Spengler

A 20. század elején élt egy remek német filozófus, akit Oswald Spenglernek hívtak. 1918-ban ő írta meg A Nyugat alkonya című méltán ismert művet, melynek hírneve a mai napig kitart, és amelyben megfogalmazott gondolatok máig élnek azoknak a tudatában is, akik sem a szerzőről, sem a műről nem hallottak soha életükben.

75 évvel később és egy kontinenssel arrébb egy David P. Goldman nevű zsidó újságíró az Asia Timestól úgy dönt, hogy feltámasztja a német gondolkodót, és Spengler álnéven kezdte újrafogalmazni-tömöríteni a filozófus legfontosabb üzeneteit. Így keletkeztek a „Spengleri Univerzális Törvények”,melyek közül az első, és legfontosabb így hangzik:

A hangsúly azon van, hogy „tud”.

Ugyan „Spengler” civilizációkról ír, de működik kisebb egységekkel is: ameddig egy nemzetben megvan az élni akarás, addig szinte lehetetlenség elpusztítani.

Bizonyíték erre többek között a zsidó történelem: lehetünk mérgesek a zsidókra, ahogy a palesztinokkal bánnak, vagy lehet a '30-as évek szintjére lesüllyedve utálni őket, és hajnali kettőkor nézni YouTube-on a „Hogyan irányítják a Rotschildok az háttérhatalmat?” jellegű videókat, de az igazság az, hogy háromezer év után a mai napig él és virul a zsidó kultúra. Pedig kevesebb nép létezik a Madridtól Babilonig, amelyik nem akarta őket kiirtani legalább egyszer, mint amennyi igen.

Az inkák és a rómaiak

De ilyen történet a lengyel, perzsa, szír, görög nép története is. Több évszázad elnyomás és idegen fennhatóság után is képesek voltak önazonosságukat megtartani, és abból egy új államot felépíteni.

Vagy a leglátványosabb: a jelenleg ismét magára találó, reneszánszát élő inka – kecsua – nyelv. Átéltek kétszáz évnyi népirtást, behurcolt betegséget, félig kihalt a nyelvük, és mégis máig élnek, kezdenek ismét magukra találni, ősi gyökereiket feltámasztani.

Úgyhogy úgy tűnik, hogy Spengler törvénye valóban működik: egy kultúra csak akkor tud meghalni, ha már nem akar többé élni.

Amit viszont a legtöbben félreértenek ebben, az az, hogy Spengler nem az uralkodóról, a kormányról, vagy csak úgy általánosságban az államról beszél, hanem magáról a népről. Az emberekről, az egyénekről, akik alkotják.

Mert hogyan pusztíthatja el néhány pár százezer fős barbár törzs a hatalmas, 50 milliós Római Birodalmat?

Hogyan pusztíthatta el néhány százezer mezítlábas indiai a világ valaha volt legnagyobb államát, a Brit Birodalmat?

Persze nyilván szerették a római fiatalok, talán tisztelték is a hazájukat, de annyira azért már nem, hogy kimenjenek a nedves, sáros civilizálatlan távoli provinciába harcolni a szászok ellen. Mint ahogy a brit anyukának is elképzelhetetlen lett volna, hogy a rendezvényszervezői pályára készülő, majd később a világot biztosan megváltó fiacskáját elküldje mondjuk Dél-Szudánba harcolni.

Olyannyira elképzelhetetlen volt, mint most itthon az, hogy egy magyar fiataltól elvárjuk, hogy akárcsak egy hat hónapos sorkatonaságra elmenjen.

Trianonra rátérve

Borzalmas, ami Magyarországgal történt. Ezt azok közül is sokan beismerték – például az angol miniszterelnök –, akik velünk aláíratták a békét 1920-ban. Minden nézőpontból az. Az új, államalkotó országok viselkedése pedig felháborító a magyar kisebbséggel szemben.

Az első világháború után nem az a kérdés, hogy kit daraboltak fel, hanem inkább az, hogy kit nem? Nézzünk csak rá a térképre: hol találunk egyáltalán igazságos etnikai határokat Nyugat-Európán kívül? Szinte sehol.

A kurdok négy részre vannak szakítva, a perzsák három, az arabok vagy húsz, összevissza vannak összenyomva vagy szétdarabolva nálunk történelmibb nemzetek is, nézzünk csak rá a teljesen véletlenszerűen Indonéziára, ahol olyan kétezer éves kultúrákat, egymással még csak rokon nyelvet sem beszélő, Ukrajna méretű országokat préseltek össze a nyugati hatalmak, akik korábban egy évezreddel Kolumbusz előtt gyarmatosították a földet Madagaszkártól Tahitiig.

Mert 1919-ben mi gyarmatként viselkedtünk. Egyedüliként Európában.

Mert milyen egy gyarmat? Nem a saját sorsát irányítja, hanem másoktól várja, hogy majd az ő sorsát mások igazságosan elrendezzék:

• mikor nekünk az antant azt mondta, hogy vonulj ki innen, vonulj ki onnan, akkor mi megtettük kérdés nélkül,
• mikor Wilson azt írta, hogy oszlassuk fel a hadseregünket, mi egyetlen kérdés nélkül hazaküldtünk több százezer határt védő katonát,
• mikor azt mondták, hogy engedjük be nyugodtan a román hadsereget Szolnokig, majd úgyis igazságosan fognak dönteni, mi elhittük nyugatnak.

A probléma az, hogy a második világháborút követő 70 évben is ugyanígy viselkedtünk: vártuk, hogy a sült galamb a szánkba essen, és meghallják a hisztinket nyugaton, hogy velünk mekkora igazságtalanság esett.

Vagy tenni kell érte, vagy továbblépni.

Az elmúlt 30 évben körülöttünk több ország bomlott fel, mint amennyi nem, és mi ezekből nulla darab négyzetkilométerrel bővültünk úgy, hogy majdnem minden határunkon jogos követeléseink vannak. Még a csóró, nálunk 300 évvel fejletlenebb, negyedakkora Albánia is jobban tudta érvényesíteni az akaratát, mint mi.

És most sincs ez másképp: várjuk a megoldást a kormánytól, a románoktól, Brüsszeltől, Trumptól, Putyintól, ki-ki ízlése szerint, de ahhoz már mindenki lusta, hogy tegyen is valamit. Pedig ha valakinek egy cél tényleg fontos, akkor azért tesz is.

Ha lemegyünk a Nyugati aluljárójába véletlenszerű időpontba, akkor olyan ötven százalék eséllyel fogunk ott találni térítőket Szöulból vagy mormonokat Denverből. Szó szerint a világ másik feléről érkeznek hozzánk koreaiak a büdös Nyugati téri aluljáróba, hogy ott aztán két csöves között gitározzanak nekünk a megváltásról, mert nekik ez fontos.

Mi viszont arra sem vagyunk képesek, hogy Bécsig vagy Krakkóig elflixbuszozzunk aláírásokat gyűjteni egy EU-s petícióhoz.

Mert a helyzet sajnos az, hogy Magyarország úgy viselkedik, mint egy vén zsémbes nyugdíjas. Már csak elmélkedik, témától függően nosztalgiázik vagy mérgelődik, de felkelni már nem kel fel a karosszékből.

Ugyan még kitesszük a székely zászlót, és nagyon-nagyon mérgesen lájkoljuk be azt az Apponyi- vagy Klebelsberg-idézetet a Facebookon, de igazából lényegében tenni nem teszünk semmit.

Ami nagy kár, mert nagyon-nagyon rég nem volt ilyen szerencsés a csillagállás:

Úgyhogy ne csak elmélkedjünk, szomorkodjunk, mérgelődjünk, és ne olyanokat szidjunk, akik szerintünk tönkretették a hazánkat, hanem nagyon egyszerű a képlet:

1. ne engedjük meg, hogy még egyszer olyan kormányunk legyen, ami az országot tehetetlen gyarmatként kezeli, mint akkor,
2. ha adódik lehetőség, tegyünk is érte, hogy az ügyet előrébb vigyük,
3. ne a románokra és szlovákokra mutogassunk, hanem ismerjük el a felelősségünket, tanuljunk belőle, lépjünk tovább,
4. és végül ha olyan szerencsések leszünk, hogy a sors felkínál nekünk még egy lehetőséget: ne legyünk puhapöcsök, hanem ragadjuk meg.

Ui.:

1787-ben a Kárpát-medence lakosságának mindössze 40 százaléka beszélt otthon magyarul, ma ez az arány 50 százalék. Vagyis arányaiban is voltunk már rosszabb helyzetben.

Akkor nem fogunk felállni a karosszékből és tenni a magyarságért.

Vegyünk példát a lengyelekről, csehekről, görögökről, spanyolokról, portugálokról, törökökről, szírekről, kurdokról, perzsákról, zsidókról, észtekről, lettekről, litvánokról, kecsuáktól, arabokról, és ne hódoljunk be a történelemnek, hanem álljunk fel, és tegyünk érte, hogy ne süllyedjünk el a történelem színpadán világviszonylatban fiatal nemzetként.