Mi a tipikusan magyar? Idézném a miniszterelnök október 23-i beszédét:

"Mi, magyarok tudunk a legjobban keseregni, mi, magyarok tudunk a legszebben panaszkodni, és mi, magyarok tudjuk a legőszintébben elsiratni magunkat. A teljes reménytelenség és kilátástalanság megéneklésének nagymesterei vagyunk, még a Himnuszunk is azt mondja: »S ah, szabadság nem virúl a holtnak véréből.« S közben itt állunk, ezeregyszáz évvel a honfoglalás, ezer évvel a keresztény magyar állam alapítása után, Európa egyik legrégebbi nemzeteként, túlélve megszállókat és megszállásokat."

(H. Gabriella)

(N. Norbi)

(Csaba)

(K. Kriszta)

(C. Zoltán)

Mi az igazán magyar? Sajó Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia Farkas–Raskó-díjjal kitüntetett, 1910-es költeményének sorait tudnám idézni:

"De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a kárpátok alatt.
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!..."

(T. László)

Dédnagyapám egy Nyíregyháza melletti bokortanyában élt, ahol evangélikus közösségek laknak. A bokortanyákról annyit érdemes tudni, hogy a falu hozzájuk képest nagyváros. Dédnagyapám kulák volt. A kulákokról pedig annyit kell tudni, hogy sokat dolgozó, erősen vallásos és hazaszerető földművelő parasztok voltak, ezért sok földjük volt, a háború utáni rendszerbe viszont nem illettek bele, mély gyökereik miatt sosem lettek kommunisták. Mivel a rendszerbe nem illettek, ezért üldözték őket.

De nem dédnagyapámról szeretnék írni valójában, hanem nagyapámról. Nagyapámat 20 évesen sorozták be a háborúba, harcolt a Don-kanyarban, majd orosz hadifogságba esett. 10 évvel később hazatért, földje már nem volt, amit örökölt, azt államosították. Elvette az egyetlen 30 év feletti hajadon lányt a bokorban, nagymamámat, és felnevelte édesanyámat. Láthatta az első unokáját (engem), ahogy egyévessé cseperedik, aztán csontrákban meghalt. Hiszek benne, hogy boldog emberként halt meg, azt mondják nagyon boldog volt, mikor az unokáját megismerhette, bár én nem ismerhettem, ahhoz túl kicsi voltam. Halála után a családban nem sokat beszéltek róla.

Az időben előre ugorva, egyszer, vagy 12 éves koromban, ahogy hazajöttem az iskolából, elkezdtem faggatni nagymamámat nagyapámról, milyen ember volt, hol volt hadifogságban, mit csinált, meddig volt ott, stb. Õ pedig készséggel válaszolt. 10 évig volt hadifogságban, ott kitanulta a kovács mesterséget, 180 centiméter magas volt, de 40 kilósan jött haza. Sokszor csak fagyott krumpli héjat ettek, de volt, hogy az őr azt is belerúgta a tűzbe, mert utálta a foglyokat. Nagyapám viszont nem utálta az oroszokat, azt mondta, ők is ugyanúgy éheztek. Mikor hazajöttek a fogságból, volt aki úgy bezabált, hogy aznap meg is halt, nagyapám hetekig csak egy tányér húslevest evett, még erőre nem kapott. Kérdeztem nagymamám, hogy hogy jöttek haza, mondta, hogy szekéren. Zötykölődtek Oroszországtól hazáig és mikor átléptek a határon, nagyapám és a többi katona leugráltak a szekérről és megcsókolták a földet. Így szerették a hazájukat, ez a történet pedig örökre megmaradt bennem...

Ismét előre ugorva az időben, a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején huszonévesen rendszeresen vonatoztam Nyíregyháza és Budapest között főiskolára. Érdekelt a világ pártatlanul, minden útra vettem egy Magyar Nemzetet vagy Népszabadságot és egy HVG-t vagy Figyelőt, amit az úton kiolvastam. Akkoriban a liberális és haladó ideológia korlátlanul uralta a médiát. Nem létezett nemzeti rádió, tv-csatorna, vagy internetes politikai híroldal. Egyedül a sajtóban volt egy Magyar Nemzet, ami az aránytalan túlsúlytól némileg megszeppenve próbált közepén maradni.

A liberális médiában pedig a nemzeti érzést állandóan gúnyolták, idejétmúlt, bűnös dolognak állították be, ami szerintük a háborúkhoz vezetett. De bármikor, ha ez a média hadsereg (élükön a rendszerváltást eláruló értelmiséggel) a haza szeretetét gúny és megvetés tárgyává tette, eszembe jutott nagyapám, láttam, ahogy 40 kilósra fogyva leugrik a szekérről, hogy megcsókolja a földet. Nekem akkor ez a kis családi történet állt csak szemben a liberális és haladó világhatalom minden pénzével, minden befolyásával, minden ravaszul és fortélyosan megalkotott, de életidegen ideológiájukkal. De ez az egyetlenegy történet is elég volt, hogy állja velük szemben a sarat. Nagyapámnak vagyok az unokája, nem válhat belőlem olyan ember aki nem szereti a hazáját.

Mi a magyar? Nagyapám magyar volt.

Egyrészt a nehéz és hányattatott sorsa miatt, amiben annyi magyar osztozott és osztozik ma is, ami folyamatosan jelen van történelmünkben és ott van a himnuszunkban.

Másrészt az embersége miatt, bár csak 40 kiló volt és az őr berúgta a krumpli héjat a tűzbe, ő mégsem utálta az oroszokat, hanem együttérzett velük.

Harmadrészt és számomra leginkább, a hazaszeretete miatt. Amiatt a hazaszeretet miatt, ami a kommunizmusban háttérbe szorult, a rendszerváltás után pedig nem volt "divat", egy letűnt kor bűnös értékének állították be. Sokunk lelkében viszont mindig is ott volt, ahogy a hamu alatt izzik a parázs. Vagy, mint a fa, aminek a vihar leverheti a termését, megtépázhatja a lombjait, letörheti az ágakat, hogy csak a kopott törzs marad, az életet adó ezeréves gyökerek viszont ezer szállal a mélybe nyúlnak.

Nagyapám magyar volt. Én pedig az unokája vagyok.

Szabolcs megyében, a Nyíregyháza melletti Dankóbokorban ma áll egy kettős kereszt, arra pedig ez van felírva:

"Állították:
Az Isten dicsőségére és 
Az ősök emlékére 
A dankóbokri utódok"

(Béla)

(Debrecen)