A Magyar Idők hasábjain megjelent egy írás, amelyet egy olyan közíró jegyez, akiről az interneten semmilyen információ nincsen. De N. Horváth Zsófia már megint a buzilobbiért aggódik, és látszólag egy színielőadás miatt kesereg, de itt többről van szó. Sokkal többről.

Két különböző felfogásról, két merőben más elképzelésről, két világnézetről, sőt azt hiszem, hogy itt a változó világhoz történő hozzáállásról van szó.

Szerintem sokan nem tudják feldolgozni azt, hogy a jobboldali aktivizmus zászlóshajóját jelen pillanatban egy meleg, zsidó férfi kormányozza (MILO), és mondjuk nem egy, antiszemita, tradycyonalysta tudomisénki. Lovas nemzetünk István király óta mindig is fogékony volt az újra és nyitott a változásra, kár, hogy sokan ezt nem értik. Egyesek még mindig a posztromantikus, horthysta időszakot hoznák a maga anakronizmusával és megosztottságával. Mi most történelmi időket élünk, nem a múltat szeretnénk helyrehozni, hanem a jövő alapjait lefektetni.

A magyar jobboldali nyilvánosság egy részét még mindig a kommunista belügyi tudósítók, a náci romantikát dédelgetők és a megkövesedett Wass Albert-fanok uralják. Nekik igazi trauma a 21. század, túl gyors, túl sok a gondolat, túl sok a kihívás. Egy újabb fordulatra ők már nehezebben képesek.

Pedig a 21. század az ajtónkon dübörög.