Ott sétálnak el melletted az utcán, előtted állnak a sorban a pénztárnál, egy buszon utazol velük. Ki mondaná meg a kedvesen maga elé mosolygó idegenről, hogy valami visszafordíthatatlanul károsodott benne, amitől már rég másik valóságban él, már amennyire életnek lehet nevezni azt a furcsa létezést, amit vizsgálni igen, de megérteni nem lehet. Sárga cédulások, őrültek, elmeháborodottak. Van, akin nevetünk, van, akitől félünk, és van, akit sajnálunk, a legtöbbjük pedig segítségre szorul.

Az alkoholista, amikor a boltban megveszi a napi betevőt, éppen úgy néz ki, mint az egyetemista, aki a hétvégi bulira készülve a sörök között válogat. A mániás depressziós szomszédot valaki csak pörgős életigenlőnek ismeri, aki néha eltűnik kis időre. Lehet, hogy az egyetemi padtársadról azt gondolod, milyen kedves fiú, aki mindig ad kölcsön tollat, de egy napon ugyanazt a tollat a szemgödrébe döfi, mert nem vette be a gyógyszereit. Az őszülő bácsi pedig jó fejnek tűnik, kicsit piaszagú, de mindig lehet vele vagy épp rajta nevetni. A pincéjét viszont nem láttad még soha, és nem is akarod: sötétebb, mint a megalomán téveszméi.

Az őrület nincs senki homlokára írva. Ha az őrült elkezd beszélni, akkor viszont előbb-utóbb leleplezi magát.

Ha a hétköznapi életben természetes, hogy vannak köztünk „őrültek”, miért lenne ez másképp a politikában?

Ott vannak a mániákus feljelentgetők, akik még a saját hazájukat is feljelentik egy kis önigazolásért. Van, aki dossziékba kapaszkodva járja a tévéstúdiókat, mert azt képzeli, ő az igazság bajnoka, a politika Jeanne d’Arcja. Vagy ott van az a megalomán, aki tényleg elhiszi, hogy ő a kiválasztott, így az irányítást nem tudja, nem adhatja ki a kezéből – a borgőzös agya felett pedig már nincs kontrollja. Az őrült nem tudja magáról, hogy őrült. Így könnyen le is leplezi magát, azért is, mert nem tudja, mikor kell csöndben maradni. Elég csak a hétvégére, az elhangzott évértékelőre gondolni. Őrült beszéd, még ha van is benne rendszer. De az is őrület lenne, ha teret engednénk az őrületnek.