Tusványos után egyre jobban körvonalazódni látszik az az idáig is nyilvánvaló tény, hogy Magyarország súlya a nemzetközi politikában egyre inkább felértékelődik, amiről még a provokált balhé sem tudja elvonni a figyelmet. A 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen ugyanis Orbán Viktor nemcsak a jövő évi választások tétjéről beszélt, hanem valós alternatívát kínált az idáig kikezdhetetlennek hitt uniós politikai irányzattal szemben is.

Ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben leírtam, Európa jövője alapvetően a német érdekektől függ – mint ahogy az elmúlt évszázadok során olyan sokszor. A második világháború után egy ideig úgy tűnt, hogy a vén kontinens arcvonalát meghatározó német-francia megbékélés lesz a fejlődés, a jólét, a béke és a biztonság kulcsa. Ez egészen addig működött is, amíg a világgazdaságot a növekedés jellemezte, ami a jólét folyamatos növekedésével járt együtt, ami pedig Európában a béke záloga – az európai nemzeteket jellemző folyamatos szembenállások a XX. században érték el tetőfokukat, amikor a kontinenst két, korábban soha nem látott, pusztító mértékű mészárlás kerítette hatalmába. Az európai ember azonban belefáradt a folyamatos küzdelmekbe, és hajlandó is korábbi sérelmeit félretenni, ha kap cserébe valamit. Egészen pontosan a jólétet. Ez a mai Európai Unió eszméjének alapja. Mivel azonban a jóléten alapuló béke meglehetősen törékeny pilléreken áll, így nem csoda, ha egy váratlan, de pusztító erejű válság a jóléttel együtt a biztonságot, majd pedig a békét is magával sodorja. Egyszerűen értelmezve a helyzetet, az unión belüli konfliktusok ma abból a vitából erednek, hogy az európai közösség milyen választ adjon ezekre az eszményi képet széttöredező kihívásokra.

A korábban egyeduralkodónak gondolt irányvonal, az integráció folyamatos mélyítése

Valószínűleg a kijelölt úton haladt volna tovább Európa történelme, ha nem üt be először a gazdasági válság – amely először hozta felszínre az egyes államok eltérő érdekeit –, illetve a kezelési módjának szánt migrációs nyomás. Mert ugye azok, akik agitatiot olvasnak, már régen túl vannak azon a liberális szépelgésen, hogy a bevándorlók – akik a narratíva szerint igazából ám menekültek – befogadása humanitárius kötelességünk. Ismerhetjük már ezt a felfogást, hiszen az egész európai politikai elit a magáénak érzi, mert ez alapvetően az Európai Uniónak nevezett bürokratikus intézményegyüttest a pénzükkel könnyedén befolyásoló óriásvállalatok érdeke, és nem a választópolgároké. Ennek a felfogásnak a végeredménye pedig nem más lenne, mint az Amerikai Egyesült Államok mintájára létrehozott Európai Egyesült Államok létrehozása.

Azonban óriási hibát követ el az, aki a jóléti rendszerrel idecsábított, képzetlen és egy teljesen más civilizációból származó emberek milliót összekeveri az Amerikát, az amerikai álmot megteremtő bevándorlókat. Mert bár közös bennük a magasabb életszínvonal iránti vágy, annak megszerzésének módjában óriási különbségeket lehet felfedezni. Míg a migránsok tömegei a már említett szociális juttatások reményében vállalja a nem kis megpróbáltatásokkal járó útját – teheti, hiszen nincs sok vesztenivalója a sivataghoz képest –, addig az amerikai kontinenst meghódító kalandorok sokkal inkább a saját sorsuk kovácsaiként képzelték el jövőjüket, nem pedig az állami szociális hálón való csüngésen, így nem is tekinthetők másnak, mint nemzetük kiválóságaiknak, akik a vállalkozási hajlamukkal megteremtették a jövő üzleti kultúráját. És ha már a kultúránál tartunk: nem elhanyagolható továbbá az sem, hogy ők mind egy azonos, kereszténységen alapuló kultúrkörből származtak, nem pedig egy ellenséges civilizációból, így nem csoda, ha a beilleszkedés könnyebben ment, és nem akarták elpusztítani egymást csupán azért, akik ők valójában – mint ahogy azt sokszor a mostani jövevényeknél sajnos megtapasztaljuk.

Új remény

A másik választ – amelyet az Európát ért kihívásokra fogalmaznak meg – a V4-ekhez, és ezen belül is elsősorban Magyarországhoz köthetjük. Ennek lényege, hogy a problémát okozó, majd azt folyamatosan eszkaláló központi hatáselvonást váltsa fel a nemzeti szuverenitás elve, amely szerint minden problémát annak felmerülési helyén kell megoldani, nem pedig több ezer kilométerre tőle egy távoli központban. Ez logikus, hiszen nemcsak az nemzeti önrendelkezés elve – ez az emberi jogok mellett az amerikai alkotmány második legfontosabb alappillére –, hanem a józan ész is ezt követeli meg. Hiszen már egy Budapest-vidék viszonylatban is nehéz lenne elképzelni, hogy helyismerettel nem rendelkező politikusok döntsenek olyan kérdésekben, amelyek eldöntéséhez teljesen inkompetensek. Hát még ha a döntéshozók nemcsak helyismerettel, hanem nyelv-, és kultúraismeret vonatkozásában is hiányt szenvednek!

Szóval létezik egy V4-eknek nevezett szövetségi rendszer, amelynek tagjait Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország adja, és amely szövetség célja, hogy megreformálja az Európai Uniót, alternatívát kínáljon a benne élő polgároknak. A szövetség súlyának növekedését jelzi, hogy az általa megfogalmazottak szerint – vagyis a problémát ott kell megoldani, ahol keletezett, nem pedig azt importálva, Európa határain belül – néhány hét leforgása alatt a migrációs térség két kulcsszereplőjét, Egyiptomot és Izraelt is vendégül látta a soros elnököt adó Budapest.

Ezek az új szövetségek nemcsak azért számítanak kiemelt jelentőségűnek, mert az Európai Unió jelentős bírálója volt a zsidó államnak, hanem mert az Obama-adminisztráció alatt némiképp megromlott; ám a hagyományosan jó amerikai-izraeli kapcsolatok Trump elnökké válásával új lendületet nyertek. És mivel az új amerikai elnök NATO-csúcson is világossá tette, hogy az atlanti szövetséget új alapokra helyezné, így személyében a belső ellenzékként is funkcionáló V4-ek egy igen jelentős támogatóra tettek szert.

Tusványos

Mindezek fényében a korábbiaknál is nagyobb médiafigyelem övezte Orbán Viktor idei tusványosi beszédét, amelynek további fontos jellemzője, hogy a választások előtti utolsó volt, így a miniszterelnök a belpolitikai tét mellett a következő évekre szóló terveit is felvázolta. A beszéd több részből állt, én itt most csak a nemzetközi kitekintésre szeretnék reflektálni. Világos és egyenes volt, amikor az új szövetség célkitűzéseit állította párhuzamba az azóta csak Soros-tervként aposztrofált, ám az uniós politikai elit által mégis önmagára nézve kötelező erejű szándékkal. Ez a terv négy részből áll:

• Lehetőség szerint évente egymillió muszlim bevándorló befogadása.
• Évente fejenként 5000 euró összegű támogatás ezeknek a bevándorlóknak, hogy Európa továbbra is vonzó bevándorlási célpont legyen.
• Ezeket a bevándorlókat majd szét kell osztani egy állandó és kötelező mechanizmussal, amit csak kvótaként emlegetünk.
• Végezetül pedig fel kell állítani egy Európai Bevándorlási Ügynökséget, amely a bevándorlási jogkör elbírálását átveszi a nemzetállamoktól (ennek az ügynökségnek a megalakítását ebben a hónapban jelentették be).

A beszéd nemzetközi visszhangját és jelentőségét azt hiszem annak az amerikai képviselőnek a véleménye tükrözi legjobban – ami egyben az amerikai kormány megítélését is tükrözi –, aki Orbánt Churchillhez hasonlította:

Azt hiszem, felettébb éles a különbség, amikor németek érdekeit mindenek elé helyező és azt a hatalmi eszközökkel érvényesítő Angela Merkellel tesszük párhuzamba.

De érdekes volt a liberális média közvetítése a beszédről is, ők ugyanis tartalmi kifogások helyett sokkal nagyobb felületet biztosítottak egy provokáló nőnek, amellyel céljuk a nyilvánvaló figyelemelterelés volt – nem csoda, hiszen az elhangzottakat érdemben cáfolni nem tudták, hiszen a Soros-tervet éppen maga Soros György vetette papírra. Így megmaradt megint a tartalmi helyett a morális kifogás, hiszen tudniillik megint egy nőt bántalmaztak ezek a szexista fideszesek. Nem állítom, hogy a balhé előre megrendezett volt – még akkor sem, ha a kamerák éppen akkor és ott vették az eseményeket – mindenesetre azért érdemes legalább a kérdést feltennünk magunknak: a kölni tömeges erőszak során vajon miért nem aggódtak annyira a szexista megnyilvánulások miatt? Be kell vallanom, hogy némiképp álszent voltam a kérdés feltevésénél, ugyanis mit várunk azoktól, akik a kormányt antiszemitizmussal vádolják, majd pár nappal később személyesen az izraeli miniszterelnök tesz szokatlanul hosszú, 4 napos látogatást mintegy 30 év után először hazánkban? Érdekes, hogy sem a muszlim kultúrában gyökerező, nőkkel szembeni elnyomással és antiszemitizmussal sem törődnek annyira, amikor milliószámra importáljuk őket. Az aggodalom csak és kizárólag a Fideszt illeti meg. Nem baj, hozzászoktunk már.

Összességében tehát elmondható, hogy nem volt véletlen a miniszterelnöknek az a párhuzama sem, hogy Trianon óta még nem álltunk ilyen jól. Ahogy akkor, úgy most is válaszút előtt állunk: vagy a németek által dominált Európát, vagy pedig az amerikai és orosz nagyhatalmakat választjuk. Én őszintén bízom benne, hogy a két világháború semmi kétséget sem hagy bennünk a helyes döntésről.