Ha valaki bizonyítékot akar arra látni, hogy a balliberális agymosás és a mindent elborító kultúrmarxizmus és feminácizmus mára hogyan vette el a németek eszét és fosztja meg őket a saját történelmüktől (és így önbecsülésüktől is), elég megnéznie két német filmet. Mindkettőnek ugyanaz a címe; Das Boot, elkészítésük között azonban csaknem negyven esztendő telt el.

Nagyon sok filmrajongó véleménye szerint az 1981-ben Wolfgang Petersen által rendezett Das Boot című „tengeralattjárós” film máig az egyik legjobb mozi a második világháborúról (több mint kettőszázezer szavazatból 8,4-es az átlaga az IMDb-n). Ezt anno valószínűleg a filmszakma is így gondolta, hisz a film 1983-ban négy Oscar-jelölést kapott. A Das Bootot nagy sikerrel játszották a hazai mozikban is (csak 1990-ben mutathatták be), sőt a – mozifilmből annak hossza miatt készített – tévésorozatot szintén megismerhették a magyar nézők.

 Az 1942-ben, végig ugyanazon tengeralattjárón játszódó háborús történet erőssége – azóta kultikussá vált filmzenéje mellett – az volt, hogy sikerült a háború borzalmait és kilátástalanságát egyetlen német U-Boot és a rajta szolgáló egyszerű tengerészek sorsán keresztül bemutatnia. A film nem akar ítélkezni, teljes egészében apolitikus, viszont kiderül belőle, hogy a vesztes oldalon is emberek harcoltak és haltak meg, gyakran olyan körülmények között, ami miatt önmagában hősökként kell(ene) tisztelnünk őket. Ez a narratíva az 1980-as évek legelején Nyugaton még természetes volt és ekkorra már a filmművészetben is megjelent. (Gondoljunk az amerikai Sam Peckinpah 1977-es Cross of Iron (Vaskereszt) című, szintén kitűnő második világháborús filmjére, amelynek pozitív főhőse a James Coburn által megszemélyesített, vitézsége miatt többszörösen kitüntetett német Steiner őrmester.) Az 1981-es Das Boot újdonságát akkoriban tehát inkább az jelentette, hogy a tengeralattjáró heroikus küzdelmét – német nézőpontból – végre egy német nagy költségvetésű film mutatta be.

Ez a narratíva a németek számára – úgy tűnik – mára vállalhatatlan lett. Ebben persze nincsen semmi meglepő, mondaná a tájékozott olvasó, hisz az USA-ban az agymosott liberálbolsevikok polgárháborús tábornokoknak, sőt egyszerű, hősi halált halt déli diákoknak emléket állító szobrokat döntenek le. Ma már nem lehet biztonságban Abraham Lincoln, vagy Kolumbusz Kristóf emlékműve sem, pusztán azért mert a múltban – saját történelmi jelenükben – úgy beszéltek, írtak vagy cselekedtek, ahogy a mai politikailag korrekt világban nem illő. A hollywoodi filmekben is megszokottá vált a píszí miatti történelemhamisítás, ennek eklatáns példája (a 888-on is kivesézett) A legsötétebb óra (The Darkest Hour). Ebben a metrón az egyszerű londoniakkal együtt utazó Churchill-lel (!) klasszikus költeményt egyszerre szavaló szimpatikus színes bőrű munkás döbbenti rá az angol miniszterelnököt, bizony a nép nem békét akar, hanem háborút a németekkel. Na persze.

Az azonban még a sokat próbált olvasót is meglepheti, mit műveltek a német filmesek a 2018-as tévésorozatként újragondolt Das Boottal. Azt még megemésztené az ember, hogy mivel az eredeti verzióban érdemben nem szerepelt egyetlen nő sem – könyörgöm, végig egy tengeralattjárón játszódott!! – a remake-ben természetesen vannak női karakterek. Ezt a forgatókönyv úgy oldotta meg, hogy a történetnek két szála van, amelyből csak az egyik játszódik a tengeralattjárón, a másik, a szárazföldön játszódó sztoriban így nincs akadálya a női főszereplők kibontakoztatásának. Méghozzá milyeneknek! Az egyik női főszereplő a német hadsereg hivatásos tolmácsa, akinek öccse véletlenül kerül a tengeralattjáróra, valójában azonban a neki gyermeket szülő zsidó barátnője miatt a francia ellenállásnak dolgozik. A zsidó barátnőt azonban részeg német tengeralattjárós katonák halálra erőszakolják – természetesen parancsnokuk ezt később elnézi nekik, büntetlenül megússzák, amelynek lehetetlenségébe az 1942-es megszállt Franciaországban most ne menjünk bele –, így tolmácsnőnk veszi fel a kapcsolatot a francia ellenállással. Történetesen a francia ellenállás helyi vezetője szintén nő, mégpedig egy spanyol kommunista, aki kábítószerfüggő és leszbikus. Osztagában egyetlen nőként parancsol a többnyire francia parasztokból és dokkmunkásokból álló maquisardoknak. Ja igen, a német tolmácsnő is leszbikus, össze is jönnek és megörvendeztetik a nézőt egy szoftos kis ágyjelenettel. (A tolmácsnő egyébként, ha érdekei úgy kívánják, lefekszik a Gestapo helyi vezetőjével is, de ez nem fontos.)

Akit ezek után még érdekel a tengeralattjárón játszódó történet, az megtudhatja, hogy a hajón csupa rasszista náci, jellemgyenge alkoholista stb. szolgált. A legmagasabb német háborús kitüntetést, a Vaskereszt Lovagkeresztjét viselő elsőtiszt például valójában idegbeteg a félelemtől, a teljesen tapasztalatlan (!) kapitányt – aki egyébként pozitív karakter – csak azért nevezték ki egy tengeralattjáró parancsnokának, mert az apja magas rangú tiszt volt, egy másik véletlenül a hajóra kerülő U-Boot-kapitány pedig pszichopata őrült, aki zendülésre bírja rá a legénységet. A hajó eredeti kapitányát ezek után a zendülők egy gumicsónakban kirakják az Atlanti-óceánon. A legénység egyébként a gyilkosságtól sem riad vissza, meggyilkolják egyik társukat, mert attól félnek, a kikötőbe visszaérve elárulja őket.

Komolyan mondom, alig várom a második évadot – sajnos lesz –, mert az utolsó részből kiderült, hogy a szimpatikus zöldfülű kommander eljutott New Yorkba (vagy sokat evezett vagy szerencséje volt), ahol szemmel láthatóan szabadon mozgott.

Gondolom a második évadban majd ő és egy néger elfoglalja Berlint.