Üzenetet kaptam nemrég. Olyan ember írta, akit ha nem is kedveltem, de valaha korrekt munkakapcsolatban álltunk. Egy televíziós produkcióban szerepeltünk együtt, ő volt a szerkesztő és az egyik állandó szereplő. Régen volt, olyan nagyon nyomot sem hagyott az életemben, most mégis itt a levél: azt írja P. úr, hogy valamikor normálisnak tűntem, nem érti mi lett belőlem??? Három kérdőjellel, hogy érezzem a törődést. Nyilván látta a Sajtóklubot, olvassa cikkeimet, és lassan-lassan összeállt neki a kép: jobboldali, nemzeti újságíró vagyok.

Normálisnak lenni – a liberális megfogalmazás szerint – olyasvalakit jelent a politikai térfél jobb oldalán, aki nem zavar sok vizet. Aki lomha észjárású, kimódolt, kicsit sznob, afféle 19. századi úriember, mentes minden bizalmaskodástól, roppant udvarias és mindig megválogatja a szavait.

Valaki, akivel könnyű elbánni.

Hiszen önképük szerint P. úr és barátai nagyon intelligensek, lazák és szellemesek, humánusak, egyes egyedül felelősek a közjó előmozdításáért. Számtalan receptjüket pedig szívesen bocsátják a világ elé, szavaik (nem tetteik!) nyomán pedig szabadság, egyenlőség és testvériség sarjad mindenütt. Szükséges tehát, hogy közéleti ellenfelük önként alávesse magát a reguláiknak, ebben az esetben P. úr és barátai engedélyezik az illető számára a szabad mozgást. Ha az illető igazi konzervatív (vagyis tutyimutyi faszkalap) akár a közügyekben is részt vehet, persze, szigorú megfigyelés mellett egy életen át, hiszen ezekkel a nemzetiekkel soha nem tudni, hogy is állunk. Ha pedig megbotlik, mondjuk feltámad benne az igazságérzet, vagy megkérdőjelezi tartótisztjei döntéseit, a falka ráront és kíméletlenül leteríti.

P. úr és barátai úgy tekintenek a magyar jobboldal felemelkedő üdvöskéire, akik rendszerint vidéki gyerekek, és némi levegőt, egészséget csempésznek az ő rothadt világukba, mint a saját tulajdonukra. Kivetik a csalit, majd ha ráharaptál, kifárasztanak, megszákolnak. Nekik a magyar nemzeti oldalról közéjük ácsingózott fiatal tehetség az igazi nagy fogás. Ady Endre óta ezt játsszák. Saját tulajdonuknak tekintik az illetőt, kitanítják, kiképzik, pénzelik, majd tehetségét és tudását saját szolgálatukba állítják.

Fontos azonban megjegyeznünk, hogy P. úr soha, de soha nem osztogat irányelveket például Grecsó Krisztiánnak, aki falusi származását azzal kompenzálta, hogy szemérmetlen könyvben a nyilvánosság elé tárta Szegvár ügyes-bajos dolgait. Volt abban minden: hogy ki, kivel, mikor és miért, a földijei persze nemcsak rá, hanem a családjára is neheztelnek a mai napig. Krisztián viszont nem az otthoniaknak, hanem a budapesti brancsnak írta a könyvét, akik örömmel vették, együtt röhögtek Krisztiánnal a sok buta paraszton, majd cserébe futtatják a mai napig, tömik pénzzel, a hálózat önzetlenül segíti.

Soroljam a további példákat? Maradjunk annyiban, hogy rengetegen eladták magukat.

Az én bűnöm pusztán annyi, hogy keresztülhúztam a számításukat. Nem kellett a barátságuk, nem kellett a befolyásuk, nem szegődtem el hozzájuk beszélő majomnak. Hogy hűséges maradtam szülőföldemhez, magyar népemhez és – nem utolsósorban – önmagamhoz. Vagyunk így egynéhányan. Nem az irodalom és az újságírás szegénylegényei, hanem egy P. úréknál igazabb, magasabb színvonalú, önazonos kultúra hordozói, szószólói, szerény szolgálói vagyunk. Semmiféle kisebbségi érzésünk nincs, nem is lehet, ha az ő teljesítményeikre nézünk. Igazából mulat az ember azon, hogy mennyivel többet tud a nagyvilágról és a hazájáról, mennyire jártasabb az élet dolgaiban, mennyivel jobb mindenben, mint ezek a félbemaradt, torz figurák, akik kalitkába zárták önmagukat, és onnan csicseregnek a szabadságról.

P. úr máskülönben senki. A szó szoros értelmében. Viszont felhatalmazva érzi magát, hogy a miből mivé lett kérdésben irányelveket osztogasson.

Mert a liberálisok ilyenek. Abszolút tárgyalásképtelenek. Velük a saját és a mi szerepünkről beszélgetni nem pusztán reménytelen, de teljesen haszontalan foglalatosság. A liberálisokat le kell győzni, a helyükre kell szorítani. Ha ezt nem tesszük, teljesen elburjánzanak, és a jó kis akolmelegből kifelé beszélve majd ők mondják meg nekünk, mit gondolhatunk és mit nem.

Hát, nem fogják megmondani.