Akár biztos pártválasztó az ember, akár nem, ideális esetben úgy olvasná el a bemutatkozását egy éppen elinduló alakulatnak, hogy abban jó értelemben legyen valami figyelemre méltó, és esetleg elgondolkodjon azon, amit mondanak. És talán még igazat is adjon nekik valamiben, még ha egyébként a centrális erőtér és a kétharmados többség elkötelezett támogatója is.

Ehhez képest mit él át a tapasztalt médiafogyasztó az új pártokat látva? Szorongást, szekunder szégyent, minősített esetekben talán még szánalommal vegyes megvetést is. Minek égeti magát bárki is új erők arcaként haknizva, ha ama új erők csak halva képesek születni, és eme arcok még maguknak sem hiszik el, amit mondanak? És minek tesznek úgy, mintha bármi tétje lenne a létezésüknek, amikor lényegében semmi fedezet nincs a mondandójuk mögött?

Hölgyeim és Uraim, ott a túlsó parton: az a helyzet, hogy még én is okosabb vagyok nálatok, pedig nem voltam EP-képviselők személyi titkára, nem nyertem jogi érvelési versenyeket, és nem mondták nekem nagyon okos és tiszteletreméltó emberek azt, hogy „fiam, belőled még lesz valaki, mert azt mondtuk”. Gáláns leszek, és rendkívüli ajánlattal állok elő a politikai közbeszéd színvonalának drasztikus emelése érdekében: csak itt, csak most, mindössze két forintért felvázolom nektek, hogy mik azok a hibák, amiket nagyon nem kellene elkövetni, hogy aztán ne röhögjön a fél ország rajtatok.

Kezdjük ott, hogy talán nem a rendszeren kívül kellene gondolkodni, ha ez esetben a Nemzeti Együttműködés Rendszerét tekintjük a rendszernek. El kellene végre fogadni, hogy ennek a kormánynak legitimációja van: ez nem csalással jutott hatalomra, ezt stabilan támogatja nagyjából hárommillió választó, ez a társadalomnak a döntő többsége számára abszolút vállalható döntéseket hoz. Leszakadna az ég, ha konszenzus születne arról, hogy 2010 is egy rendszerváltozás volt, tehát minden program hiteltelen, ami a visszacsinálást hirdeti?

Azzal kellene egy új erőnek bejelentkezni a politikai életbe, hogy a rendszert (és a választói felhatalmazását) maximálisan tiszteletben tartva szeretne ellenzék gyanánt funkcionálni: segítő jelleggel, a kívülről érkező és belül felhasználható, építő jellegű kritikának teret adva.
Az ugyanis nem politikai program, hogy „1.) mindig tedd az ellenkezőjét annak, amit a Fidesz mond, 2.) ha az 1. pont nem működik, újulj meg és próbáld újra”. (Ezt egy klasszikus magyar webcomicban olvastam, ennél jobb leírást azóta se láttam az MSZP-ről.)

Az pedig végképp nem politikai program, hogy „mi ezt a kormányt majd jól leváltjuk”. Ez egy lózung. Van is néhány százezer ember, aki vevő a lózungokra, és ez a piac már amúgy is rég telített, a szereplői pedig egymást kannibalizálják. Öröm amúgy nézni, ilyenkor szoktuk mondani, hogy „én már csak egy kávét kérek”. (Vagy egy egész kávéautomatát a Horn Gyula-szoborhoz.)

Ki hiszi el nektek, hogy majd pont ti fogjátok leváltani a kormányt? Miért épp ti, és hogyan? Ja, hogy arra már nincs válasz? Szerintetek imponáló dolog magatokat Napóleonnak képzelve csatába indulni? Tudjátok, hogy kik szokták magukat Napóleonnak képzelni, ugye? (Segítek: annak idején a híres lipótmezei műintézmény, a Vigyorgó falai között kellett keresni őket.)

Ne alkalmazzatok olyan szakértőket, akik érdekes módon minden garnitúrát túléltek eddig, és nagy büszkén hirdetik magukról, hogy a legnagyobb örömmel szolgáltak ki minden rendszert a szakértelmükkel és a tanácsaikkal. Valószínűleg épp ők fogják a ti veszteteket is okozni.

Ne beszéljetek hülyeségeket az amúgy sem létező táborotok fanatizálására. Ha kijön egy közvélemény-kutatás, miszerint az emberek 47%-a továbbra is szeretné Orbán Viktort miniszterelnökként megtartani, az sok mindent jelent, csak nem azt, hogy az emberek 53%-a kormányváltást akar. Ne képzeljetek óriási és kimeríthetetlen szavazói tartalékokat oda, ahol nincsenek.

Azt sem kellene elfelejteni, hogy 1990 óta egy olyan országgyűlési választás sem volt, ahol ne a különféle jobboldali pártok söpörték volna be a szavazatok többségét (függetlenül attól, hogy egy táborban voltak vagy megosztva). A magyar ember nagy általánosságban tehát jobbos, és a háta közepére se kíván semmit, ami kicsit is a kommunistákra emlékezteti. Nem kell ecsetelnem, hogy ez mit jelent pontosan, ugye?

De fogadjunk, hogy ezt se értitek, mert ilyenkor szoktatok nyeglén visszakérdezni, hogy „Kommunisták? Hogy jön ide a Thürmer?” (Már ha tudjátok egyáltalán, ki az.) Na, és itt érkezünk el az egyik legnagyobb problémához: hogy nem tudtok jobbos fejjel gondolkodni. Nem ismeritek azokat a jobboldali toposzokat, amik a Fidesz-szavazóknak évtizedek óta trivialitások. Nem olvastatok az égvilágon semmit például Szentmihályi Szabó Pétertől, és ha mégis, akkor sem tudtátok (vagy tudtátok, de nem akartátok) értelmezni. Tessék szépen kitörni a kulturális gettóból, amibe zártátok magatokat és még a kulcsot is gondosan eldobtátok. Nem lehet, hogy pont azért vagyunk mentálisan előnyben, mert mi szoktunk titeket is olvasni, míg ti minket soha?

Tanácsos lenne, hogy ne Jászi Oszkárban és társaiban találjátok meg a történelmi előképeteket, ne Sólyom Lászlót nevezzétek a legnagyobb formátumú demokrata államférfinak és Markó Bélát a leginkább prominens határon túli magyar politikusnak. Nálunk az ilyen kijelentésekért kiátkozás ugyan nem jár, de kiröhögés igen.

Ne használjátok az „oktatás” és az „egészségügy” szavakat ugyanabban a mondatban. Ha lennének külföldről szponzorált médiaelemző műhelyeink, biztosan nagyon vicces eredmények jönnének ki, ha mérnénk, hogy ez hányszor fordult már elő az utóbbi 3 évben. De nekünk nincsenek ilyen elfekvőink, mert jobb dolgunk is van, és enélkül is tudjuk, hogy a fenti két szó egyazon mondatban való említése a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az illetőnek semmi önálló gondolata nincs a világról, viszont annál inkább preferálja, ha tollba mondják neki (lehetőleg Amerikából), mit írjon és gondoljon.

Közkeletű tévedés, hogy a korrupció olyan szinten érdekel mindenkit, amennyire ti hajlamosak vagytok felizgulni a létezésétől, ha fellelni vélitek valahol, akárcsak a jeti lábnyomait a hóban. Nem. Valójában a korrupció senkit sem érdekel, a nagyítóval a nyomában kajtató önkéntes Sherlockok pedig végképp nem.

A melegek sem érdekelnek senkit. Arra a problémára, hogy az általatok favorizált témák nem érdekelnek senkit, nem az „érzékenyítés” szükségessége a helyes válasz, mert mindenki tudja, hogy ti kizárólag úgy tudtok érzékenyíteni, hogy apelláta nélkül leveritek az ember torkán, amit el akartok hitetni velük. Tulajdonképpen egyfajta „érzékenyítés” volt az Andrássy út 60. és Recsk is az akkori rendszer ideológusai szerint. A magyar ember viszont utálja a szadizmust és a kínzást, és az inga vissza fog lengeni, de kész szerencse, hogy nektek nem úgy, ahogy visszalengett az ávósoknak ’56-ban. (Különben is, ti jöttök állandóan a lámpavassal, nem mi.)

Ha valamilyen csoda folytán mégis megnyeritek magatoknak egy titokzatos Joe bácsi vagy egy kevésbé titokzatos oligarcha pénzügyi mecenatúráját, legalább ne csináljatok totális hülyét magatokból (lásd még: „ó, fogalmunk sincs, ki adta nekünk a plakáthelyeket, sőt Isten fizesse meg neki”) és végképp ne ostobaságokat írjatok a könnyen jött plakátokra. Az például mit jelent, hogy „Mindennek van határa”? Mintha csak valami ideggyenge tanító néni dohogását hallanám a hetvenes évekből: „Na de gyerekek, hát ez azért már több a soknál, a kutya mindenit neki, azért mindennek van határa!” Körülbelül annyira vonzó szlogen ez a választó számára, amennyire szereti mások dohogását hallgatni: semennyire.

És ha pártvezetőként mégis kizárólag a vörös fejjel dohogásból áll a szónoki repertoárod, akkor legalább állj egy sorral hátrébb, és engedj előre valakit, akit esetleg hallgatni is szeretnek az emberek, és több karizmája van, mint egy cirkuszi lónak. Attól neked még nem lesz rosszabb, ha nem az első sorból játszod el a maradék becsületed.

Legvégül pedig tanulj meg olyan alapigazságokat, hogy „ismerd és tiszteld az ellenfeled”, „gondolkozz nemzetben” és hasonlókat. Nem igazán látom, hogy bármelyiknek az elsajátítása sikerült volna bárkinek a Fideszen innen és azon túl, szóval lassan már azon se kellene csodálkozni, hogy a többiek úgy járnak az Országházba, mint a viccbeli vadász a medve barlangjához.

Hmm. Lehet, hogy politikai tanácsadó céget kellene alapítanom, és csilliárdokra lehúzni nemzetünk ifjú reménységeit? Vagy egyszerűen csak pártot alapítanom, mondván, hogy éljen a demokrácia, és szálljunk be a politikába, mint Vágási Feri az internetbe? A túrót. Okosabb ugyan lehetek, mint az ellenzék, de mindenre azért én se vagyok jó (talán mert nem kaptam alanyi jogon beutalót valamelyik ifjúsági pszichopata-képzőbe, ahol a Momentum elnökségi tagjaihoz hasonló játékfigurákat gyártják), így hát inkább írtam erről egy látványosan elfogulatlan és véletlenül sem részrehajló cikket, mert manapság már jóformán ez számít lázadó tettnek.

Bár nincs lefutva a választás, és sok még a munka tavaszig, de azért néha, ha az ellenzékre nézünk, kifújhatjuk magunkat, azt gondolom. Néha éppen csak Lajcsi hiányzik a képernyőről az Egyenes Beszéd vagy az Alinda-show előtt, hogy felkonferálja a műsorszámot a védjegyévé vált jókívánsággal: mulassunk, nevessünk, dáridózzunk kedvünkre!