Forradalmi meglátásként adják el mostanság például azt, hogy valaki rájött, hogy a személygépkocsik az élettartamuk 96%-ában nincsenek mozgásban – tehát nem termelnek hasznot sem, és micsoda dolog ez. Kitalálták tehát, hogy a jövőben forszírozni kellene a közösségi autómegosztós szolgáltatásokat, és amikor majd beköszönt a villanyautók aranykora, némi aprópénzért cserébe minden autótulajdonos tegye lehetővé, hogy bárki elvihesse a kocsiját, amikor azt nem használja. Mielőtt azonban beköszöntene a megvalósult kommunizmus a mobilitásban, és mindenki tele szájas vigyorral lobogtatná a vörös könyvecskéjét (Mao-idézetek gyűjteménye, a maoista Kína kedvenc olvasmánya – a szerk.), tegyünk fel adekvát kérdéseket. Azt, hogy egy gépkocsit általában 15-20 éves koráig (ha nem tovább) tudunk használni, nem épp az általános napi használat jellege teszi lehetővé, vagyis az, hogy ha épp nem kell mennünk sehova, akkor a hajtáslánc sem kopik? Nem attól érezzük jól magunkat a saját autónkban, hogy nem vadidegenek gyilkolják a kuplungot és nyírják ki a váltót önnön magunk helyett, és hogy a saját vezetési szokásaink szerint amortizáljuk a járművünket? A nagy „safe space”-kultusz közepette senkinek nem jut eszébe, hogy sok embernek épp a saját kocsija a maga biztonságos tere, és ezek az emberek nem fognak egymást taposva rohanni és jelentkezni, hogy bázisdemokratikus elvek mentén tegyék lehetővé ismeretlen párocskáknak, hogy pásztorórát tarthassanak a hátsó ülésen? (Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha bűncselekményhez használják fel a kocsid, aztán ugyanúgy megrángatnak téged is, pedig valószínűleg jobb dolgod is lett volna, mint rendőrségre járni.)

Ha feltettük ezeket a kérdéseket, akkor azt se nehéz kitalálni, hogy fognak kinézni a jövő autói: pár év alatt lenullázódó és kidobható járműveink lesznek, az utastér különböző felületein legalább annyi különféle exkrementummal és kórokozóval, mint egy metrókapaszkodón. És megint sikerült még több szemetet termelni, nagy tapsot tehát az okos közgazdászoknak meg az okostechnológiáknak. Persze a nyugati társadalmakban biztosan van annyi jól kereső szociálharcos, akit nem érdekel középtávon a megtérülés, amikor kocsit vesz és még rá is fizetne csak azért, hogy munkaidő közben mondjuk szomáliai bevándorlók használják mamataxiként a járművét. (Az önvezető autók korában még vezetned se kell majd tudnod, így migráns anyukaként nyugodtan pisloghatsz ki a fejedre húzott fekete kukazsák alól, miközben a kölkeid felhasogatják az ülést és letörik a letörhető részeket.) És az illető biztos még rá is izgulna erre, meg a saját humanizmusára. Ez a Szilícium-völgy mentalitása. De azért ne a szociálharcosokból induljunk ki, amikor felvázoljuk a jövőt…

Pár évvel ezelőtt arról is érdekes elemzéseket lehetett olvasni, hogy az okostelefon-forradalom következtében rakétasebességre kapcsolt a ritkaföldfémek iránti kereslet, és mivel Kína a legnagyobb kitermelőként annyiért adja ezeket a világpiacon, amennyiért csak akarja, más országok is arra kényszerültek, hogy fontolóra vegyék az addig ki nem termelt készleteik kitermelését, a korábban gazdaságtalannak tartott ércbányáik újranyitását. És ez a folyamat még csak erősödött, amióta kitört a villanyautó-forradalom, és a beszállítók nem győznek elegendő villanyhajtásláncot előállítani az autógyártóknak. Lehet persze mindenfélével érvelni a belső égésű motorok ellenében, de ismét tegyük fel a kérdést: hosszú távon minek a kitermelése a célszerűbb? Annak a szénhidrogénnek, amit lényegében csak ki kell pumpálni a mélyből és viszonylag egyszerű, kiforrott technológiával üzemanyagok állíthatóak elő belőle különösebb környezetszennyezés nélkül, vagy annak az ércnek, aminek néhány tíz, néhány száz tonnájáért egész hegyeket kell eltüntetni a Föld színéről, és a kitermelés elkerülhetetlenül zagytározók létesítését vonja maga után, az előbb-utóbb úgyis kifolyó zagytól beszennyezett folyókról és az érckohászat következtében drasztikusan romló levegőminőségről nem is beszélve?

Amikor már eljutott oda az autóipar, hogy kis fogyasztású, jó hatásfokú és nullához konvergáló károsanyag-kibocsátású benzinmotorokat tudott előállítani, miért találta ki Brüsszel, hogy még ez sem elég zöld, és szívatta meg világszinten az egész iparágat a tarthatatlan kibocsátási kvótákkal? Az eredményt ismerjük: megjelentek a háromhengeres turbómotorok (éljen soká a tervezett avulás!), meg a tisztának mondott dízelmotorok, amik kormot ugyan már nem hagynak maguk után, de nanoméretű, könnyen belélegezhető szutykot annál inkább. És akkor ezek után mondják nekünk azt, hogy semmi baj, a villanyautó lesz mindenre a megoldás.

Azon szerencsések közé tartozom, aki vezetett már villanyautót évekkel ezelőtt, és komoly hatást gyakorolt rám a teljesen hangtalan működés és az egészen enyhe gyorsulásnál is az ülésbe való belepréselődés. Aki megtapasztalja, igényelni is fogja. A szupersportkocsis menettulajdonságok lassan elérhetőek lesznek az átlagos vásárlóknak is az elektromos mobilitás terjedése következtében – persze csak amíg nem lesz olyan szoftver az autóban, amelyik megakadályozza, hogy ütközésig lenyomd a menetpedált és a saját belátásod szerint huligánkodj. Úgy néz ki, erre megyünk, ez most a jövő. És tényleg, csak egy pillanatra vonatkoztassunk el a kihaló élővilágú afrikai folyókról és az ázsiai magashegységekben nyíló, több száz méter mély bányakráterektől, és tegyük fel, hogy valóban az lesz a jó nekünk, ha néhány évtizeden belül mindannyian villanyautóval fogunk járni itt, Magyarországon is. Kiépül az infrastruktúra, kitalálják a használt akkumulátorok begyűjtésének és újrahasznosításának a megfelelő módját, és még az újrahasznosíthatatlan kompozit karosszériaelemekre is kitalálnak valamit (ez utóbbi az NDK-nak se sikerült a Duroplast márkanevű papundekli esetében, amiből a Trabant készült). Én egyelőre szkeptikus vagyok, és továbbra is tartom, hogy egy jól pörgethető, négyhengeres szívómotornál nincs jobb, de a kormány elkötelezett az elektromos mobilitás terjesztése mellett, tehát fogadjuk el ezt a közeljövő irányvonalának.

És akkor itt is meg is érkezünk a paksi bővítés kérdéséhez. Mert azt ugye senki nem gondolta, hogy a jelenlegi áramtermelés szintje mellett teljesen vállalható, hogy sok százezer ember villanyautóra váltson és napi szinten töltőre rakja a járművét, jelentősen leterhelve ezzel a hálózatot? Érdekes módon ez a szempont soha nem kerül elő, amikor Paks ellen érvelnek, pedig itt bizony rengeteg áramra lesz szükség, ráadásul olcsón. Ezt a szükséges többletet pedig nem fogja kiadni se a szélkerék, se a napelem, se a biomassza. Bevonhatunk még sok szereplőt a piacra, csak minek? Hogy aztán kompenzációt fizessünk nekik, amikor túlterhelés idején nem vásároljuk meg tőlük az áramot, mint az okos németek a szélerőmű-farmok tulajdonosainak? (Ezt interpretálták úgy az Indexen, hogy szinte még nekünk fizetnek azért, hogy áramot használunk. Csodálatos, nem?) Ezek az okos németek – saját atomkapacitás híján – egyébként épp a Pakson termelt áramot fogják megvásárolni tőlünk, nekik tehát megéri a bővítés. Az Európai Bizottságnál is épp a minap hozták ki a számokat arról, hogy Paks megtérül és nyereséggel fog termelni. Aki pedig azzal jön, hogy az orosznál olcsóbb hitelek is vannak a piacon, csak azt felejti el, hogy azt a hitelt nem is biztos, hogy megkapná a magyar állam, mert teszem azt, az adott országban, ahol a bank székel, az establishmentnek épp csuklóztatnia van kedve Magyarországot, például a demokrácia vagy a sajtószabadság lózungjával. (Még jó, hogy nem az oktatás, egészségügy érdekli őket is.) Az orosz pedig nem kérdez hülyeségeket: jön, hitelez, beruház. Én egy korrekt üzletet látok, amivel nagyon jól fog járni mindenki.

Értem én persze, hogy minden generációnak kell egy Nagymaros, ami ellen tüntetni lehet – most ez épp Paks akar lenni korunk nagyreményű huszonéveseinek. (Az amúgy megvan, hogy a vízerőmű hűlt helye és a visszacsinálás többe került, mintha valóban megépült volna?) Azt is értem, hogy minden garnitúra ellenében kitermelődik egy magát civilnek mondó, önkéntes „szakértői” csoport, aminek a tagjai néha a legváratlanabb helyekről kapnak segítséget és publicitást. (Történetesen épp az ellenérdekelt felektől, mint az utólag mindig kiderül.) És azt is szánakozó mosollyal veszem tudomásul, hogy ezeknél a civileknél soha nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb, és az ellenérveik közötti összhang enyhén szólva sem koherens, tehát nagyjából ennyire is lehet őket komolyan venni. Ha még közgazdász is az illető, akkor csak még rosszabb. Az ilyeneket nem érdekli, hogy nem a 2017-es viszonyoknak építünk atomerőművet, hanem a 2050-eseknek, és mindig a jelenből kiindulva néznek mindent, nem a hosszú távból. De az mióta újdonság, hogy a libsiknek az égvilágon semmi jövőképük nincs, míg nekünk annál inkább?

Nincs miről vitázni: nekünk van igazunk. Atomenergia? Ide vele.