Nemrég, amikor télen az ellenzéki tüntetésekkel volt az ország elfoglalva, valaki kiábrándultan jegyezte meg: “Ha Magyarországon kétszer akkora fizetések lennének, mint Svájcban, valaki akkor is elégedetlen lenne”.

Bár szándékos túlzásnak tűnik, ez az állítás mégis szó szerint igaz, és hogy miért, arra Dr. Jordan Peterson könyvében találjuk meg a választ, akit a mai kor legbefolyásosabb nyugati gondolkodójának tartanak.

Dr. Peterson klinikai pszichológus, a Torontói Egyetem professzora, aki mellesleg májusban Magyarországra látogat, ahogy arról nemrég a 888 is beszámolt. A „12 szabály az élethez” című könyve Amerikában és általában a Nyugaton hatalmas sikert aratott, amit a legnagyobb jóindulattal tudok mindenkinek ajánlani.

Könyvének egyik fejezetében a professzor egy rendkívül érdekes kérdéssel foglalkozik: életvezetési tanácsadók, trénerek, önjelölt guruk magyarázzák el naponta, hogyan kellene sikeres életet élnünk. Mi lenne, ha helyettük egy megbízhatóbb forrásból, az evolúciótól próbálnánk tanácsot kérni életvezetés tekintetében? Le tudunk-e vonni valamilyen általános következtetést az életünkre nézve, ha az evolúciót a tudomány módszereivel vizsgáljuk?

Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha előre elmondom, hogy nem Darwin megállapítására jutott, ami szerint a legalkalmazkodóképesebb egyedek maradnak fenn, és nem is arra, hogy a legerősebbek, a legokosabbak vagy a legszebbek.

Dr. Peterson a homárok evolúcióját tanulmányozta, amelyek több mint 350 millió éve élnek a földön, nagyjából a fákkal egyidősek, számukra a dinoszauruszok elterjedése és 65 millió évvel ezelőtti eltűnése csak rövid közjátéknak tekinthető.

A rákok osztályába tartozó homárok a tenger fenekén élnek, életvitelük az évmilliók során nem sokat változott. A lakhatás központi kérdés számukra, elsődleges céljuk találni egy hasadékot vagy kő alatti odút, ami véd a külvilágtól, de olyan helyen, ahol különféle élőlények élnek felettük és lehulló maradványaik biztosítják a táplálékot. Ilyenből azonban csak kevés van, ezért a rákok rivalizálnak a frekventált helyen lévő lakásokért, bonyolult folyamatot alakítottak ki arra, hogy eldöntsék kié legyen egy lakóhely, hogy ki hol áll a hierarchiában.

Egy kihívó felbukkanása esetén a homárok megnézik ki a nagyobb, méregetik egymást, oldalaznak. Szagokat bocsátanak ki, amiből megtudják, hogy a másik mennyire egészséges, erős, fiatal. Ha ezután egyik sem visszakozik, akkor jön a birkózás, amiben az győz, aki a másikat a hátára fekteti. Utolsó lehetőségként sor kerülhet élet-halál harcra, de ez ritka, mivel egyiküknek sem érdeke a sérülés. Miután végül eldöntötték ki van feljebb a hierarchiában, a nőstény rákok már nem mennek bele bonyolult méregetésbe, a magasabb társadalmi státuszú homárral szaporodnak, feltételezve, hogy az az életképesebb. És, hogy ki a magasabb státuszú, azt könnyen meg tudják állapítani a lakás alapján. (Ha valaki hasonlóságot vélne felfedezni a rákok és az emberek világa között, az nem biztos, hogy csak a véletlen műve...). A hierarchiaharc pedig minden állatnál megfigyelhető, legyen az egyszerű vagy bonyolult, tengeri vagy szárazföldi.

Dr. Peterson tehát azt állítja a fenti megfigyelés alapján, hogy – mivel a környezet állandóan változik, és ezzel együtt állandóan változnak az fennmaradáshoz szükséges képességek is – az evolúció legállandóbb része a dominanciahierarchia. A dominanciahierarchia érzékelése mélyebben van az agyunkban, mint a gondolatok vagy az érzelmek, régebbi, mint amióta kezünk, lábunk, tüdőnk vagy csontjaink vannak. A hierarchia legalján lenni pedig nagyon veszélyes a természetes szelekció szempontjából, a legtöbb esélye a fennmaradásra annak van, aki magasabban van a társadalmi hierarchiában.

A Dr. Peterson könyvében szereplő fenti megfigyelésből azonban úgy gondolom sok más következtetést is le lehet vonni a társadalom működésére, a gazdaságra és az emberek gondolkodásra nézve.

Gazdasági kérdések tekintetében például megállapíthatjuk, hogy az emberek valójában nem jobban szeretnének élni, hanem másoknál szeretnének jobban élni. A hierarchia elmélete ezt diktálja, és az életből vett több megfigyelés is alátámasztja. Dr. Petersontól független kutatások igazolták például, hogy a fizetésemelés csak akkor boldogítja az embereket, ha ugyanakkor mások nem kapnak. Ha a fizetések általánosságban emelkednek – például mert nő a gazdaság –, akkor az illető relatíve nem lép előre másokhoz képest, ezért nem érez nagyobb megelégedettséget, függetlenül a javuló anyagi lehetőségeitől.

Az emberi élet másik örök problémája a lakhatás. Amerikában az átlagos házméret 1970-ben 130 m² körül alakult, mára azonban 200 m² felett van. A méret évről évre növekszik, mindig nagyobb ház kell, még ha milliók buknak is bele a lakáshitelekbe. Mi ennek az oka? Mindkét megfigyelés magyarázata a hierarchia, az emberek a rangsorban elfoglalt helyüket szeretnének bizonyítani a nagyobb fizetéssel vagy nagyobb házzal, úgy, ahogyan a rákok.

Általánosságban a kapitalizmus tekintetében is megállapíthatjuk, hogy az emberek nem fogadják el tartósan a hatalmas vagyoni különbségeket. Köztudott, hogy demokráciát csak széles középosztályra lehet építeni, ami a többségnek megadja az egyenlőség érzetét. Amerikai közgazdászok gyakran érvelnek azzal, hogy nem számítanak a vagyoni különbségek, mert a kapitalizmusban az alsóbb osztályok is egyre jobban élnek és többet engedhetnek meg maguknak, mint régen nagyszüleik. Ezek az érvek azonban nem veszik figyelembe a hierarchia szerepének fontosságát az egyének életében. A szocializmus vonzereje talán éppen abból adódik, hogy megszünteti a versenyt és egyenlőséget ígér akkor is, ha az adott nemzet emiatt lemarad.

Megállapíthatjuk tehát, hogy teljesen igaza volt annak, aki a téli tüntetésekkor kijelentette, az ország egy része a svájci fizetések kétszeresével sem lenne elégedett. Az elégedettséget ugyanis a hierarchia szemszögéből érzékelik az emberek, ami önmagában független az adott ország átlagos életszínvonalától. Mindig lesznek viszont, akik a politikában látják a másokhoz viszonyított lemaradásuk okát, és ezért bázist nyújtanak a különféle megmozdulásoknak. A fontos az, hogy az egyes emberek elégedetlensége soha ne menjen át öncélú rombolásba, mint amilyen a francia, vagy a bolsevik forradalom volt, amikor a csőcselék került hatalomra, majd minden csak rosszabb lett és végül már a sajátjaikat kezdték el irtani.

Végül, ha Dr. Peterson hierarchia megfigyelését igaznak tekintjük, mondhatjuk-e, hogy mindenki örök versenyfutásra van ítélve a másik emberrel szemben, és valaki mindig vesztes lesz a státuszért folyó harcban? Azt gondolom, végső soron azt kell felismernünk, hogy nem vagyunk rákok. Az énközpontú homár, aki kizárólag saját jólétében és státuszában gondolkodik, a liberális embertípus mintaképe. Mindkettőjük hitvallása úgy hangzik: “első az önérdek”. A homárokkal ellentétben az emberek azonban közösségeket, nemzeteket alkotnak, képesek értelmet találni valami önmaguknál nagyobbnak a szolgálatában. Egy embernek a hierarchiában elfoglalt helye az élete során változhat, de függetlenül attól, hogy éppen hol helyezkedik el, akkor is lehet győztes, ha a kibővített családja, a közössége, a nemzete sikeres.

Talán ennyit kell felismernünk, és individualizmus helyett a nemzet ügyének segítését értelmes célként kell magunk elé állítani.