Ha felülemelkedünk a történések felszínén sistergő indulatokon, illetve azon, hogy mennyire lesújtó képet festenek egyes megnyilvánulások a magyar társadalom egy részének általános szellemi állapotáról, valamint médiafogyasztási szokásairól, akár izgalmas és rendkívül értékes esettanulmányként is tekinthetünk a ballib sajtó–BKK–T-Systems háromszög tevékenysége nyomán nemrég kibontakozó, instant népharagot kiváltó történetre.

Az egyszerűség kedvéért eltekinthetünk az események mögött meghúzódó informatikai, valamint kommunikációs kérdések, problémák és tévedések szakmai elemzésétől is, hiszen a konfliktusok forrása alapvetően nem az, hogy a társadalom széles rétegei nem képesek ezek megfelelő átlátására vagy a részletekbe menő analizálására, illetve bátran kimondhatjuk, hogy ezen elemek a témával kapcsolatban kialakult diskurzusban sem élveztek elsőbbséget. Sőt, akár le is szögezhetjük: a tiszavirág-életűnek bizonyult krízis eszkalálódása szempontjából az információbiztonsági és kommunikációs kérdések tökéletesen mellékesek voltak.

Adott tehát egy kényelmi szolgáltatás bevezetni kívánó cégduó, a jelenleg leginkább pártpolitikai árvaként aposztrofálható médiaellenzék, no meg a gúnykultúrában szocializálódott budapesti utazóközönség egy szelete, amely egyrészt saját közlekedési kultúrájának teljes hiánya okán, másrészt pedig a budapesti közlekedésszervezés hányattatott sorsának eredményeként meglehetősen rossz szájízzel viszonyul a fővárosi tömegközlekedés zajos, hirdetésekkel, politikai szólamokkal tarkított, Demszky-éra lábnyomait majd egy évtized múltán is magán viselő dzsungeléhez.

Az internetes társadalom számára legjobban emészthető, legszélesebb körben elterjedt konkrét narratíva szerint a BKK által megrendelt, T-Systems által kivitelezett és üzemeltetett online jegyértékesítési rendszer ezer sebből vérzik, tökéletesen alkalmatlan a legalapvetőbb funkciók ellátására is. Számos hibája közül az egyiket, miszerint a vásárlási folyamat során a vételár tetszőlegesen megváltoztatható, épp egy 18 éves fiatalember fedezte föl és azt jó szándéktól vezérelve jelezte a BKK felé.

Mivel belátható időn belül nem kapott érdemi választ, az online vásárolt terméket viszont letiltották, a sajtóhoz fordult. Ezt követően a T-Systems feljelentést tett, a bejelentőt pedig méltatlan atrocitások érték a hatóságok részéről. A felháborodott tömegek a BKK ügyfélközponton keresztül, elsősorban annak Facebook-oldalán adtak hangot jogos elégedetlenségüknek.

A felvázolt történet, bár kétségtelenül megkapó, vajmi kevés köze van a valósághoz. Az ügy kapcsán született feljelentés körülményeinek, valamint a hatósági eljárás módjának interpretálása is számos kérdést vet föl, de a sztori egyéb összetevőinek higgadt vizsgálata révén még tisztábban láthatjuk és megérthetjük mi vezethetett a félreértések sorozatához.

Bár további érdekes színezetet adhatna az értékelésnek, érdemes nem elveszni olyan apró részletek elemzésében sem, hogy tulajdonképpen miért is a BKK-n csattant az ostor, annak ellenére, hogy a probléma középpontjában álló online jegyértékesítési rendszer üzemeltetése a szerződéses piaci partner,  azaz a politikai célzattal kevésbé karakterizálható T-Systems felelőssége, illetve az informatikai támadásokkal kapcsolatos feljelentést is ugyanezen cég illetékesei tették.

Sokkal termékenyebb azonban az  önjelölt etikus hekker és a valóságot igen nagyvonalúan közelítő cikkek nyomán mögötte kérdés és fenntartások nélkül felsorakozó tömegek kérdésköre.

A dezinformációs áradat első eleme az "etikus hekker" szóösszetétel tökéletesen önkényes beemelése a történések lehető legegyszerűbb interpretálása, valamint akadálymentes értelmezése céljából. A fehér kalapos hekkelésnek – csakúgy, mint bármely egyéb szakmának – azonban megvannak a maga formai, tartalmi és jogi kritériumai. A "hekker" szó ebben az esetben nyilvánvalóan nem a biztonsági szakember szabadúszó státuszára utal, hanem pusztán a sérülékenység feltárásának módszertanára.

A fekete és fehér kalapos hekkereket elsősorban nem az különbözteti meg egymástól, hogy milyen szubjektív jelzőkkel írják le saját szándékaikat, de még csak nem is az, hogy az általuk végzett tevékenység a társadalom számára milyen színben tűnik föl vagy a sajtó milyen hangnemben tálalja azt; a distinkció alapjául szolgáló döntőtényezők a megbízó (ki)léte, illetve a megbízás keretéül szolgáló szerződéses viszony.

A fogalom használata bár kiválóan alkalmas arra, hogy a történet legnépszerűbb értelmezése előadható legyen, megalapozatlansága miatt tökéletesen hamis és félrevezető.

A köztudatba préselt történet másik fontos tényezője, a bejelentő totális jóhiszeműsége. Hősünk – hisz szándéka és nemeslelkűsége megkérdőjelezhetetlen – csak végső megoldásként fordult a sajtóhoz, hogy igazának érvényt szerezhessen. Tette ezt azért, mert a bürokratikus BKK válaszra sem méltatta megkeresését, de a kizárólag bizonyító célzattal vásárolt bérletet – természetesen csakis az általa küldött levél hatására – azonnal letiltották.

Szerencsére nem igényel túl sok utánajárást ezen feltételezések igazságtartalmának felmérése. Elég a sajtó rendelkezésére bocsátott elektronikus levelek időbélyegzőit, illetve a témával kapcsolatos sajtóaktivitást közelebbről szemügyre venni. A közzétett képernyőkép tanúbizonysága szerint az eredeti, shop@bkk.hu-ra küldött, két bekezdéses  bejelentőlevél 2017. július 14-én 14:49-kor kelt. A BKK hivatalos nyilatkozatát cáfolni szándékozó,  újabb képernyőkép alapján egy második, kevésbé terhelő, egy bekezdéssel megrövidített e-mail, melyet az etikus hekkerként aposztrofált fiatalember már az ügyintézés szempontjából releváns bkk@bkk.hu e-mail címre küldött, szintén 14-én 15:10-kor került feladásra. 

Apró szépséghiba, hogy az online jegyértékesítési rendszer hibáival foglalkozó első cikk, ami az "etikus hekkertől" származó bejelentésre hivatkozik, még aznap 16:31-kor megszületett. A jó munkához idő kell persze, de ne engedjük, hogy a realitásérzékünk teljes mértékben eltérítsen minket, inkább feltételezzük, hogy egy ismeretlen forrásból érkező értesülés felülvizsgálatához, akár félkész anyagba illesztéséhez és publikálásához elegendő 45 perc.

Ezen megengedő és igen jóhiszemű logika mentén a BKK-nak nagyjából legfeljebb 36 perce lett volna arra, hogy érdemben kivizsgálja a bejelentést, megtegye a szükséges lépéseket és válaszoljon a panaszosnak, mielőtt ő a médiához fordult volna panaszával. Bárki aki valaha dolgozott, illetve ügyet intézett bármely ügyfélszolgálaton, esetleg elektronikus levél formájában vette föl a kapcsolatot valakivel, de akkor is ha csak birtokában van az elemi logika és racionalitás készségeinek, beláthatja, hogy ez nem életszerű.

Ez a két apróság – tehát az "etikus hekker" mítoszának hamissága, illetve az események időrendiségének abszurditása – totálisan aláássa és értelmezhetetlenné teszi a számtalan cikkben felfestett, sokak által valódiként elfogadott, tömegekben indulatokat gerjesztő narratívát.

A leszűrhető tanulságok elemzése messzire vezethet. A tényeket totálisan figyelmen kívül hagyó valóságértelmezések és a lebutított, félreértelmező üzeneteket használó diskurzuskódolás párhuzamos, de egymást totálisan kizáró és kirekesztő olvasatokat eredményez.

A budapesti tömegközlekedés egy masszív, rugalmatlan, elfáradt struktúra, a megszervezésében részt vevő cégek számos problémával küzdenek, az általuk nyújtott szolgáltatásban pedig nem az élményfaktor a legfőbb vezérlő elv, így az elégedetlenség fókuszálásának szempontjából a tevékenységük bármely szegmense könnyű célpontnak tekinthető.

Ugyanakkor úgy tűnik, hogy önkényes definíciók mentén, egyéni indulatoktól túlhevítve, személyes szimpátiától vagy épp antipátiától megvezetve a budapesti utazóközönség nem elhanyagolható része igen nagy fogékonyságot mutat arra, hogy a méltányosság szikráját  sem mutatva, az érvényes tudás megszerzésének igényét levetkőzve vonja kétségbe egy entitás feltételezett jogsérelemmel kapcsolatos fellépését, illetve tagadja meg a felelősségre vonás lehetőségét egy olyan ügyben, melynek részleteiről csak felszínes ismeretekkel rendelkezik.

Ez az egyszerű eseményláncolat is jól jelzi milyen mértékű feszültség, frusztráció és lappangó gyűlölet feszíti az emberi társadalmakat és, hogy mennyire egyszerű feltüzelni az elégedetlenséget, ami az egyéni sérelmekből leszűrt általános következtetésekben gyökeredzik.

Bár a történet főbb részletei könnyen átláthatók és a tények birtokában egyszerűen értelmezhetők, egy kérdés mégis nyitva marad: vajon milyen csatornán kell egy 18 éves srácnak egy adott médiatermékhez fordulnia, hogy története kevesebb, mint egy órán belül címlapra kerüljön?