskodni kell, felelősséget kell vállalni értük...

 

Gazda: Vannak olyan barátaim, liberális és konzervatív barátaim is, akiknek van 4-6 gyerekük, és teljesen jól elvannak az élettel. Élvezik. Valóban kíván áldozatot is, persze, de igenis azt kell megtanulnunk, megtanulniuk az utódainknak, hogy ezek együtt is működtethetők.

 

GFG: És ha nem működnek együtt?

 

Gazda: Akkor kezét csókolom, szevasz európai kultúra, szép voltál. Más kultúrák is szűntek már meg. De ezen múlik tényleg. Nem a migráción, nem az iszlám fenyegetésen, hiszen a fegyverek továbbra is a nyugati kultúránál vannak, és ez így is marad sokáig. De ha kihalunk, akkor kész.

 

GFG: Mit köszönhetünk az európai kultúrának? Fájna, ha el kellene búcsúzni az európai kultúrától?

 

Gazda: Nekem biztos. Az én életemben valószínűleg erre nem fog sor kerülni, de azt is sajnálnám, ha a gyerekeimnek vagy az unokáimnak kellene búcsút venniük tőle. Hogy mit köszönhetünk neki? Rengeteg mindent, a konkrét kulturális teljesítményeken túl fel sem lehetne sorolni, hogy mi mindent. Azt a fajta a szabadságot is, amiről gondolhatjuk, hogy mindennek a teteje, pozitív értelemben, meg egyébként azt is gondolhatjuk, hogy mindennek az elveszejtője.

 

GFG: Magyarul beszélő Magyarország – ez is egy identitás.

 

Gazda: Hogyne.

 

GFG: Megőrizni a magyar Magyarországot komoly kihívás ebben a világban, nem? Megőrizni a német Németországot, megőrizni a francia Franciaországot – ezek a projektek nem állnak annyira győzelemre.

 

Fűrész: Hát azok nem annyira.

 

Gazda: Én nem vagyok ebben biztos. Épp most voltam egy hétig Németországban, meg korábban, májusban is Kölnben, és nekem nem úgy tűnt, hogy összeomlik Németország. Hogy a haláltusáját vívja. Az emberek élik az életüket, isszák a sörüket, meccsre mennek. Oké, hogy van egy ilyen kommunikációs narratíva is, és az is oké, hogy a probléma valóságos, éppen demográfiai okokból. De azért nagyon messze van attól akár Németország, akár Franciaország, hogy a bevándorlók vagy bárkik egyik pillanatról a másikra eltiporják.

 

GFG: Azt szokták mondani, hogy aki idejön, annak az identitása erősebb, Európa identitása meg gyenge.

 

Gazda: De biztos, hogy így van ez? Nem tudom, igazából kérdezem. Én azt látom, és most kicsit cinikus leszek, hogy aki idejön, az nagyrészt azért jön ide, hogy több pénze legyen okostelefonra, és többet facebookozhasson. Nem pedig azért, hogy felépítse itt ugyanazt a poklot, amit szerencsésen otthagyott.

 

GFG: És a terrorcselekmények?

 

Gazda: Csak a hülye tagadhatná, hogy léteznek. De nem a bevándorlók széles tömegei követik el a merényleteket, hanem szervezett csoportok, ugyanúgy, ahogy a hetvenes években tette az IRA, az ETA vagy a Vörös Brigádok. Nyilván más kulturális alapról követik el ezeket a cselekményeket most, de azért azt pontatlan megközelítésnek érzem, amikor azt mondjuk, hogy a kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz.

 

GFG: Nem azt mondjuk, hanem azt, hogy egyenes összefüggés van a bevándorlás a terrorizmus elszabadulása között Európában.

 

Gazda: Nem az követi el a merényleteket, aki azért jön ide, mert jobban szeretne élni. 

 

GFG: De akkor Ön is azt állítja, hogy tömegében mégiscsak gazdasági bevándorlókról van szó, nem pedig menekültekről, ahogy azt a bevándorláspárti álláspont hangoztatja.

 

Gazda: Ez egyértelmű.

 

GFG: Ha Brüsszelt vagy a bevándorláspárti politikusokat hallgatja az ember, akkor úgy tűnik, hogy mégse volt ez annyira egyértelmű.

 

Gazda: Számomra az. De ezt is fontos akkor tisztázni. Brutális háborúk zajlanak már jó ideje a Közel-Keleten, Szíriában és másutt is. Ezek elől rengetegen menekültek el, elég ránézni Törökország déli határaira. Közülük is sokan jöttek el egészen Európáig, ez sem vitatható.

 

GFG: Az is-ben egyetértünk.

 

Gazda: A folyamat nem most kezdődött. Nem is tudom, honnét vegyük, a francia vagy a brit gyarmatbirodalom felbomlásától legalább, onnantól elindult Pakisztán Nagy-Britanniába, Fekete-Afrika Franciaországba, később a törökök Németországba. Mikor, ki, miért, ezek mind bonyolult ügyek. Ami most zajlik, azt tömegesebb méretűnek látjuk. Szétvertek államokat, nagy a nyomor, sokkal szabadabbak a határok, adja magát, hogy így legyen. Másrészt sokkal többen látják a világ egyes részeit olyannak, ahol ha lehetne, érdemes lenne élniük. Hogy aztán ők ezt meg tudják-e csinálni, vagy sem, az persze komoly kételyeket vethet fel. Másod- és harmadgenerációs emberek is követnek el terrorcselekményeket, ez egyelőre az integrációs kísérletek kudarcát jelzi.

 

GFG: Mennyit ad az európai identitás erejéhez az, hogy Európa keresztény?

 

Gazda: Kulturális vagy vallási értelemben?

 

GFG: Az is egy kérdés, hogy hogy tekintünk a kereszténységre, például civilizációs erőforrást látunk-e benne.

 

Gazda: Számomra abszolút civilizációs kérdés. Nem vagyok vallásos, szerencsére ateista sem, ha véletlenül ez a kérdés szóba kerül, agnosztikusnak szoktam magam mondani – de kulturálisan nyilván nagyon fontos, és van, ahol vallási értelemben is az. Hogy mást ne mondjak, Kárpátalján vagy éppen Erdélyben komoly identifikációs, megtartó és szervező ereje van az egyháznak.

 

GFG: Mi a helyzet Kárpátalján?

 

Gazda: Kárpátalján rossz a helyzet. Kárpátaljának nagyon nem tett jót az elmúlt három év.

 

GFG: A háború.

 

Gazda: A háború és a következményei. Visszatértünk a huszonöt évvel ezelőtti állapotokhoz.

 

Fűrész: Az életszínvonal tekintetében, kulturálisan, vagy milyen értelemben?

 

Gazda: Még nem omlott össze minden, és annyira talán nem is fog. De a politikai káosz és a szervezett bűnözés újra régi fényét idézi. A kárpátaljai magyarok számára van egy nagyon sajátos körülmény, ami befolyást gyakorol az életükre. Miszerint az ukrán politikát nagymértékben meghatározza, hogy milyen viszonyt alakít ki az orosz kisebbségével szemben. Amikor olyan kurzus van, mint most, tehát oroszellenes kurzus, akkor az rossz a magyaroknak is. Az oroszellenes kormány az orosz kisebbség jogait igyekszik minden módon korlátozni, csorbítani, ezért egy füst alatt a magyar kisebbség jogait is csorbítja.

 

Fűrész: Hogy úgy tűnjön, ők egységesen lépnek fel?

 

Gazda: Nem. A magyar kisebbség kérdésével igazából nem törődnek, a jó százezres kárpátaljai magyarság ebből a szempontból nem tétel. A többmilliós orosz kisebbség a tétel, és ha az orosz kisebbséget sanyargatni akarják, az a magyar kisebbségre is kihat. Most például egy olyan nyelvtörvény van a parlament előtt, amely a következményeit tekintve ellehetetleníti az orosz mellett a magyar nyelvű oktatást és a kultúrát is, és minden esély megvan arra, hogy ez átmenjen. Amikor úgymond oroszbarát kormányzat volt – most egy darabig ilyen nem lesz –, akkor paradox módon a magyar kisebbségnek is jobb volt a helyzete. Tágították az orosz kisebbség jogait, így a magyarok is jobban jártak. Nem volt tökéletes akkor sem semmi, persze.

 

GFG: Mi a helyzet a politikai instabilitással?

 

Fűrész: Kívülről kaotikusnak tűnik.

 

Gazda: Mindenhonnan annak tűnik. Szoktam ugye bírálni a magyar politikát ezeknek az eszmei-erkölcsi alapoknak hiánya miatt. Ukrajnában ehhez képest fel sem merül, hogy a politikának bármilyen erkölcsi-eszmei alapja legyen. Semmit sem gondolnak a világról. Semmilyen más szempont nincs a gazdasági hatalom megszerzésén és megtartásán kívül.

 

GFG: De akkor ez az eszközhasználatot is korlátlanná teszi.

 

Gazda: Természetesen. Ukrajnában mindent lehet.

 

GFG: És ott hogy lehet megőrizni a magyar kultúrát, identitást úgy, hogy közben egyre sanyarúbb körülmények között kell helytállni?

 

Gazda: Küszködve és elfogyva. A miénk volt az első nagyobb “migrációs” hullám, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Ez jórészt a fiatal értelmiség egy szűkebb körét érintette. Ma már mindenkit érint. Korábban azt mondtam, hogy a kárpátaljai magyarság megmaradását, fennmaradását nem nagyon fenyegeti semmi, mert oké, hogy én és a hozzám hasonlók eljövünk, és aligha megyünk vissza záros határidőn belül, de a munkás azért jön ide, hogy az itt megkeresett pénzéből otthon építsen magának és a családjának házat. Ez így volt két évtizeden keresztül.

 

GFG: És ma már nem megy vissza.

 

Gazda: Nem feltétlenül, bár még mindig vannak, akik nem tudják elképzelni, hogy máshol éljenek. Akik viszont elmennek, azok már nem is csak Magyarország felé veszik az irányt. Mennek tovább.

 

GFG: És milyennek látja a jövőt?

 

Gazda: Optimistán. Hol?

 

GFG: Szándékosan nyitva hagytam a kérdést, hogy meghagyjam a mozgásteret.

 

Gazda: Tényleg muszáj optimistának lenni, mert van két gyerekem, ráadásul olyan dolgokat szeretek, a jégkorongot, a bor- és a sörkultúrát, amik nagyon szépen teljesítettek a rendszerváltás után, és még van is bennük tartalék. Ráadásul ha például az én életemet nézzük, akkor nekem mindig kicsivel jobb lett. Ez ilyen gyakori megközelítése az életnek, hogy „hát milyen jó volt, amikor még gimnazista vagy egyetemista voltam: kevesebb volt a pénzem, de azért mégis”. Régen minden, ugye. Na én nem szoktam visszavágyni a múltba, bár ma már néha szívesen meg-megállítanám az időt. Szóval, ebből a saját személyes tapasztalatból is kiindulva azt remélem, hogy valamilyen módon mégiscsak sikerül elkerülni a megint rosszabbat.

 

GFG: Jégkorong, rock and roll, sör. Milyen sör?

 

Gazda: Keserű.

 

GFG: Keserű?

 

Gazda: Beszéljünk erről részletesebben? Tudnék. (nevetés)

 

GFG: Szerintem jó lezárás lenne, ha adna egy kis fejtágítást. Mi annyira kulturálatlanok vagyunk ebben a kérdésben. (nevetés)

 

Gazda: Két fontos szempont van. Az egyik, hogy a sör ne legyen nagyon hideg. A másik, hogy ne legyen nagyon szénsavas. Ha nagyon hideg és nagyon szénsavas, akkor nincs íze, nem lehet meginni. A sör akkor jó, ha kitöltöm egy tisztességes pohárba – nem korsóba, az túl nagy –, és húzóra meg tudom inni. Hozzáteszem, én sokáig egyáltalán nem ittam sört, mert bort ittam. (nevetés) A '90-es évek elejétől a 2010-es évek elejéig szinte egyáltalán nem ittam sört. Aztán amikor elindult ez a sörkulturális forradalom, akkor én is rájöttem, hogy nahát, a sör is lehet jó. Pedig erről már teljesen lemondtam korábban, hiszen mindegyik nagyon hideg volt és nagyon szénsavas. Ízetlen és savanyú. Akkor persze, ahogy mindenki más is, először jó erősen komlózott, magasabb alkoholtartalmú ipákkal (indian pale ale – szerk.) esik az ember szerelembe. Most már visszavettem, kevesebb ilyet iszom. A lazább, könnyedebb, kevésbé keserű, de azért karakteres pale ale-eket szeretem többek között. De a lényeg, hogy a sör legyen finom, a többi mellékes.

 

GFG: Ha korábban megittam egy-egy pohárt sört, búzasört választottam, szűretlent. Most, ha megkívánom, inkább IPA-t, APA-t választok. Jelent valamit ez a változás? Illene gyanakodnom, hogy valami baj van velem? (nevetés)

 

Gazda: Komolyabb ember lett. Ez is esztétikai kérdés egyébként. Minden esztétikai kérdés, tényleg. A sör is, a jégkorong is. Lehet, hogy jó lenne, ha a politika is az lenne mégis.

 

GFG: Akkor még a végére egyetlenegy gondolatot, tényleg minden politikai értékeléstől, konnotációtól mentesen. Valamelyik szövegében arról beszél, hogy most már vannak jó söreink, épül ez-az, vannak teljesítmények, akkor Magyarország mégiscsak jobb hely lett.

 

Gazda: Magyarország tényleg jobb hely lett, ez teljesen egyértelmű. Van egy Budapestünk is például. Sok minden más is van, de Budapest nagyon van. Volt egy olyan cikkem is, hogy 10 dolog, amit nagyon szeretek Magyarországban. Van annyi, sőt sokkal több is van. Vannak dolgok, amiktől Magyarország nemhogy elviselhető, de szeretetre méltó. Ez annyira nyilvánvaló! Tudom, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne gondolkodjunk a politikáról, de túl sokszor gondoljuk azt, hogy csak a politikáról kellene gondolkodnunk. Ezzel nyilván nem akarom elvenni senkinek a felelősségét, mert szerintem rohadtul fontosak a közösségi teljesítmények, de az egyéniek is. Mindenesetre az, hogy mondjuk Budapest a 2010-es évek elejére olyan lett, amilyen lett, az nem Demszky Gábornak köszönhető, hanem részben annak ellenére lett olyan, hogy ő volt a főpolgármester. Hogy jobb hely Magyarország, azt nem valakik csinálják, hanem mi csináljuk. Mi basszuk el, és mi javítjuk meg. Mindannyian. Ne toljuk el magunktól a felelősséget.

 

GFG: „Fogd a nyuszira!”

 

Gazda: Azt is lehet, de minek. Mindenki ront el dolgokat. Biztos én is. Biztos Önök is.

 

GFG: Talán.

 

Gazda: Talán. (nevetés) Talán egy-két szöveggel én is tettem valamit. Nem feltétlenül ezzel az igénnyel írtam őket, de hát ez is ott van, nem? Nem bánnám, ha a politikában is jobban ott lenne valami ilyesmi. Ha nem azt akarná a politika, hogy pocsékul érezzék magukat az emberek, mert akkor kiszámíthatóbbak. Mondok még ide egy sörös példát: 1992-ben vagy '93-ban ukrán barátaink itt voltak nálunk, és egy vasárnap kora délután – nyáron, mint most – végigmentünk a fél városon, hogy Gössert igyunk. Valamiért Gössert szerettek volna inni, mert azt hallották, hogy az jó. Nem találtunk egyetlen nyitva tartó helyet sem, ahol Gössert csapoltak volna. Volt egy ilyen a Veress Pálné utca elején, de az zárva volt, és mentünk a Ráday utcán végig, és semmi. Végül már teljesen eltikkadtunk, és ittunk valahol egy Amstelt. Vagy Ászokot, vagy akármit. Na az mekkora fejlődés már, hogy ma nem kell keresni a Gössert, sőt azokat a söröket sem, amikről az előbb beszéltünk. Nem azt mondom, hogy ez a legfontosabb, de azért mégiscsak rohadtul fontos.