Olvasom az újabb Vekerdy-interjúra adott választ a nyolcason és töprengek. Vajon tényleg szánni kellene a hazai pszichológia egyik legismertebb és legelismertebb alakját? Minden második családban van legalább egy könyv tőle, nálunk éppen három is. Amikor a gyerekek kicsik voltak, kétségbeesetten ittam a szavait, hogyan kellene jól nevelni őket. Aztán egy idő után ment nélküle is, sőt, emlékszem a dacra, amivel felszívtam magam, hogy márpedig én szar anya leszek, de csak azért is lesznek kemény szabályok. Meg még kiabáltam is velük. Mégis rendes (már majdnem) felnőtt lett belőlük. A bűntudatom viszont sokáig kísértett, hogy nem sikerült megfelelni Vekerdy Tamás tanításainak.

Ma már nincs bűntudatom, az idő igazolt. Meg a sok sorstárs anya, akik szintén Vekerdyt olvastak, na meg persze akiknél még ment a Családi kör a tévében Ranschburggal. Valahogy mindig a férfiak mondták meg a nőknek, hogyan kell anyává válni. Ma már örülök, hogy nem mindenben követtem őket.

Ebben az interjúban azt mondja Vekerdy, hogy a nagy tesónak trauma a kis testvér születése, és ilyenkor nem kell a nagyobbat érzékenységre meg szeretetre nevelni, hanem ha hisztizik, hogy „Fúj de büdös és hangos a kicsi!”, akkor mellé kell állni, a kicsinek úgysem árt, ha a nagy előtt szidják. Az agyam eldobom.

Amikor még terhes voltam a kisebbik fiammal, a nagyobbat kérdeztük, hogy „Hol a baba?”, mutatott a pocakomra meg puszilgatott. És persze voltak hisztik, amikor a figyelem megoszlott, de tudta, hogy ő a nagyobb és ez az élet rendje. Felelősséget tanult és gondoskodást. Amikor irigykedett, osztozkodásra tanítottam, ahogy aztán a kicsit is. Megtanulták, hogy a szeretet nem egy véges bödön, tudunk szeretni egyszerre több embert is. Normális gyerekek lettek, akik néha összevesztek, de mindig kiálltak egymásért.

Ha én a gyerekeimnek mindent megengedtem volna, nem szóltam volna rájuk, amikor csúnyán beszéltek vagy ordítoztak, vagy épp egymás haját húzták, most lehet nem a vasárnapi ebédeken találkoznánk, hanem látogatási időben a beszélőn. Én szelektáltam az olvasott intelmek között, a bűntudat ellenére is. De mi lehet azokkal az anyákkal, akik nem?

Biztos sokaknak segített Vekerdy szülővé válni, de sosem tudjuk meg, hány „szabadon nevelt” gyerek került miatta javítóba. Vagy hánynak keserítette meg a felnőttkorát, mert nem tanulta meg a szabályok betartását. Meg persze hány anyát kergetett az örök bűntudatba. Hány családot tett tönkre. Mert tanításainak megfelelni nemhogy lehetetlen, de egyértelműen káros lenne. Szánakozás tehát nincs bennem. Harag viszont igen. És persze sok-sok kérdés is, például:

Az ellenzéki pszichológus szava miért súlyosabb, mint egy anyáé, ha gyereknevelésről van szó?

Talán egyszer majd minket is megkérdeznek.