Egyre több helyen üti fel a fejét a reakciós baloldal. Mao Ce-tung, Che Guevara, Fidel Castro mentegetése már nem elég a marxisták, a trockisták és az Antifa-szimpatizánsok számára. Mostanra odáig jutottunk, hogy a szélsőbaloldal a „szent cél” érdekében legitimálja az erőszakot. Amerikában, Európában és idehaza is. Képriport a marxisták, az anarchisták és az Antifa poklából, az athéni Exarheiából.

„A jobboldal mindig kihúz a csávából” – örök érvényű igazság, gyakorta igazolja a történelem. A tengerentúl épp Donald Trump, az Egyesült Államok és Jair Bolsonaro, Brazília elnöke „teszi helyre a dolgokat”. Európában a bevándorlásellenes erők próbálják visszatéríteni Európát a kereszténydemokrata irányba. Idehaza pedig Orbán Viktor oldja meg a balliberálisok által okozott károkat. Érthető módon mindez nem igazán tetszik a baloldalnak – legfőképp az anarchistáknak és az Antifa-szimpatizánsoknak.

Mai napig szálka szemükben Donald Trump 2016-os diadala. Cirkuszolnak is rendesen az USA-ban: elharapódzó erőszak a tüntetéseken, rendőrattakok és még sorolhatnánk. De Németországban sincs minden rendben. Az Antifának először egy német kikötővárost, Hamburgot sikerült egy időre lesüllyesztenie a kőkorszak szintjére. Majd egy bevándorlásellenes képviselőt vertek félholtra a mozgalom tagjai. Nemrégiben pedig Magyarországon is feltűntek a szélsőbaloldali aktivisták és a szimbólumaik. „Hazai marxistáinkkal” eddig csak a sajtóban találkozhattunk. A decemberi, erőszakba torkolló demonstrációk azonban megmutatták: az erőszak sem tántoríthatja el őket abban, hogy alkotmányos rendszert döntsenek.

A mai szélsőbaloldal minden bizonnyal „színesebb” mozgalom, mint az LMBTQ-mozgalom szivárványos zászlaja. Neomarxisták, trockisták, Antifa-szimpatizánsok, az ő keveredéseik és elhajlásaik alkotják a magot, s eddig leginkább Olaszországban és Görögországban találkozhattunk velük. A szélsőbaloldaliak számára nem léteznek határok. Jogrendről, jogállamról nem akarnak hallani, a karhatalmi szervezeteket pedig egyenesen gyűlölik. Ott van viszont a fejükben az anarchizmus, vagyis az úgynevezett uralomnélküliség. Ebben a káoszban minden kételyt kizáróan hisznek. Harminc évvel a Szovjetunió bukása után a szélsőbaloldal számára még mindig ott lebeg az utópia, az alulról szerveződő, testvéri alapon felépülő decentralizált társadalomkép, amit így vagy úgy, de létre kell hozni az igazságtalanságok eltörlése érdekében. A minta mindenesetre adott számukra: Saul Alinsky, Jean-Paul Sartre és Szrgya Popovics is ott figyel a könyvespolcukon.

„— Nézd, Angela! Minden, ami világít, az a tiéd lehet!

— De mi a helyzet az árnyékos helyekkel?

— Az ott az Exarheia. Oda sosem szabad elmenned!”

Akár ez a párbeszéd is elhangozhatott nemrég Athénban az Alekszisz Ciprasz görög kormányfő és Angela Merkel közötti egyeztetéseken. Adódik a kérdés: miért kéne elkerülnie Németország első emberének a görög főváros egyik kerületét? A válasz egyszerű:

A kerület telis-tele van romos, „szétgraffitizett” épületekkel. Az erkélyeken anarchista zászlók „lobognak”. A falakat marxista héroszok „díszítik”. A legtöbb közterületen pedig ott „ragyognak” a vörös csillagok. Exarheiában napközben is tele vannak emberekkel az utcák. Félreértés azonban ne essék: nem a turisták lepték el a kerületet. A külföldiek ugyanis nem igazán akarnak idekeveredni. Bár Exarheia első benyomásra, főleg napközben „hangulatos” kis kerületnek tűnik a kávézókkal, a közösségi menzákkal, a közterekkel; de ha leszáll az est Exarheiában, akkor még egykönnyen a Hős utca is játszótérnek tűnhet.

A helyi vendéglátóegységeket egytől egyig baloldaliak irányítják. Nincs kávézó, kocsma, étterem, ahol ne lógna legalább egy kép az 1973-as, katonai junta elleni lázadásokról. Negyvenhat évvel ezelőtt az amerikaiak által is támogatott elnyomó rendszerrel szemben itt lázadtak fel a diákok, s a munkások. A hatalom válaszul tankokkal hatolt be az Athéni Politechnikai Intézet épületébe. A végeredmény egy elképesztő vérontás és tisztogatás lett. A kerületben élők szerint miattuk bukott a katonai junta, bár erről mai napig nincs konszenzus sem a történészek között, sem pedig a görög közéletben. Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Exarheia mára már fogalom, amely egyet jelent „az autoriter rendszerekkel szemben vallott ellenkultúrával és ellenállással”. És ezt meg is „ünneplik minden évben” – természetesen a maguk módján:

A baloldali atmoszféra egyébként már korábban is felütötte a fejét Exarheiában. A náci megszállás alatt itt volt az ellenállás egyik gócpontja. A 2008-as gazdasági világválság kirobbanásakor pedig szintén itt törtek ki a „leghevesebb lázadások”. Apropó: ugyanebben az esztendőben, Exarheiában lőtt le egy rendőr egy 15 éves fiút, Alexandrosz Grigoropuloszt. A sráccal állítólag egy gellert kapott lövedék végzett. Azóta minden évben, december 15-én erről is „megemlékeznek” a szélsőbaloldaliak – még mindig a „Still not loving police” címszó jegyében.

Exarheia nem csak a marxisták, az anarchisták és az Antifa-tagok bástyája. A romos, elhagyott épületekbe az idő múlásával beköltöztek az illegális bevándorlók; és ahogy az az ilyen környékeken elő szokott fordulni: megjelentek a drogkereskedők és a „herbálkárosultak” is. A szélsőbalosok tényleg nagyon odavannak a migránsokért. A mainstream média pedig ezt nagyon komálja. Ha be is merészkednek a kerületbe, szinte csak arról forgatnak riportot, hogy a „helyiek mennyire szolidárisak mindenkivel”. Persze, mint oly sok minden, ez is csak egy „szép mese habbal”. A görög anarchista ugyanis nem az a nyughatatlan típus. Amennyire tudja, „megtartóztatja magát” (ilyenkor mondjuk csak egy bombát dob az AFP hírügynökség athéni irodájára), a rendőrség pedig cserébe nem razziázik a kerületben. Csak akkor, ha nagyon muszáj.

Azonban az esetek döntő többségében szó sincs „önkontrollról”. Főleg akkor, ha szélsőjobboldaliakról van szó. Exarheiától nem messze található a legidősebb görög futballklub, a Panathinaikosz (PAÓ) otthona, az Aposztolosz Nikolaidisz Stadion. Az egyik legsikeresebb focicsapat ultrái (Gate 13) a szélsőbaloldal felé húznak. Míg a városi rivális, a pireuszi Olimpiakosz fanatikusai (Gate 7) viszont a jobboldallal, illetve a szélsőjobboldallal (Arany Hajnal) szimpatizálnak. A két csapat összecsapása nem egy „hétköznapi derbi”. Egy politikai, társadalmi meccs is egyben, amit a legtöbbször a szurkolók nem tudnak benntartani a stadionokban. A Gate 13 ultráit gyakorta látjuk antifasiszta tüntetéseken. A Gate 7 viszont inkább az Arany Hajnal demonstrációin parolázik. Ha pedig eldurvul a helyzet: úgy végeznek egymással az utcán, mint hat évvel ezelőtt, amikor is egy antifasiszta rappert, Pavlosz Füszaszt a neonácik eltettek láb alól, cserébe az anarchista Népi Forradalmi Harcosok Erői likvidálták az Arany Hajnal tagjait.

Béke talán csak egyszer köszöntött be Athén sötét felébe: Alexandrosz Grigoropulosz Olimpiakosz-szurkoló volt, de a PAÓ mégis kitett egy drapit a lelőtt fiatal emlékére. A szélsőbaloldali erőszak azonban láthatóan nem csökken: egyre több országban üti fel a fejét az Antifa. Görögországban mindenesetre most mással vannak elfoglalva. A hétvégén legalább százezren lehettek azon a tüntetésen Athénban, melynek apropója a macedón névvita volt. Alekszisz Ciprasz (Sziriza) a 27 éves vita végére akar pontot tenni azzal, hogy megállapodott Görögország északi szomszédjával a volt jugoszláv tagállam nevéről. Ahhoz, hogy Macedóniából hivatalosan is Észak-Macedónia legyen, csütörtökön kell döntenie az athéni parlamentnek. A görög kormány egy bizalmatlansági indítványt már túlélt a múlt héten, kérdés, hogy mi fog történni ezen a héten.

(A képeket szerkesztette: Kozma Zsuzsi)