Pihenésképpen szülőföldemen, Székelyföldön kolbászolok (a szó szoros és átvitt értelmében is). A '89-es tévéforradalom évfordulója van, emlékezek és figyelek. Valami csak történt az elmúlt bő negyed évszázadban, nem igaz, hogy rosszabbul élünk, mint huszonhat éve - de hogy ezt a szép, új világot vártuk-e, az számomra erősen kérdéses. Nyolc csapdát azonosítottam be, van itt több is, de GFG-re sandítok, és úgy döntök, legyen nyolc.

Illik, nem illik, életemben nem örültem annyira egy ember halálának, mint amikor Ceausescut kivégezték. Egy ország lélegzett fel. (Hogy milyen volt gyermeknek lenni az Aranykorszakban, arról egy tárca erejéig itt emlékeztem, a forradalmamról meg itt írtam.) Mint valami zsékategóriás westernfilmben: a főgonosz kinyírása katarktikus erővel bírt, ettől helyreáll a világ rendje, már csak a szálak elvarrása marad, a hős ellovagol a naplementébe. De nem itt, Vadkeleten. Se hős, se naplemente, 1990 márciusában Marosvásárhelyen kezdődött a folytatás, jól megírt forgatókönyv alapján újra életre keltették a titkosszolgálato(ka)t, és ennek az elba888ott második résznek talán-talán úgy lesz vége, hogy az Országos Korrupcióellenes Főügyészség (DNA) a reaktivált titokszolgák segítségével minden fő- és alkolompost rácsok mögé küld.

A titkosszolgálatok csapdája: hozz létre több titkosszolgálatot, adj erős jogosítványokat nekik, hogy országod biztonságban legyen a vélt vagy valós külső és belső ellenségektől. Majd cselekedj úgy, ahogy a titkosszolgálatok akarják.

A korrupt, béna és töketlen politikai elitet többnyire néhány évre zárják be, ha egyáltalán bazárják, és ebbe, sajnos, kódolva van a harmadik rész. Ami még elcse888ettebb lesz, mint a zavaros átmenet korszaka, Románia nem Hollywood, ami a kisebbik baj, a nagyobbik, lassan tragédia, hogy Romániának része Erdély is. A gyarmat gyarmata.

A köpönyegforgatás csapdája: állj a győztesnek tűnő nagyhatalom – most épp az Amerikai Egyesült Államok – oldalára, hogy megvédd az országodat egy másik nagyhatalomtól – most épp Oroszországtól –, add el a szuverenitásodat némi apróért, csapd zaciba az országot, és hazudd a gyarmati státust szabadságnak. Oszt’ ne csodálkozz, ha a gyarmatok szabadságáról kiderül: a gyarmattartó bármit megtehet, szabadon ga(rá)zdálkodik országodban, lecsukathat, törvényeket ad és írat át, választott tisztségviselőket cserél le, bármikor összeránt a Facebookon huszon-harmincezer embert, hogy a legitimitás látszatát megteremtse. Ami jó Bukarestnek, az jó Erdélynek is – de ami jó (lenne) Erdélynek, az nem jó Bukarestnek. Viszont ezt akarja az istenadta nép, há’ hogyne.

Hogy mit akar az istenadta nép, azt nem tudom. Járom a székely hegyeket, a Bucsinon át olasz rendszámú autók óvatoskodnak, az Olaszba' dolgozó moldvai vendégmunkások a Békási-szoroson át rövidítik az utat hazafelé. Legutolsó becslések szerint közel ötmillió román állampolgár dolgozik külföldön, egész falvak néptelenedtek el, vitték a pópát is magukkal, a nyugati kereszténység országaiban nem olyan egyszerű Isten ortodox szolgájára szert tenni.

A szabad Európa csapdája: a szabad mozgás errefelé azt jelenti, hogy szabadon elmehetsz innen.

A moldvai vendégmunkások azért söprethetnek Székelyföldön keresztül hazafelé, mert az út járható. Igaz, évente kell foltozni, mivel arra valamiért képtelenek a székely lófa...ők vezette megyei önkormányzatok, hogy olyan aszfaltot terítsenek, ami nem lyukad ki egy tél után. Valamiért szimbolikusnak érzem ezt a problémát, Székelyföldön a megoldások egy ciklusig sem tartanak ki.

A politika csapdája: az erdélyi magyar politikusok 1992 ót azért kérnek mandátumot a folytatásra, hogy megoldják azt, amit az adott ciklusban nem sikerült. És ez így megy huszonannyi éve, ugyanazt a mesét adják el négyévente, „Isten druzsbáját” nem lehet leváltani, övé a hatalom és a dicsőség mindörökkön örökké.

A politikusaink azért csinálják, amit, mert megtehetik. A tágabb értelemben vett erdélyi elit huszonhat év alatt képtelen volt olyan élhető jövőképet összerakni, amiből visszafejthetőek lennének épkézláb stratégiák és cselekvési tervek. Huszonhat éve Bukaresthez igazodunk, a nagypolitikánk alapja a kijárás, ott kuncsorgunk Bukarestben, becseréljük a Bolyai Tudományegyetemet a Petőfi-Schiller Multikulturális Egyetem ígéretére, ilyenek.

Az autonómia csapdája: miközben Budapesttől elvesszük a zsét, de azt mondjuk, ne szóljon bele a belső dolgainkba, addig Bukarestnek leadjuk a jattot (Erdély több adót fizet be, mint amennyit visszakap), és szervilis módon követjük a központi ágendát. Mindezt az autonómia bűvszava igézetében.

Ezt már többször leírtam: Erdély úgy van, hogy nincs, de igény lenne rá. Székelyföld ugyan Bukarestből nem látszik, ennek ellenére vanni van. Viszont: a legerősebb székely jelmondat, székelykapukra szokás faragni: „Voltunk. Vagyunk. Leszünk.” Hiányzik belőle a hogyan.

A megmaradás csapdája: mert ez valamiért errefelé nem kérdés, mintha elég lenne megmaradni, élne nem kéne melléje. Mármint: élni saját életünket. Az „ahogy lehet” balkáni mentalitása győzött az „ahogy kell” gerincessége fölött. Így lettünk erdélyiből romániaivá. És utáljuk ezt.

Mindeközben azért megmaradtunk magyarnak is, persze. Ugyanazt a sz888rt nézzük, mint az anyaországban, a kereskedelmi televíziók tényleg egyesítették a nemzetet. Olyan celebeket érzünk sajátunknak, akik egyébként nem látnak Budapesten kívülre, és hasonlóképpen, a Nagykörúton belüli viták osztják táborokra az erdélyi magyar facebookozókat is.

Az erdélyi magyar skizo csapdája: két fővárosban döntik el, hogy az erdélyi magyaroknak merre van az előre. Bukarestben a gazdasági-társadalmi valóságot centizik ki számunkra, Budapesten a kulturális-nemzetit. A kettő ellentétes irányú, és nem békül össze bennünk. Nem is békülhet, mert nem tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában. Annyit tudunk, hogy nem vagyunk románok, és nem vagyunk anyaországiak.

Erdélyben párhuzamos társadalmakban élünk, ha létezik közös nevező a magyarok és románok között, akkor az az a kartográfiai valóság, amely egyébként az erdélyiség tagadására épül.

A multikulti csapdája: Párhuzamos hazák a virtuálban, és ha ki akarnál törni ebből a csapdából, Erdélyben azt csakis egy nyelven teheted meg: románul.

Az erdélyi köldöknézésből való kiemelkedésre több út is kínálkozik. Van, aki védelmező alapállásban bezárkózik az erdélyi kismagyar világba, és azon belül próbálja élni a saját életét, vagy azt, amit annak gondol. Van, aki az elfogadja az egynyelvű multikultit, és román kollégáival közösen próbálja kiverekedni helyét a Nap alatt. És van, aki átfazonírozza magát világpolgárrá, és ugyancsak egynyelvű (angol) mátrixban veteszkedik. Megint mások  egyszerűen elmennek külföldre dolgozni, oszt’ csókolom, vagy hazajönnek, vagy nem. Az összes járható út, egyiket sem ítélem el.

Én a magam részéről addig jártam a Kárpát-medencét, amíg megváltozott a mentális térképem. Megtaláltam azokat a pontokat, melyek miatt otthonosan érzem magam Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken és Magyarországon is, így vált értelmessé számomra a „külhon” fogalma. Budapestet is megszerettem – ahol jelenleg élek és dolgozom -, itt bikkfafejű székely vagyok, Székelyföldön Magyarba’ csángált mifiúnk, egyszerre látom a dolgokat kintről és bentről. De gyorsan be kell fejeznem ezt a cikket, mert mindjárt elérzelmesedem, túl sok kezd lenni bennem a béke és a megértés.

A lényeg: huszonhat évvel a kommunista diktatúra után a legnagyobb pozitívum, hogy budapesti otthonomból valamiféle nemrégiben felfedezett természetességgel jövök haza a székelyföldi Szentegyházára, mintha csak a szomszéd városba mennék. Országhatár ide, határőri valagászódás oda, számomra ez az egész egy tér. Bár, nem mondom, azt a k888rva erdélyi autópályát igazán megcsinálhatták volna az elmúlt negyedszázadban. Nyilván, arról a Kárpát-kanyaron túl döntenek, hogy a fene esett volna beléjük.