Nem tudom mikor és hogyan kezdődött. Nem tudom, mikor őrült bele a nagyvárosi emberek egy része abba, hogy sajnos nem mások, mint névtelen hangyák egy egyre nagyobb, egyre zsúfoltabb hangyabolyban. Mert beleőrültek. Ha az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában valódi társadalomtudósok dolgoznának „liberális” mihasznák helyett, már évtizedek óta kutathatnák, hogy miért és hogyan bolondulnak bele egyesek a rájuk zúduló impulzus- és információcunamiba? Hogyan tépi szét az integritásukat saját jelentéktelenségük kínzó tudata és az erre, ostoba válaszként adott önzés és önimádat? Hogy történhet meg az, hogy minden természeti törvénnyel és a természetes életösztönnel is szembemenve, beteg divatként terjed közöttük az oikofóbia: gyűlölik, megvetik, lenézik az ismerőst, a hozzájuk hasonlót és ismeretlenül is imádják a tőlük teljesen eltérőt, az idegent? Ha az emberiség ezt az elmebeteg életstratégiát gyakorolta volna a törzsfejlődése során, a Homo sapiens ma egyszerűen nem létezne a bolygón, mert a faj egyedeit felfalták volna az ölelgetett ragadozók.

Korunk úgynevezett „liberalizmusa” egy mentális rendellenesség.

Egyfajta ön- és közveszélyes, szerzett elmebetegség. Korunk „liberálisai” gyakorlatilag ideológiai háborút vívnak a normalitás világa ellen. Az ellen a világ ellen, ami a társadalomba szerveződő emberiség sok ezer éves, organikus fejlődése során jött létre. A normalitás szabályrendszere összegzi az elmúlt évezredek kollektív tapasztalatát, emlékezetét, bevált gyakorlatait, eljárásait és persze, mivel a történelemnek sosincs vége, jönnek az új kihívások és az új tapasztalatok, amelyeket a normalitás világa újra és újra tesztel és integrál vagy elvet a maga természetes rendjében.

Na de mi baja van a „liberálisoknak” a normalitással?

Csak annyi, hogy a magát „liberális elitként” definiáló szekta (merthogy az!) a normalitás adta keretrendszerben egyszerűen nem tud érvényesülni. Mégpedig azért nem tud érvényesülni, mert a normalitás világa, bár távolról sem tökéletes, alapvetően azért mégiscsak a társadalom, a közösség számára mérhetően hasznos, valós teljesítményhez köti az elismerést és az érvényesülést.

Elmebeteg liberálisaink viszont egyszerűen nem képesek olyan hasznos teljesítményt felmutatni, amit a normalitás világa azzal a hódolattal díjazna, amire rögeszmésen vágynak (és ami szerintük nekik amúgy alanyi jogon járna). Gondoljunk csak bele! Budapest 1990-től 20 éven át volt Demszky Gábor és az SZDSZ-es „liberális elit” kezében. 20 évük volt, hogy bármi maradandót alkossanak, hogy – mint azt számtalanszor ígérték a kampányaikban – „világvárost építsenek”. Ennyi idő alatt megszületett és felnőtt egy teljes nemzedék! De az 1 db botrányos, Rajk László-féle Lehel téri vásárcsarnokon kívül ma nem nagyon tudunk olyasmit említeni, amit kifejezetten a „liberális” városvezetés tett volna hozzá Budapesthez. Ismétlem: 20 év alatt! Ha tetszik, ha nem, ez a hatalmas nagy nulla, ez a nagy rakás semmi a „liberális elit” szakmai, alkotói és vezetői referenciája, a valós teljesítménye, képességeik, tudásuk szánalmas, nyomorúságos leképeződése (ha nem számolom a 4-es metróból ellopott 167 milliárdot). Szóval bárhogy is fényezik magukat, bármekkora indokolatlan gőggel fölényeskednek, valójában egy tehetségtelen, ötlettelen és ezért alkalmatlan szubkultúráról van szó. Egy igazi belterjes gittegylet.

De ez csak a probléma egyik fele.

Sajnos ez az ordító szellemi impotencia valami interkontinentális, ballisztikus méretű nagyravágyással párosul. Senki nem sóvárog úgy a tekintélyre és mások tiszteletére (és persze az ezekkel járó anyagi javakra, kiváltságokra és egyéb előjogokra), mint a „liberális elit”. De hiába is ábrándoznak arról, amikor a társadalom egy napon végre a lábaik elé omlik, a normalitás sajnos teljesítményeket követel, azok meg nincsenek.

Így ha összerakjuk a „liberális elit” kiábrándító alkalmatlanságát és a beteges nagyravágyását, akkor a frusztráció és a normalitással szemben érzett zsigeri gyűlölet végtelen ciklusa jön létre. Kornis Mihály nem véletlenül mondta fatális őszinteségi rohamában a Beszélőben (5. évfolyam, 48. szám), hogy „Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy tudniillik mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket.”.

Mondjuk ezt aláírom, a „liberális” ebben az egyben tényleg jobb: jobban gyűlöl.

De ezen kívül csak egy tudálékos, sznob majom. Egészen pontosan egy szellemi divatmajom. Egy igazi Bender-log, pontosan, ahogy Kipling megírta A dzsungel könyvében. Ők azok, akik délelőtt a nők jogaiért, meg az antiszemitizmus ellen, meg az LMBTQ stb. emberekért kattogtatják a lájkokat a Facebookon, délután pedig azért, hogy minél több nőverő, antiszemita és a homoszexuálisok halálbüntetését támogató muszlim jöhessen Európába. És hiába van a „liberálisnak” bármilyen végzettsége, diplomája, egyszerűen képtelen összerakni agyban, hogy ezek így nem férnek össze, ezek a célok szöges ellentétben állnak egymással. És ha még csak ez lenne az egyetlen „liberális” önellentmondás…

Például senki sem gyűlölködik úgy, mint a „liberális” szekta, amikor épp küzd a gyűlölet ellen.

Senki nem olyan bigott inkvizítor, mint amikor a mai keresztényeken kérik számon az középkori inkvizíció hibáit és bűneit. (Ilyenkor küzdenek általánosítással és előítélettel, az általánosítások és az előítéletek ellen.)

Senki nem kéri ki magának olyan arroganciával az ő fenséges életébe való bármilyen külső beavatkozást, mint az a „liberális elit”, amelyik egyébként folyamatosan megpróbálja megszabni, hogy ki mit szerethet és mit nem, mit utálhat és mit nem, mikor, miről, mit gondolhat, mondhat, írhat, ehhez milyen szavakat használhat és mit nem.

Senki sem gyűlöli jobban a szellemi kihívásokat, pláne az egyenlő feltételekkel vívott vitákat, mint a magát csúcsértelmiséginek képzelő „liberális elit”, következésképpen senki nem próbálja meg annyi emberbe belefojtani a szót megbélyegzéssel, internetes, facebookos cenzúrával, egzisztenciális tönkretétellel – természetesen mindezt a szólásszabadság zászlaja alatt menetelve.

Senki nem gyűlöli és nézi le annyira a népképviseleti demokráciát, mint az a „liberális” szekta, amelyik abban a mély meggyőződésben morzsolgatja napjait, hogy kizárólag ők alkalmasak az ország, a kontinens, a bolygó, az univerzum irányítására, de mivel a hülye emberek nem akarnak rájuk szavazni, ezért a demokráciát egyszerűen csak a többség diktatúrájának nevezik.

Senki sem olyan autoriter, mint a „liberális”, akinek naponta minimum egyszer epét kell hánynia mások tekintélyelvűségétől, de ha mondjuk a hülyeségeket író és beszélő, kommunista parvenü Heller Ágnesről van szó, na neki viszont minden kötőszavától kötelező rituális ájulatba esni.

Napestig lehetne sorolni a „liberális elit” történelmi léptékkel mérve is kirívóan pofátlan, bicskanyitogató képmutatásának példáit. Nyugodtan kijelenthető, hogy korunk „liberalizmusa” az életvitelszerűen folytatott képmutatás, az életre szóló élethazugságok ideológiája.

De hogyan lesz egy átlagos, nagyvárosi, stresszbeteg szerencsétlenből szellemi divatmajom, azaz „liberális”. Ezek az emberek minden áron különlegesek szeretnének lenni, csak hát a szükséges tálentumok híján fogalmuk sincs, hogyan lehetnének azok. Az ambícióik finoman szólva nincsenek szinkronban az adottságaikkal. A frusztrált önérzet(eskedés) egyre magasabb lángon ég bennük, viszont az áldozatvállalás és a felelősségtudat kb. mint egy 10 évesé. Nagyjából a képregényhősök szupererejéről ábrándozó kiskamaszok szintjén vannak megrekedve.

Na erre a (mentális) problémára kínál instant, dobozos megoldást a „liberális” szekta. Pontosan tudják, hogy ezeknek a túlkoros tiniknek a lojalitása némi gátlástalan hízelgéssel percek alatt megvásárolható. „Csak belépsz és azonnal az kiválasztottak közé tartozhatsz. Mert Te megérdemeled.” Kell ennél jobb? A középszerűségnek még sosem volt egyszerűbb felemelkedni az „szellemi elitbe”. A státuszszimbólumként viselhető karórák és napszemüvegek mellé itt van a státuszszimbólumként viselhető világnézet. Mindegy milyen hülye az alany, mindegy, hogy a legjobb esetben is csak hírlapi címsorok szintjén tájékozódik a világról. Ő akkor is „szellemi minőség” és „gondolkodó ember”, akihez képest mindenki más agyhalott és birka. (Nem mellesleg nem csak a jobbosok. A szocik is. Mindenki.) Szektatagként aztán a „liberálisnak” azonnal joga van bárkit és bármit lekezelni, lenézni és leszólni. Ez a „liberális” szektatag „szuperképessége”. A sznob gőg és fennhéjázás. Mondhatni kötelező fajtajelleg.

Sajnos ezek az őrültek az elmúlt években, évtizedekben komoly hálózatosodást hajtottak végre, előbb a kultúra, az oktatás, aztán pedig a politika területén. Ennek az eredménye, hogy ma lényegében minden áldott nap egy-egy újabb észbontó, elmebeteg hírre kell ébrednünk. Hogy például válogatott nemi identitászavarban szenvedő elmebetegek azt követelik, hogy az ő patologikus tudattartalmukat objektív, létező valóságként vegye tudomásul a világ. Van már olyan ország, ahol büntetőjogi szankciókkal kell szembenéznie annak, aki őrültnek nevez egy „genderfluid” őrültet, aki délelőtt nőnek gondolja magát, délután pedig férfinak. Vajon mi lesz a következő lépés? Császárnak kell szólítanunk mindenkit, aki Napóleonnak vagy Julius Casearnak képzeli magát? Különben börtönbe kerülünk, mert megsértettük egy elmebeteg érzékenységét?

Ezek a hülyeségek sajnos csak a legelső hallásra tűnhetnek viccesnek. A következmények ugyanis beláthatatlanok. A normalitás pártján állóknak ideje komolyan venni ezeket az egyre erőszakosabb elmebetegeket. Ideje komolyan összefogni, ideje elindítani egy elsősorban kulturális hálózatosodást és ideje odaállni mindenki mellé, akit ez a basáskodó szekta megtámad és kikezd. Ideje keményen beleállni a hisztériázókba, ideje megtanítani nekik, hogy vége annak az időnek, amikor összerezzentek az emberek az őrjöngésüktől. Ideje kendőzetlenül nevén nevezni és tételesen megírni, hogy kifélék, mifélék ezek az erkölcsbíró szerepében tetszelgő, handabandázó bohócok. És bizony ideje érdemeik elismerése mellett kivonni a forgalomból a saját, Stockholm-szindrómás embereinket, akik olykor még mindig arra gyúrnak, hogy vállon veregesse őket ez a „liberális elit”.

Világos, hogy a magyar kormány azért kezeli óvatosan ezt a szektát, mert az internacionalista kapcsolataikon keresztül tényleg komoly károkat tudnak okozni Magyarországnak. Mégis lassan ideje véget vetni a visszavonulásnak, a meghunyászkodásnak, az egyoldalú gesztusoknak, mert most már jó ideje mást sem tesznek, csak komoly károkat okoznak az országnak.

Elég volt belőlük.

Ideje visszaküldeni ezeket az embereket oda, ahová valók.

Kézenfekvő lenne, de nem az újra megnyitott OPNI rácsos ágyaira gondolok.

Hanem oda, amitől a legjobban irtóznak: a jelentéktelenségbe.