45 éves vagyok.

Imádom a hazámat a nehézségekkel együtt is.

45 éves vagyok.

Soha egy pillanatra sem gondoltam, hogy egy másik országban kellene élnem.

45 éves vagyok.

26 éve dolgozom a szakmámban, pedig mikor végeztem a szakközépiskolával, akkor a fizetésem csak a hétvégi bulizásra volt elég. Persze, akkor jó volt úgy is, és kell is a fiatalnak pár laza év.

45 éves vagyok.

Azon gondolkozom néha, mi lelte a mai fiatalokat? Azt hiszik, hogy csak kiesnek az iskolapadból és máris álomfizetés pottyan a zsebükbe? Eszükbe jut egyáltalán, hogy a szüleiknek sem volt könnyebb? A nagyszülőkről nem is beszélve, akik a második világháború után egy romhalmazból építették újjá az országot?

45 éves vagyok.

Üzenem a huszonéveseknek, nem sírni kell, nem elfutni kell, inkább kitartással, sok munkával, elszántsággal tovább építeni ezt a csodálatos országot.

45 éves vagyok.

Örülök, hogy vigyázhatok idősödő szüleimre, akik nem azt érdemlik, hogy a gyerekeik, unokáik elhagyják őket. Erre sem gondoltok?

45 éves vagyok.

Soha ilyen büszke nem voltam egyetlen korábbi kormányunkra sem. A legfontosabbnak azt tartom, hogy ez a kormány tényleg pozitív üzeneteket küld az ország polgárai felé. Igenis jó érzés büszke magyarnak lenni, igenis fontos a nemzeti függetlenség, igenis lehet más véleményünk, mint amit ránk akarnak kényszeríteni, sőt, a történelmünk ismeretei alapján talán ehhez több jogunk van, mint bárki másnak...

Ez a legfontosabb. Magunkra találni. Ezzel tartozunk az őseinknek (s nem sírás-rívással, megfutamodással), akiknek sokszor sokkal nehezebb volt túlélni, mint nekünk, mostani generációknak....

Úgyhogy be lehet fejezni a hisztit, az önsajnálatot és a műbalhét!