Uniós intézmények az ideológia szolgálatában
2021.03.11. 18:00
„Az európaiak 69 százaléka vélekedik úgy, hogy az azonos neműek házasságát egész Európában engedélyezni kell” – állapította meg az Eurobarométer 2019. májusi tematikus felmérése. Az adatra úgy hivatkoznak, mint az „európaiak” véleményére, noha egyáltalán nem beszélhetünk uniós szinten egységes véleményről. Ahogyan korábbi cikkemben is írtam, az egyes tagállamok genderideológiával és LMBT-jogokkal kapcsolatos hozzáállása eltérő, nincs konszenzus a kérdésben. Ennek ellenére az EU intézményeiben évtizedek óta zajlik a jogkiterjesztés: eleinte burkoltan, a diszkrimináció és zaklatás elleni küzdelemre hivatkozva, napjainkra azonban már teljesen nyíltan, a hagyományostól eltérő nemi identitásokat és szexuális orientációkat propagálva.
Jóllehet az EU mottója az „egység a sokféleségben”, úgy tűnik, hogy a brüsszeli buborékban a sokféleség a kultúrák és népek különbözősége helyett a szexuális orientációkra és a nemi identitásokra utal. Jelenleg úgy fest, hogy Brüsszel a tagállamok ellenállásának letörésére és jogi úton véghezvitt társadalmi mérnökösködésre törekszik, ahelyett hogy az uniós alapszerződéseknek megfelelően tiszteletben tartaná az alkotmányos és nemzeti önazonosságukat. A genderideológia terjesztése és az LMBT-közösség számára biztosított (többlet)jogok kiterjesztése az EU-ban nem ma és nem is az elmúlt pár évben kezdődött: több évtizedes folyamatról van szó.
Az első, jelentősnek mondható lépést mintegy három évtizeddel ezelőtt az Európai Parlament (EP) tette meg, mikor felszólította az uniós tagállamokat, hogy dekriminalizálják a homoszexuális kapcsolatokat. A felhívásnak a közösség akkori tagjai fokozatosan eleget is tettek, így 2014-re Európa vált a világ első olyan régiójává, ahol minden országban legális a homoszexualitás. Az 1997-es amszterdami szerződés kimondta, hogy tilos a szexuális orientáció alapján történő diszkrimináció. Eddig szinte példa nélküli figyelmet kapott a szexuális és nemi kisebbségek ügye, de innentől kezdve jelentős mértékben felgyorsult a jogkiterjesztés az egyes tagállamokban: a 2000-es évek elejétől egyre több uniós ország legalizálta a homoszexuális házasságot, és ismerte el jogilag az azonos neműek együttélését, valamint tette lehetővé a jogi nemváltást. Mikor 2004-ben a történelmi léptékű bővítés keretében hazánk is az EU tagja lett, már nem lehetett úgy belépni, hogy a csatlakozni kívánó ország ne érje el legalább az akkor meghatározott jogi minimumot ezen a területen. Ez sem bizonyult azonban elegendőnek a szexuális és nemi kisebbségek jogaiért küzdő aktivistacsoportok és a brüsszeli intézmények szemében.
A jogkiterjesztés folyamata az EP-ben indult, és a mai napig elmondható, hogy továbbra is az uniós testület jelenti a genderideológia és az LMBT-propaganda terjesztésének legfőbb motorját. Rendszeresen fogadnak el olyan állásfoglalásokat és határozatokat, melyben követelik a tagállamoktól a szexuális és nemi kisebbségek elleni állítólagos diszkrimináció megszüntetését, és számukra többletjogok megteremtését. Hogy miért foglalkoznak ennyire behatóan ezekkel a kérdésekkel az EP-ben? Azért, mert egy meglehetősen népes és ennél fogva erőteljes lobbicsoport jött létre az intézményen belül, mégpedig az LMBT-közösség jogegyenlőségével foglalkozó frakcióközi csoport (LGBTI Intergroup). A formációhoz 2019-ben a választások után újjáalakuló EP-ből 152 képviselő csatlakozott. Ez azt jelenti, hogy az EP-képviselők ötöde tagja a csoportosulásnak (hazánkból Donáth Anna és Rónai Sándor), ezzel pedig megközelítik a legnagyobb frakció, az Európai Néppárt tagjainak számát. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a következő években is számíthatunk támadásokra az EP részéről az LMBT-közösség érdekében való fellépésre hivatkozva.
Az Európai Bizottság valamivel később kapcsolódott be a jogkiterjesztés folyamatába. Mivel a diszkrimináció elleni fellépésre csak az amszterdami szerződés hatályba lépésével szerzett jogot az intézmény, az LMBT- és a genderideológia terjesztésében betöltött szerepe mintegy két évtizedes múltra tekint vissza. Jelentősen hozzájárult a homoszexuálisok ügyének előmozdításához a bizottság azzal is, hogy az uniós költségvetésből – magyarán az EU adófizetőinek pénzéből – euró-százmilliókat költöttek érzékenyítő programokra. 2015-ben adták ki az uniós testület nevével fémjelzett első olyan keretdokumentumot, amely az „LMBT-egyenlőség” előmozdítását célzó intézkedéseket tartalmazta. Azóta Vera Jourová vezetésével éves szinten készítenek jelentéseket a szexuális és nemi kisebbségek helyzetéről az EU-ban, amelyek sok tekintetben már nem az állítólagos diszkrimináció tilalmáról szólnak, hanem extra jogokról, például arról, hogyan lehetne elősegíteni alkalmazásukat a bizottságban.
A bizottság 2020 novemberében nyilvánosságra hozott egy 2025-ig felvázolt LMBTQI-stratégiát, melyben többek között jogharmonizációt követelnek a „szivárványcsaládok uniós szintű elismerése érdekében”. Ez azt jelenti, hogy habár a magyar Alaptörvény szerint házasság csak egy férfi és egy nő között jöhet létre, Brüsszel arra kötelezné hazánkat, hogy a más tagállamban kötött homoszexuális házasságokat is ismerje el. Mindezt ráadásul úgy, hogy a családpolitika tagállami hatáskörbe tartozik, tehát a bizottság ezzel a javaslattal (is) túllépne a hatáskörén.
Nem beszélve arról, hogy gazdasági következményei is lehetnek annak, ha valaki nem hódol be az LMBT-kurzusnak: tavaly nyáron Helena Dalli esélyegyenlőségért felelős biztos vezetésével hat lengyel várostól vontak meg uniós forrásokat LMBT-mentes övezetek kialakítása miatt. Egyre valószínűbb, hogy a brüsszeli kiterjesztő értelmezés szerint az egyértelmű definícióval nem rendelkező jogállamiság fogalom részévé válhatnak a szexuális és nemi kisebbségeknek biztosított többletjogok. Ez az uniós intézmények részéről ideológiai nyomásgyakorlásnak és pénzügyi zsarolásnak minősül. Márpedig a hagyományos családmodellben gondolkodó heteroszexuális többséget nem lehet félreállítani egy kisebbségi csoport vélt vagy valós sérelmei miatt. Még akkor sem, ha a kiterjedt lobbihálózat hatalmas politikai nyomást helyez a döntéshozókra. Az EP és a bizottság felülről lefelé irányuló, kérlelhetetlenül LMBT-párti politikája egyértelműen társadalmi mérnökösködésnek minősül.
Hazánkban az Alaptörvény és más jogszabályok is tiltják a diszkriminációt. Az állam mindenki számára ugyanazokat a jogokat biztosítja, egyenlő mértékben: semmilyen tulajdonság, így a szexuális orientáció vagy a nemi identitás miatt sem lehet valakit hátrányosan megkülönböztetni. Véleményem szerint tehát ezen a téren nem merülhet fel probléma, ha valaki mégis úgy érzi, hogy diszkrimináció érte, akkor megilleti a megfelelő hatóságokhoz fordulás joga. Természetesen a brüsszelieknek ez nem megfelelő garancia, az uniós intézmények továbbra is az LMBT-közösségeknek biztosított többletjogokért harcolnak.
Miközben a tagállamok, sőt, az egész világ a koronavírus-járvány és az azt követő gazdasági válság ellen küzd, a brüsszeli buborékban továbbra is a szexuális és nemi kisebbségek kérdésével vannak elfoglalva. Ahelyett, hogy az elbaltázott vakcinabeszerzést próbálnák meg helyrehozni, az uniós intézmények folyamatosan Magyarországon és Lengyelországon kérik számon az LMBT-közösség helyzetét, és napirenden tartják a témát. Ebből is kitűnik, kinek mi a fontos: az emberéletek vagy az ideológia.