Annyi bizonyos, hogy az állatvilág képviselőihez viszonyítva — főleg ami a nemes nagyvadakat illeti — meglehetősen törékenynek tűnünk. Ráadásul — a látásunkat kivéve — érzékszerveink szinte mind elsorvadtak. Mégis ott tartunk, hogy planétánk többi lakója — a mikrobáktól a hatalmas és csodálatos vadállatokig —, minden lény immár zsarnokságunkat nyögi, és hihetetlen iramban növekvő populációnk sok fajt lassan teljes kipusztulással fenyeget vagy szűkös rezervátumokba szorít vissza.

Ennek az ellentmondásos sikernek nem más az alapja, mint az, hogy mi, emberek az állatvilág lehetőségeit messze meghaladó szinten vagyunk képesek együttműködni. Ez a mi specialitásunk. Ezt pedig a kommunikációs képességünk minden fajtól élesen megkülönböztető színvonala teszi lehetővé. A beszélt nyelv, a gondolkodás, az elképesztő eszközkészítő képességünk, a technika, mind annak a komplex és organikus rendszernek a részét képezik, amit egyszerűen kultúrának nevezhetünk. Felejtsük most el azt a "kultúrát", amelyet sajtótermékek megfelelő rovataiban böngészgetünk (mindez ezer szállal kötődik mélyebb értelemmel felruházandó fogalmunkhoz), de most nem valamiféle csecsebecséről van szó, mint egy szál virágról, amit jókedvünkben a gomblyukunkba tűzünk, és ha megunjuk, az árokpartra vetünk, hanem egy olyan alapvető antropológiai meghatározottságról, az élő szervezetek összetettségéhez és elevenségéhez hasonlítható struktúráról, amely nélkül nem tudnánk tízmilliós városokat üzemeltetni, sőt barbár módon és rövid időn belül felzabálnánk egymást. Tehát létezésünk és fennmaradásunk a jól szervezett együttműködés lehetőségében gyökerezik, amelynek maga a rendszere ez a kultúra, az emberi élet "művelése", amelynek része a beszélt és írott nyelv, a média, de ugyanígy a technika-technológia, a gazdaság, tudomány, művészet, vallás, politika és minden, amit emberi világunkban magunk körül látunk (iskolák, intézmények sokasága, szórakozás...), sőt mindaz, amit nem mindig látunk: eszmék, szimbólumok, képzetek, hiedelmek, ideológiák... Ezeket nem szabad önmagukban, külön álló jelenségekként felfogni, mert állandó dinamikus elevenséggel hatják át egymást. Erre utal hangsúlyos meghatározásunk, hogy ti. szerves, organikus rendszer, tulajdonképpen maga egy adott emberi közösség lüktető élete.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra: ha fajunk legalapvetőbb tulajdonsága a magas szintű kommunikációs képességek által lehetővé tett bonyolult és mindenre kiterjedő együttműködés képessége, akkor az embernek meg kell döbbennie azon a pimasz és orbitális hazugságon, amely az ún. liberalizmus egyik alaptétele, hogy ti. az emberi életünk alapja, alfája és ómegája az egyéni, individuális létezés. Ez olyan képtelenség, hogy szinte értelmetlen vele teoretikus vitát folytatni. Azt a szégyentelen ideológust, aki mondjuk Strasbourg hangulatos belvárosának egyik kávéházi teraszán üldögélve írogatja kinyilatkoztatásait az egyén korlátlan kibontakoztatásának dogmatikus agyréméről, miközben azt a kávét kortyolgatja, amelyet etióp földművesek éhbérért termelt magvaiból őröltek, azt a bagettet majszolgatja, amelynek gabonáját szorgalmas gazdák termesztették, ügyes pékek sütötték forró kemencékben, mikor ficereg a drága fehérneműjében az alfelén, melynek gyapotja talán a távoli India ültetvényeiről származik verejtékes munka eredményeként, és amelynek szövetét valamely távol-keleti varrónő bámulatos szorgalma készített kényelmes ruhaneművé, tehát ezt a pöffeszkedő és vak és pofátlan individualistát minden érvelés és érdemi vita nélkül kivinném egy vadon közepébe egy helikopterrel, egy szál semmiben arrébb billentve, hogy most valósítsd meg magad, te csodálatos nagy individuum! Majd három nap múlva visszatérnék, hogy megnézzem, mi maradt belőle, ha egyáltalán...

De ne felejtsük el, hogy ezeknek a sarlatánoknak ugyanilyen téveszméjük, hogy emberi társadalmat — amely a leghülyébbek szerint tulajdonképpen nincs is — lehetséges az önzésre mint végső alapelvre építeni. Erre se nagyon van mit érdemben mondani. Elég a Nyugat bulitársadalmainak örvénylő válságjelenségeire pillantani, vagy elképzelni azok helyzetét és állapotát 5-10-15-20 év múlva... Minek fáradságos érvelésekkel vesződni, mikor a valóságnak ilyen egyértelmű és világos példái mutatják e légből kapott hatalmi ideológia emberi természetünknek teljesen ellentmondó voltát — a borítékolható szégyenletes bukás fenyegető árnyékában.

Közhely, hogy a kommunikáció minden. Minthogy nyilvánvalóan ez fajunk létezésének alapja, a közhelyeknek azon csoportjába tartozik, amelyek valóban alapigazságok. Ez jövőnk záloga, ez jelenti a legnagyobb kihívást és feladatot. Fajunk és immár egész planétánk egén tornyosuló fenyegető válságok viharfelhői mind külön-külön is igen ijesztőek: túlnépesedés, az erőforrások fokozatos kimerülése, környezetszennyezés, klímaváltozás, komplett ökológiai rendszerek sodródnak a teljes összeomlás felé et cetera. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy ezekkel a félelmetes válságjelenségekkel — az egész összetett kommunikációs rendszerünk, tehát kultúránk tervszerű és módszeres szétroncsolása mentén — hanyatló és felbomló civilizációnk egyre degeneráltabb, elhülyültebb, a cselekvőképes közösséggé szerveződésre egyre képtelenebb nemzedékeinek kell majd megbirkóznia: a ma még elképzelhetetlen méretű és természetű katasztrófa elkerülhetetlennek látszik.

Fajunk útjának olyan szakaszához értünk, amelyben alapvető sajátosságunk, amelynek létünket köszönhetjük, a teljes felbomlás jeleit mutatja. Evolúciós zsákutcába jutottunk. Kultúránkat — tehát ezt az emberi együttműködéshez, egyáltalán a működéshez nélkülözhetetlen összetett eszközrendszert — egy szűk és elképesztő túlhatalomhoz jutott pathokrata-plutokrata elit saját szűk látókörű stratégiai érdekei mentén kisajátította a kommunikációs technológiák és a média, annak globális-globalista gigacégei, sőt az egyetemek, a tudományos intézmények és a politikai intézményrendszer segítsége által. Így immár könnyedén, szemmel láthatóan sőt szégyentelen leplezetlenséggel terelgetik egész emberi világunkat egy elborzasztó, embertelen, utópisztikus-futurisztikus, soha nem látott mértékben diktatórikus jövőtlenség felé.

Ezért az emberi közösségeink integritásának megőrzése nem ízlés és politikai jelszavak, hanem szó szerint élet-halál kérdése. Ha a kultúrát élő szervezethez hasonlítottuk, akkor annak központjában mindig valamely eszmerendszer állt, amely szimbolikus mintázataival áthatotta nyelvünket, minden intézményünket, ez lüktetett társadalmaink szívében. A kultúra centrumát rendesen valamely vallási-mitologikus és a hozzáfűződő kultikus szimbólumrendszer foglalta el, amely meghatározó mintázatként formát öltött a közösség minden élettevékenységében. Nyugaton az újkortól kezdve, miután a középkori világot a nagy pestisjárványok alapjaiban megrendítették, fokozatosan az európai eszmék váltakozó egymásutánja vette át ennek szerepét. Ez az első francia forradalomban minden hangzatos jelszó ellenére — "ész", "szabadság", "egyenlőség", "testvériség" — a guillotinok vérözönébe torkollott, majd a huszadik században a nemzeti szocialista és bolsevik diktatúrák borzalmát hozta létre. A Nyugat eszmeteremtő korszakai — és rettenetes kataklizmái — után létrejöttek a soha nem látott kényelmet hozó jóléti társadalmak. A fogyasztói társadalomban a pénz, a jólét és a szórakozás szelleme-szellemtelensége kezdett áthatni mindent, de a háttérben már szakemberek, stratégák, agytrösztök műhelyeiben készítették a legsilányabb kitűzőszövegek színvonalára leszállított nem is eszméket, csak a hatalmi státusz körülbástyázását szolgáló jelszavakat és eszmepótlékokat, amelyek immár egyértelműen nem a társadalom szervezését hanem annak fragmentálását kívánják szolgálni, hogy új, egymástól atomizáltan elzárt individuumokból álló tömegtársadalmat hozzanak létre, amely már nem képes sem felismerni sem megfogalmazni saját érdekeit, és elesik a cselekvő közösség szerveződésének lehetőségétől. Így válva teljesen és végleg kiszolgáltatottá a hatalom túlságosan is valós de rejtett erőinek.

Ebbe a keretbe helyezve nyer értelmet az a képtelenség is, hogy a társadalom tört részét képező szexuális devianciák útjára sodródott embertársaink mondvacsinált jogai és követelései a politikai élet előterébe kerülhettek. Ahogy Lévi-Strauss strukturális antropológiájában azt kifejtette, minden emberi közösség legelső és legelemibb szervezése a férfiak és nők szerepének és kapcsolatának szabályozásával kezdődik, minden társadalom a család különböző intézményesített formái körül kristályosodik ki. Ennek ötletszerű, ideológiavezérelt és erőltetett átalakítása tehát szintén létezésünk alapjait fenyegeti! A nyílt és agresszív és folyamatos támadás a világunkat felépítő elődeink hagyományai, a nemzeti és patrióta érzület ellen szintén ebbe, a tervszerű fragmentáció folyamatába illeszkedik. Minden valóságos identitás felszámolása által sterilizált falanszteremberek anorganikus tömegét kívánják létrehozni, amely már csak egy könnyen terelhető nyáj, "csürhe" (G. Simmel), és nem egy organikusan szerveződött társadalom vitalitásával rendelkező közösség. Korunk egyik legijesztőbb fejleménye, hogy a hatalom birtokosai törekvéseiket immár szégyentelen nyíltsággal merészelik érvényesíteni, mert úgy látják, hogy Nyugat társadalmai már elvesztették azokat képességeiket, amelyek saját érdekeik felismeréséhez és képviseletéhez, tehát érdemi ellenálláshoz szükségesek lennének. És úgy látszik, ebben nem is tévedtek. A szemünk előtt játszódik le az egykor büszke nyugat-európai nemzetek teljes kulturális és demográfiai öngyilkossága. Sőt már ott tartunk, hogy a hasznos idióta politikai aktivisták őrjöngéséből egyre élesebben kihallatszik a fehér ember pusztulásának óhaja! (Mindez a "faji egyenlőség és egyenjogúság" hangzatos eszmepótlékának ordibálása közben...)

Van még hova hátrálni?!

A kultúránk és a hagyományos értékeink nem csecsebecsék, hanem életünk, fennmaradásunk zálogai. A legújabb kommunikációs technológiák bűvkörében felnövekvő Z generáció jövőjével kapcsolatban még a szakemberek körében is nagy a bizonytalanság. A ma gyermekei és fiataljai a jövő felnőttjei, nekik kell majd átvenniük, hordozniuk és tovább adniuk azt a világot, amelyet elődeiktől örököltek: magát az életet. Mindezt vélhetően soha nem látott történelmi kihívásokkal dacolva... Ezért a kultúrharc jelentőségét nem lehet túlbecsülni — mint ahogy múltunk gyakran igen nehéz, de valamiféle méltóságot mégis hordozó élete és az előttünk felsejlő embertelen disztópia világának iszonyata között feszülő különbséget sem.

Nincs hova hátrálni.