Idestova több mint tíz esztendeje már, hogy a Gyurcsány-kúrmány rossz emlékű SZDSZ-es gazdasági minisztere egyszer elszólva magát kijelentette, hogy egyes kutatóintézetekben csak haszontalan papírmunka folyik. Talán egész dicstelen politikai pályáján ez volt az egyetlen őszinte, igaz és jogos észrevétele.

A házukat égni érző, az egzisztenciájukat féltő humán értelmiségi életművészek persze azonnal (f)éktelen offenzív teátrális hangoskodásba kezdtek, másokat fellármázva, és szövetségeseket keresve, erősen sérelmezve, hogy a támadás éppen a saját táborukból, belülről érkezett. Miniszterük pedig hamar megbánta az átgondolatlan és elhamarkodott lépést, előzetesen nem is sejtve, hogy miféle darázsfészekbe nyúlt.

Az erőszakos egoista érdekcsoport eredményes ellenakciója nyomán néma csend támadt, és bár a jobboldali sajtó néha firtatta, hogy az MTA bizonyos intézeteiben milyen Eldorádó az élet, egyesek csak statisztálni járnak be, mások meg csak életjáradéknak tekintett fizetésükért, háborítatlanul élték tovább jól szituált kényelmes, komfortos világukat a mai napig.

Még az 1970-es évek legelején egy napon arról tudósított az esti híradó, (véletlenül pont arra jártak) hogy néhány hosszú hajú fiatal napközben hippitüntetést rendezett a Margit híd pesti hídfőjénél. Jelszavuk állítólag ez volt: „ Munka nélkül kenyeret!"

(Feltehetően az akciót inkább a szemközti fehér épületből szervezhették az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának boszorkánykonyháján, a BM III-as Főcsoportfőnökségének  aktív közreműködésével, az „oszd meg és uralkodj" elv alapján uszító módon generációs ellentéteket szítva, és gátolva minden kommunistaellenes egységfront kialakulását)

Az idő tájt senki nem gondolta komolyan, hogy ez az idillikus követelés, a Kánaán, ha nem is össztársadalmi, de lokális szinten egyszer majd megvalósul.

A "politikailag inkorrekt" sajtóban nemrég olvashattuk, miféle „művek" születtek az un. szellemi „műhelyekben" – mert az ott ténykedők sajátos értelmezése szerint manapság műhelynek számít nemcsak ahol dolgoznak, hanem az is, ahol dióznak, tollszárakat napszámba rágnak, forgatnak.

Valószínűtlen, hogy a géplakatos, a traktoros, a kőműves, az olvasztár, a villanyszerelő vagy a vidék, pl. Kelet-Magyarország tanyavilága vevő lenne az ilyesfajta zavarosságokra, amelyek belföldön legfeljebb csak arra valók, hogy a belpesti szubkultúrában az affektáló entellektüeleknek legyen min nyáladzani, vagy a Liberális Klubban rendezett Irodalmi esten felolvassák őket.

Külföldön pedig a pályaudvarokon a nyakukban Refugees Welcome táblával, könnyes szemmel tapsikoló, ujjongó, az áhítattól átszellemült arcú ábrándos, kifinomult beteg mimóza lelkek, Oslo-Göteborg-szimptómás jóléti idióták a célközönség.

Egy anekdota szerint egy király fővesztés terhe mellett megparancsolta a szakácsának, hogy a másnapi ebédre olyat készítsen neki, amit eddig még nem. Séfünk nagy bajban volt, mert ezidáig már minden létező ételféleséget megcsinált urának, ezért kényszerű kínjában megfőzte a biomasszát, (arról nem szól a történet, hogy emberi, vagy állati eredetűt) melyet aztán ezüsttálcán, pompás körítésekkel, fanfárok és harsonák hangja közepette díszegyenruhás személyzet tálalt fel a gazdagon terített asztalra. És a király megette.

Kisszámú halandzsőr, handabandőr városlakó entellektüel hasonló látványos, impozáns, demonstratív külsőségek között próbálja politikai-szellemi biomasszáját feltálalni, és velünk megetetni. Egyidejűleg igyekeznek saját magukat és fércműveiket szentesíteni, tabusítani, önajnározó, magasztaló jelzős szerkezetekkel ellátni és körbebástyázni, mint „európai, modern, felvilágosult, tudós, nyílt, haladó szellemű, demokratikus, társadalomtudományi", stb.

Az e cikkhez hasonló, létjogosultságukat alapjaiban megkérdőjelező külső bírálatok ellen összezárnak, és sündisznó alakzatba helyezkedve előadói teljesítéseket produkálnak. Képi jelenetbeállításaik ilyenkor a vérig sértett őrgróftól a tragikus hősön át az üldözött mártírig terjednek.

„Félő, hogy elindul a kutatók elvándorlása" - nyilatkozta álaggodalommal vegyített fenyegetését az MTA csúcsszerve. Borzalmasan meg vagyunk ijedve, nem is tudjuk, hogy viseljük majd el ezt a hatalmas csapást. Talán a genderes, drogos, meleges, transzneműs, migránsos „kutatók" kiválására inkább az elemi matematika szabályai érvényesek, miszerint a mínusz mínusz az plusz.

Egy valódi, atomfizikai, kémiai, biológiai stb. kutatóintézetnek jelentős az anyag és eszközigénye, laboratóriumokra, műszerparkra, ciklotronokra, részecskegyorsítókra, gázkromatográfokra, spektrofotométerekre, központi szerverre, stb. van szüksége, melyek egyben erősen helyigényesek is.

Ezzel szemben a „társadalomtudományi" irományok előállításához mindössze papír és golyóstoll szükséges, vagy egy laptop, és ezért végezhető akár az árokparton, meg az erdőszélen is.

Joggal merül fel a kérdés, hogy szükséges, logikus és gazdaságos-e ilyen profilokkal kőépületeket, intézményeket drága pénzeken fenntartani?

Mert ugyanezen okokból az elmúlt 28 évben Magyarországon már szinte mindent zártak be, vagy privatizáltak, nem kímélve bányát, kohót, gyárat, kórházat, iskolát, óvodát, laktanyát, stb.

Vajon ezen mihaszna improduktív szféra összehangolt agresszív, lármás, erőszakos demagóg érdekérvényesítő fellépése meddig írhatja még felül a racionális gazdasági szempontokat?

Szerencsére az első lépés már megtörtént a visszás ekoparazitológiai helyzet orvoslására, mert a közpénzekkel szembeni legfőbb követelmény az átláthatóság, és az átvilágíthatóság. Nem tűrhető tovább, hogy a „kutatás szabadsága" hamis ürügyével leplezve amolyan bőségszaruként, és Csáki szalmájaként kezelve két kézzel szórják, herdálják az adófizetők pénzét. Nem tartható az a kettősség sem, hogy a finanszírozás állami, az elköltése maszek alapú legyen, minden kontroll felett álló személyek által.

Az állami szerveknek nemcsak joguk, hanem kötelességük is ellenőrizni az általuk fenntartott szerveknek juttatott anyagi források útját, és a köz javára történő felhasználását, ha kell a büntetőjog eszköztárának igénybevételével is.

Mert az elmúlt évtizedekben számtalan büntetőper tárgyai voltak díjazások, javadalmazások, vagy kifizetések, mögötte tényleges teljesítés, munkavégzés nélkül.