Angela Merkel politikai vesszőfutása lassan véget ér, amelynek újabb állomása a múlt heti hesseni Landtag-választás volt. Ugyan az általa vezetett CDU győzött, de ez a győzelem tipikus pirruszi – vagy már azon is túlmutató, a teljes politikai megsemmisülést elhozó – győzelem volt.

A címbéli angol közmondás magyarra nehezen fordítható, talán az addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik népi bölcsesség a legközelebbi megfelelője, de az eredeti frappánsabban adja vissza a múltban elkövetett hiba miatti bűnhődés elkerülhetetlenségét: a tyúkok végül úgyis hazajönnek megpihenni.

Merkel tyúkjai már a tyúkól előtt tipegnek, az elkerülhetetlen vég kézzelfogható közelségbe ért.Hogy mire fogunk emlékezni Angela Merkel négy cikluson átívelő kancellári pályafutásából? „Wir schaffen das!” Megcsináljuk! Egyértelmű, hogy minden mást elhomályosít ez a rövid mondat, ha a kancellár asszony politikai örökségéről van szó. Az illegális migrációra adott kancellári válasz az, ami örökre megmarad. A válasz azonban hibás volt. Ugyanis nem a reálpolitikából, hanem a nyugat-európai politikai elitet legalább két évtizede csapdában tartó ideologikus – liberálisnak nevezett, valójában dogmatikus neomarxista, egalitárius – politizálásból eredt.

Merkel 2015 szeptemberében nyíltan sutba vágta a racionalitás politikáját és egy egész országot állított kizárólagosan elvi meggyőződésből kényszerpályára az illegális migráció „kezelésének” új, német módjával. És Németország európai nagyhatalmi pozíciója miatt az Európai Unió is ennek a kényszerpályának a fogja a mai napig.A válasz hibás volt, mivel mára nyilvánvaló, hogy nem tudták a derék német bürgerek megoldani a válságot, sőt. Mostanra kiderült, hogy nem is akarják a kancellár asszony receptjét kipróbálni a megoldásra és sűrű, tömött sorokban hagyják ott nem csak a CDU, hanem az SPD sorait is a választópolgárok és állnak be eddigi kis pártok mögé.

Márpedig választók nélkül nehéz egy tömegdemokráciában hatalmon maradni. Ez a reálpolitika egyik alapvetése: ha végrehajtó hatalmat akarunk szerezni és megtartani, ahhoz olyan politika kell, amely találkozik a választók többségének akaratával.

A Merkel által vitt politika a migrációs válságig tökéletesen megfelelt a németek többségének, az ország gazdaságilag prosperált, a világgazdasági válságból még erősebben került ki (nota bene, más eurozóna tagállamok kárára), a politika pedig annyira volt izgalmas, mint a vasárnapi ebéd. Látszólag semmi észszerű indoka nem volt és most sem látszik a megcsináljuk-politikának, semmiféle racionális kényszer nem nehezedett a német szövetségi kormányzatra annak érdekében, hogy megtegyék azt a végzetes lépést. Hacsak nem tekintjük kényszernek a nyugati elitek feje felett lebegő, a neomarxista, egalitárius ideológiát tűzzel-vassal propagáló médiát és csatolt részeiket, a mindenféle „civil” szervezeteket. De ezt a kényszert ez a politikai elit önként vállalta. Vagy abban a tévképzetben voltak, hogy a világnak valóban az az egy, igaz olvasata létezik, melyet az ideologikus média a nap 24 órájában hirdetett.

Mindkét lehetőség azt mutatja, a német mainstream politikai elit elszakadt a tömegbázisától, képtelenné vált az önreflexióra, saját univerzumába zárkózva egyfajta l’art pour l’art kormányzati tevékenységet végzett, amely csak a kanonizált liberálisnak mondott ideológiának akart megfelelni. És a választói akaratot ezzel párhuzamosan semmibe vette.

Minden, magát demokratának tartó, szabad választásokon indulni és ott győzni akaró politikus előtt intő példaként fog tornyosulni Merkel kancellár asszony sorsa: szürke eminenciásból lett színtelen-szagtalan, ámde hatékony „szakértői” kormányzást végző vezető, aki hatalma csúcsán elfelejtkezett arról a tényről, hogy őt nem a szélsőségesen „liberális” média és NGO-k, hanem a német polgárok választják. És ha a választók úgy látják, a vezető nem az ő érdekük mentén kormányoz, akkor ők nem fognak rá szavazni a következő választáson. Az ilyen vezető napjai meg vannak számlálva, a tyúkjai elindultak hazafelé. Ugyanis a reálpolitika kegyetlen.