Amikor a spanyol alkotmánybíróság elutasította a katalán függetlenségi referendumot, a katalán miniszterelnök, Carles Puigdemont mindent egy lapra feltéve kezdett nyilatkozatháborúba a spanyol miniszterelnökkel, Mariano Rajoyjal, aki töketlenségéről tanúbizonyságot téve a legnagyobb szélsőségekig vitte el az ügyet. Érvénytelennek és törvénytelennek nyilvánította a megtartandó szavazást, mert egy kisebbség elszakadásáról csak az egész ország dönthet, meg különben is, hogy jön elő a hülye nép azzal, hogy maga szeretne rendelkezni jelene és jövője felől.

Így jutottunk el a vasárnapi eseményekhez, ami egyértelmű katalán győzelem.

Nemcsak a népszavazás eredménye miatt – egyértelműen övék az erkölcsi győzelem, övék a nemzetközi közvélemény szimpátiája, arról nem is beszélve, hogy a spanyol kormány legszebb francóista módszereket idéző reakciója valószínűleg rengeteg ingadozó katalánt lökött a függetlenség pártjára. Az meg már csak hab a tortán, hogy Puigdemont nem bukott bele a referendumba, hanem pont egy szabadságharcos államférfiként jött ki belőle.

Hogy mi lesz Rajoy-kormánnyal? Véleményem szerint hasonló lesz a sorsa, mint 2006 után Gyurcsányéknak. Még ha a katalánoknak nem is jön össze a függetlenség, a baszkok és galegól szeparatista mozgalmai könnyen újjáéledhetnek és felerősödhetnek, köszönhetően a töketlenkedő kormánynak. Így a kompromisszumképtelen Rajoy-kabinet valószínűleg ezzel baszta el az 500 éves spanyol egységet.

Ha a katalánoknak sikerül bebizonyítaniuk, hogy Európa háború utáni határai talán még sincsenek kőbe vésve, akkor a küzdelmeik példát mutathat Európa többi kisebbségének, hogy összefogással és elszántsággal le lehet törni a központi kormányokat. A székelyeknek, erdélyi és felvidéki magyaroknak, a Vajdaság és Kárpátalja népeinek, a dél-tiroliaknak és még sok más nemzetiségnek Európa-szerte jár, hogy maguk döntsenek a saját sorsuk felől, és ebben a katalánok sokéves küzdelme sok jó példával szolgálhat.

Drukkoljunk a katalánoknak, mert az igazi harcuk csak most kezdődik!