Évekkel ezelőtt történt, hogy egy vidéki rendezvényre igyekvő kolléganőmet kellett pesztrálnom, de szinte szó szerint: a főszerkesztőm szólt, hogy volnék szíves elkísérni, mert még elveszik ott a messze ismeretlenben, széttépik a farkasok, elbóklászik az erdőben, mit tudja ő, szóval nem szokott hozzá ahhoz, hogy kétszáz kilométerre el kell hagynia a fővárost.

Addig nem hittem, hogy létezik ilyesmi, pedig tényleg létezik.

Az autópálya elhagyásával az ifjú újságírónő izgalmai szemmel láthatóan fokozódtak, kíváncsian tekintgetett ki az ablakon, és olyanokat kérdezgetett, hogy vidéken miből élnek az emberek, és egyáltalán, hogy lehet ezt kibírni anélkül, hogy este beülne egy koktélra valahova az ember? Aztán végállomásunknál, a magyar kisvárosban félve lépett ki a kocsiból, minden szembejövőre rácsodálkozott, elképedt a 19. századi polgárházak láttán, szóval tényleg úgy viselkedett, mint amikor a baptista misszionárius 1857-ben kiszállt a csónakból a Kosrae-szigeten.

Mindez a sokadik egy kaptafára készült indexes (24.hu, hvg.hu és a lista szabadon bővíthető) videó után jutott eszembe. Ezeknek az a lényegük, hogy felbukkan valami közéleti hír, Soros-plakátok vagy őcsényi falugyűlés, teljesen mindegy, a budapesti sajtómisszionáriusok autóba vágják magukat, „lemennek” vidékre. Ott menetrendszerűen a következő zajlik: a riporter félszeg, gúnyos mosollyal, és felettébb rejtélyesen bejelentkezik a főtérről, de már akkor nyilvánvaló, hogy a sok buta paraszt ebből rosszul jön majd ki. Aztán bemennek a kocsmába, interjúznak két-három részeg barommal, megállítanak pár biciklis nénit, azzal nagyjából készen is vannak. Elmennek még a polgármesteri hivatalba is, ahol meglepő módon senki nem fogadja őket, pár vágókép gólyákról, cicákról, árkokról és eldobott üvegekről, azzal kész is, irány a rejteket adó főváros. Hogy az egészet még Budapestről megszervezzék, előre bejelentkezzenek, hogy kapcsolatot, ismerőst, helyi segítőt keressenek, nyilvánvalóan senkinek nem jutott eszébe.

A két világháború között még úgy volt, hogy Illyés Gyula, Kodolányi János, Féja Géza, meg persze a falukutatók, Szabó Zoltán, Kovács Imre és a többiek, heteket, hónapokat töltöttek az egyébként is ismerős tájakon, minden szempontból feltérképezték a helyi közösséget, aztán részletes korrajzot adtak, amelyből az egész ország lelki, fizikai, gazdasági, közéleti arculatára következtethetett az olvasó.

Mi eljutottunk Kodolányi Jánostól Katz Dávidig. És nem örülünk neki.

Ez a Katz Dávid eljött egyszer egy tanyai mulatságunkra a stábjával, ahol fontos meg kevéssé fontos emberek iddogáltak, nyilván érdemes ilyenkor figyelgetni, hátha leesik valami. Szóval, megérkeztek Katz Dávidék csupa vidéki ember közé, és nagyjából úgy hatszáz mérföldről lerítt róluk, hogy ők a pesti újságírók, olyan volt a sapkájuk, a járásuk, a hanghordozásuk, mindenük. Ami nem baj, csak ugye, eleve hátrány a Soroksári úton kívüli univerzumban. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy elmondjam nekik: néhány vágóképet készíthetnek odabent, aztán ennyi, köszönjük, szívesen látjuk őket egy kis pörköltre, de a rendezvény egyetlen résztvevője sem járult hozzá, hogy megörökítsék vacsora, ivászat, mulatozás közben. Úgy is lőn, én pedig kíváncsian vártam, miféle filmet hoznak ki ebből. Hát, olyat, hogy a tanya mellett megfigyelték az autóparkot, és a filmben azon meditáltak, honnan lehet ennek a társaságnak – mondjuk ki helyette is, buta parasztoknak – ilyen terepjáróik.

Onnan öcsém, hogy ezek az emberek ötkor kelnek, saját vállalkozásaik vannak, a jég hátán is megélnek, és amihez értenek, abban nagyon jók. Onnan.

Hogy az utolsó parasztember fekete körömhegye is többet ér egy-egy felfuvalkodott belvárosi pöcsnél, persze közhely. És nem azért, mert ezek bénán néznek ki, fejletlenek testileg-lelkileg, azon kívül kretének, a saját országukat sem ismerik, nem, nem.

Hahotáznak a nyelvjárásokon, ők, akik három értelmes magyar mondatot nem tudnak összeütni. Szerintük falun, a saját házadban élni elmaradottság, a húgyszagú terézvárosi albérletben szorongani felemelkedés. Szerintük a magyar vidéket a kormánypropaganda azért szédítette meg, mert mindenki teljesen elmaradott, arról persze soha egy gondolatfoszlányt sem engedtek át magukon, hogy Budapesten vajon élnek-e igénytelen, irigy, sunyi, bunkó prolik vagy sem? (A válasz roppant egyszerű: nem mindegy, milyen Budapestről beszélünk, előre szólok, hogy más lesz a közeg a békásmegyeri panel tizedik emeletén, mint a Fekete-Győr család budai kiskertjében. Vidéken dettó, nem csak kocsmából és részeg állatokból áll a világ, és ha a jelenlegi kormány támogatottságának okai izgatják őket, ennél illene kissé mélyebbre hatolni.)

Magától értetődően ugyanilyen nevetséges a műparasztkodás, a vidéki ellenkompenzáció, amikor valaki népfinek szegődik, kurjongat, bő inget hord, és – mint egy ismerősöm – székelyeseket mond a saját kisfiának, olyasmit, hogy vigyázz, te kicsi gyermek, mert megverődsz. De ő legalább szimplán hülye, és elfér a többi mellett. Nem nézi le a budapestieket, csak vágyódik valami után, amit értékesnek és szépnek lát, még ha nem is ismeri testközelből.

Én vidéken nőttem fel, huszonhárom éves koromban kerültem Pestre, és megtapasztaltam a saját életemben a régi mondást: ha fiatal vagy, azért küzdesz, hogy Pestre kerülj, ha pedig megöregszel, azért, hogy elkerülj onnan. Azt meg szegény apám mondogatta, hogy figyeld meg, a budapesti melós lenézi a vidéki professzort, és hát, neki is igaza volt.

Most vidéken élünk, és bevallom, nem hiányzik Budapest. Nem mondom, hogy nem rossz bejárni, de nagyon jó ez így, ahogy van.

Katz Dávid se hiányzik. És az Index stábja sem. Mondjuk, nem is valószínű, hogy jó levegőn, a kertben, szigorúan paprikás ételek és buta parasztok társaságában ez a csapat, a pipaszár lábú riporter, a sápkóros operatőr és a vérszegény kísérő kibírna félórát is. Én meg ugye, nem járok föld alatti tárlatokra, és úgy fogok meghalni, hogy a Krétakör egyetlen előadását sem láttam.

A találkozás így biztosan elmarad.   

Bánja a kánya.