Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mondott Tusnádfürdőn. Nincs ebben semmi különös, megszokhattuk. Ahogy a Nap felkel, a nyári zápor felfrissít, az évszakok változnak, a Fidesz nyeri a választásokat. Évről évre olyan gondolatmeneteket vázol Orbán, amelyek utána hosszú hetekig – az illiberális állam (2014) esetében évekig – tematizálják a közbeszédet. Ha valamikor, ilyenkor igazán szembetűnő az a hatalmas kontraszt, ami a jelenlegi ellenzék és a Fidesz-KDNP között megvan. Mint tűz és víz. Az egyik semmi másban nem hisz, csak pénzben és hatalomban. A másik kilenc éve szolgálja az országot. Az egyiknél semmilyen építő gondolat nincs, csupán az tartja össze őket, hogy gyűlölik Orbánt és gyűlölik a jobboldaliakat. A másik fél eközben hisz a magyar családokban, a közösség erejében. Az egyiktől legfeljebb a kölcsönzött O1G-re futja, a másik azt állítja: nekünk Magyarország az első. Az egyik 2006 ősze óta minden fontos megmérettetésen rendre elbukik – a Fidesz ennek az ellentettje.

Hiába veszít az ellenzék tizenhárom éve, úgy tűnik, még mindig nem értik, miért. Legfeljebb odáig jutnak el intellektuálisan: „Orbán diktatúrát, de legalábbis autokráciát épít. A vidékiekhez nem jutnak el a valódi hírek. Oktatás. Egészségügy. Stadionok.” A helyzet ezzel szemben az, hogy a magyarok túlnyomórészt nem vevők szélsőséges eszmékre, gondolatokra, pártokra. Nem akarnak Európai Egyesült Államokban élni, sokkal inkább hisznek az erős nemzetek Európájában. Nem akarnak olyan embereket még egyszer hatalomra juttatni, akik egyszer már majdnem tönkretették az országot. Sokkal inkább bíznak abban az erőben, amely helyrehozta Magyarország pénzügyeit, stabil lábakra állította az országot és van víziója a jövőnkről.

Korábban éveken át hallhattuk „elismert közgazdászoktól” és „független elemzőktől”: a gazdasági növekedés nem fenntartható, Orbán kormánya feléli a jövőt, ez még egy szerencsés év volt, de a következőben már elkerülhetetlen lesz a visszaesés. Ami valahogy nem akart jönni, hiába is várta ezt egy szűk kör. Azóta váltottak: ha félve is, de elismerik a gazdasági sikereket, viszont azt hangsúlyozzák: Orbán elszigetelődött, leépítette a jogállamot, a fékek és ellensúlyok rendszerét. Ezt igazolandó hozakodnak elő Human Rights Watch- és Helsinki Bizottság-jelentésekkel, amelyek rangsoraiban évről évre lejjebb kerül Magyarország. Mondani sem kell talán, mennyire hitelesek ezek a dokumentumok, finanszírozóikról és módszertanukról számtalanszor lehullt már a lepel.

Visszatérve az idei tusványosi Orbán-beszédhez, a kormányfő beszédének középpontjában az újfajta állami berendezkedés leírása állt. „Demokrácia igen, liberalizmus nem” – hangzott el Orbán Viktor szájából. E kijelentés bizonyosan kiveri a biztosítékot a Nagykörúton belüli szalonokban és a brüsszeli tanácskozásokon. Hiszen a liberalizmus megszállott képviselői, Orbán fogalmazásában az „ideológiai gerillák” (ő Timmermansékra értette ezt), nem tűrnek mást, mint amit ők képviselnek, mantráznak. Mi, magyarok ki mertük mondani, hogy a demokrácia nem csupán nem szükségszerűen liberális, de napjainkban már tovább kell mennünk és be kell látni: igazi demokrácia nem lehet liberális demokrácia!

Keresztény szabadság és illiberalizmus – a mai nyugat-európai viszonyok közepette ezekről már beszélni is hallatlan bátorságnak számít, hiszen pontosan tudjuk, hogy a The Washington Post publicistái és a ZDF tematikus műsorai számára muníciót adtunk – „lám-lám, a fasiszta, náci, xenofób magyar kormány ismét lebukott, bebizonyította, mennyire nem hisz az európai értékekben”. Donáth Anna és Pardavi Márta röviden bizonyára vázolni is fogják, mennyire élhetetlen az orbáni diktatúra, az emberi jogokat sárba tiporják, az embereket megfélemlítik. Talán még könyörögnek is, vonuljanak be az ENSZ csapatai, így talán felszabadítható az ország az önkényuralom alól. Csakhogy nem véletlen az sem, hogy a mainstream képviselői ilyen hangosak a magyar fejleményekkel kapcsolatban. Pontosan tudják, hogy az európai közvélekedés, az átlagember sokkal inkább ért egyet Orbán Viktorral, mint homályos liberális fantazmagóriákkal. A nyugat-európai érvek minősége egyre silányabb. Ahogy Orbán fogalmazott: jó idegek kellenek ahhoz, hogy ne nevessük ki őket, miközben jogállamiságról prédikálnak. A karakán, ám tényeken alapuló vitakultúrával célt érhetünk, meg kell mutatnunk a széles európai közvéleménynek, hogy a kritikák óriási részben megalapozatlanok, politikai indíttatásúak.

A nyár kétharmada eltelt, hamarosan megkezdődik az önkormányzati választási kampány, egyben beindul az élet Strasbourgban és Brüsszelben. Párhuzamosan kell megvívni csatáinkat külföldön és belföldön. Némiképp nehezíti helyzetünket, hogy a magyarországi ellenzék egy része (a parlamentbe be sem jutott, macronista Momentum és a Gyurcsány-párt) azt gondolja, akkor szerezhet új szavazókat, ha Magyarország ellen fordul az EU-s intézményekben. Kétélű fegyver ez, hiszen egyfelől – nyugati szövetségeseikkel együtt – okozhatnak kellemetlen perceket, másfelől belpolitikailag hosszú időre elássák magukat. A magyar emberek ugyanis soha nem szerették az ügynököket, a külföldi érdekek kiszolgálóit. Ha erről meg akarunk bizonyosodni, elég, ha ránézünk egy aktuális kutatásra, amely a hazai pártok támogatottságát vizsgálja.